Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 17. szám
Bányai Kornélt olvasva, nem mindjárt kapaszkodok a gondolatok kerekébe, de még a látomás-töredékek, a szók is fölbomlanak s csak egy egyenletes, de erős hullámzást érzek, egy hatalmas tengermell szabályos légvételeit. Mielőtt egy szavát megértettem volna, ismerem ennek az idegen szervezetnek a dinamikáját. Önmagukba visszatérő erők játsszák itt mindig ugyanazt jelentő, csak a versvég kedviért megszakadó játékukat.
Alig ismerek lírikust, akiben a ritmus-adó ösztön ennyire túlkiabálná a gondolat-adó értelmet. Mint föl-lehányt sajka hánykolódok ezeken az óriási költeményeken s ha végre magamhoz ocsudok s széttekintek: szavakat látok magam körül, csillagot, földet, tengert, halált jelentő világerők neveit, amelyek maguk is föl-lehullámzanak, hosszú, párhuzamos mondatok hátain ringanak szakadatlanul. Vers végére értem s nem tudom, mért van vége. Könyv végére értem s nem tudom, miért volt minden versnek más címe. A költő nem használ vesszőt s még ez a szánalmas modorosság is logikusnak tűnik. Minek ide a vessző, ezek a szavak a vesszőn át is egymásba rohannak, egy szakadatlan monoton hullámzás ez a kötet, melyet hasztalan erőfeszítés megakasztani.
Gyönyörű születés számomra a szépség, öleljetek
napillatos habok távol hullámai, lihegő víz
hatalmas ritmus, mindent ringató - temess el!
Nappal és éjjel, csók és sírhalom, mindmegannyi hullám
- - - - - - - - - - - - - - -
Tavaszt indító öröm végtelen hullámokban fürödni,
újjászületni minden pillanatban és boldogan
gyermekszájjal kacagni titkok között, melyek riogva nyílnak
s arcunkba róják a kőből is beszélő isten vonásait
Csak ha minden erőmet összeszedem s az ösztönöm füleit betömve, konokul az eszem fülével akarom hallgatni ezeket a verseket, akkor jutok el az állításhoz, mely a mondatok mélyén ott imbolyog. «Hányféle emberi szem van s mind mást mond», «Minden, ami van, forog, szakadatlan forgás a világ». «Nagy csaták után jó az ismerős táj fáiban otthonosnak tudni magukat.» Ilyenféle igazságokat old szét hosszú, hosszú, egymástól alig eltérő, dagályos mondatokban ez a költő, akire azt is rá lehet fogni, hogy a gondolatai csak azért támadnak, hogy mondatokba göngyölhesse őket.
Ez a zsákba-macska vád azonban nem volna igazságos. Bányai Kornélnak az állásfoglalás, az állítás a fontos, de olyan az orgánuma, hogy akaratlanul is a kifejezésben nyilatkozó ösztönösséget, a költészet mögött álló temperamentumot veszem észre. A legkomolyabban üt, ölel és áld, de csak az izmai mozgását látom. Csak ha a vér vérre figyelő érdeklődését elnémítom, fedezem föl a mozdulat mögött a cselekedetet.