Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 17. szám
És, megrakván hajóját a valóság homokzsákjaival, Kassák felrepül.
A véletlen időbeliségek sorrafényképezése után most a belső dolgok számára teremt látomásokat. Divatos szóval: az impresszió után elkövetkezett az
A legtöbb ember sehogysem tud túljutni azon az okosságon, hogy a fa, az fa, az öröm pedig öröm. A külső dolgokat az érzékeinkkel fogjuk fel, a belsőket pedig határozott elvont nevekkel kell megnevezni. Pedig kétségtelen, hogy a dolgokra reagálás ősi és természetes módja más. A gyermek és az ősember még egész osztatlan lényével issza fel a világot. Az «expresszionista» költő már most meg akar szabadulni a civilizált ember mélyen beidegzett mechanizmusától és vissza kívánja hódítani azt a magatartást, amellyel az ősember áll a dolgok elé. Voltaképp az egész modern művészet fejlődésének nem egyéb a lényege, - a józanságába belemerevült polgár ezért is nem tud vele megbarátkozni -, mint a konvencionális szemlélet mind határozottabb felborítása egy ősibb, igazabb szemlélet kedvéért. Az impresszionizmus indítja meg a támadást, olyan látásmódot követelve, amely tisztán az érzékek adatait foglalja magában, kész emlékképek meghamisító belekeverése nélkül. Igy jöttek létre tudvalevőleg a zöld ökrök és a «lehetetlen» mozgású táncosnők. A némileg lélekellenes, (mert csak friss érzékelést követő és tűrő) impresszonizmus főleg a festészetben élte ki magát, a szimbolizmusnak pedig az irodalom volt az igazi területe. Hiszen bajos is lett volna festőileg ábrázolni a szimbolizmus alapérzését, hogy a legtávolibb dolgok között titokzatos rokonságok vannak. De a szimbolizmus, amely a külső dolgokat már nem egy elszigetelt érzékszervvel, hanem olyan mélységben fogja fel, ahol azok már más érzékszerv-szállította képekkel érintkezhetnek, a belső dolgokat pedig nem intézi el nyugodtan egy-egy elvont névvel, hanem olyan közelségbe akar jutni hozzájuk, hogy azok érzéki valóságként hassanak reá: a szimbolizmus messze van-e az expresszionizmustól? Mindenesetre vannak fontos külömbségek köztük. Amazt mindig áthatja a titokzatos, a transzcendens érzése, emezt nem. Kassák maga például teljesen metafizikátlan ember; eszeágában sincs, hogy az égre kacagott vörös pántlikáknak valóságos létet tulajdonsítson, mint Ady a Csönd hercegnek, vagy az Őskajánnak: ezeket csak a metafóra egy sajátos új fajtájának kell tartani. Máskép: a szimbolista költő többé-kevésbé valóságosaknak hitt összefüggéseket mond ki, az expresszionista a szenvedélyes pillanat hevéből kipattant káprázatot csak kifejezőeszköznek tekinti. A megbotránkozott polgárok tehát lecsillapodhatnak. Kassák is eljutott a bölcsességnek arra a magas fokára, hogy tudja, a tehén tehén és az öröm öröm. De szeretné túlvezetni az embereket ezen a magaslaton és megmutatni nekik egy olyan állapot lehetőségét, amelyben egész lényükkel fogadják be a dolgok hatásait. Közölni akarja hát velük - példaadásul - saját élményeit. De senki nem adhatja át másnak közvetlenül a maga lelke érzés-aranykészletét. A képben tehát, amelyet a művész alkot, csak egy aranyértékű csekket bocsát ki s az élvező lelki bankkészletének kell azt beváltania. A megszokott hétköznapi beszéd szavai azonban olyan csekkek, amelyek éppen az arany, az igazi lelki valósággal dolgozás fölöslegessé tételére valók. Kép nélkül szólva: a józan konvencionális látás annyira gépiesen folyik le, hogy már nem is látás többé. Nemcsak az örömöt nem látja az ember, ha az öröm szót kimondja, hanem a külső dolgokról is csak hisszük, hogy valóban látni szoktuk őket. Az a cél, amelyet a modern művészet öntudatlanul állandóan követett: ennek a kényelmes konvencionális és racionalista szemléletnek (racionalista, mert kész ismeretek pótolták benne a dolgokkal való közvetlen érintkezést), ennek a szemléletnélküli szemléletnek az összetörése és a közvetlen látás folytonos produkálása volt. Expresszionista képek a «Máglyák énekelnek»-ből, amely teljesen az expresszionista képalkotás jegyében áll: örömök tengert harsogtak, március akaratot pipacslott, frázisok ezüst zászlókat lobogtak (érdekes a tárgyatlan igéknek ez a tárgyassá tétele, ami valószinűleg abból az öntudatlan törekvésből ered, hogy a metafóra - ha így nevezhetjük - minél szorosabbá váljon; mert így a zászló mintegy a frázis funkciójává, a frázis pedig egy szinte teremteni tudó valósággá lesz: holott a hasonlat régi módján - «frázisok mint ezüst zászlók lobogtak» - talán szemléletesebb volna).
Az irodalmi közönség ma általában Kassáknak, ehhez az expresszionista korszakához, amely 1917-től 1920-ig terjed, jutott el. Kassák valóban néhány feledhetetlen költeményét írta ebben az időben. Ekkor írja a «Mesteremberek» fékezetten is fenyegető dübörgésű sorait. Úgy ül ez a vers, szilárdan és elmozdíthatatlanul, «mint maga a megbontatlan anyag». Ekkor születik az «Öröm»-höz, az ipari életnek azokkal az oly jellemzően kassákos színeivel, mikor
«a rónák kiserkedt zöldjét, a hegyek fehér gleccsereit,
nyers keveredő tömegeikkel a roppant metropoliszokat
s külön a kovácsok öklét, a bankárok sárga tigrisszemeit,
a leszálló búvárt, a kertészt és a kötélidegzetű pilótát»
énekli. És az «Anyaság» és a «Gyilkosok» méltóságos egyszerűsége és ódai ereje. És a «Vigyázz!», a «Fiatal munkás», a «Boldog köszöntés», a «Márciusok» és az «Idő szomorúságában» elszabadult kürtszava. Az ember nem tudja, mely sorokat szeresse jobban bennök: az expressziók váratlan feltündökléseit, vagy pedig azokat az époly kassákos és a bizonyosság ünnepélyes érc-súlyával ható, határozott és egyszerű konstatálásokat, mint: «Hozzád beszélek, aki nem vagy több és nem vagy kevesebb nálam» és «Köszöntünk benneteket, mint ahogy igaz testvérek köszöntik egymást fehér reggeli asztalnál, vagy szolgáló munka után a leborult estékben» (bár itt «a leborult estékben» már kicsit irodalom) és, ha a «baldachinos alkonyat» megint túlszép (azért valóban szép), egy sorral utóbb megint elragadóan emberi és egyszerű: «a szemetek elárulja és a szögletes mozdulataitok is elárulják, hogy valami szent harcra készülődtök».
És itt meg kell emlékeznünk Kassák nagy époszáról, a «Máglyák énekelnek»-ről is, amelyet 1920 augusztusában a tulajdon boldog elérzékenyülésétől meghatott pátosszal nyujtott az olvasó elé, mint «világszemléletének megcsiszolt tükrét». E világszemlélet: a kollektív társadalom eljövetelének kívánása és hite, az első ideál, amelyet modern magyar költő az érte való cselekvés komoly szándékával vállalt. Kassák elődei, eleve bizalmatlanok lévén a társadalom alakíthatósága és talán főleg a maguk kitartásának teherbírása iránt, nem tudtak volna sokat kezdeni egy ilyen ideállal: így ezek mondhatni fatalista lírájával szemben ő csinál először
Igaz, kultúrembereknél az egyszerűség erőnek a jele is. Annak a jele, hogy a lélek ellent tud állni a szellemi élet millió rángatásának. Kassák egyszerűségében is mindenekelőtt az önmagához való robusztus hűséget kell csodálnunk, azt, hogy egy pillanatig sem affektálta magát lényétől idegen utakra. Minden igazi művész egy szuggesztív emberpéldát mutat fel magában a világnak, s hogy egy műalkotás mennyire ragad meg bennünket, az leginkább ép azon múlik, hogy a benne megjelenő ember mennyire elégíti ki öntudatlan embervalónkat. A Kassák költészetéhez való viszonyunknak is az a legmélyebb meghatározója, mennyire tud betölteni bennünket az ő lírájának emberideálja: a problémátlan lelkű, rokonának csak az egészséget és örömet elismerő szociális lény. Nagyon meg tudjuk érteni, hogy a rothadt sebekben (oh drága sebek!) vájkáló dekadens ember után Kassák embersége hatalmas varázst gyakorol. Mégsem hallgathatjuk el, hogy inkább a gazdagság egyszerűsége az ideálunk, az a gyeplős egyszerűség, amely voltaképpen ellentétes erők sokaságának hierarchiája. És a Kassák egyszerűségét, amelyből hiányzik a szerelem, az élet örök problémáinak megérzése, azt az emberséget, amely csak a szocialitás húrjával van az élethez kapcsolva és seb-nem-ismerő, diadalmas csak-előre-nézéssel jár a földön, végül kissé szegénynek és idegennek érezzük.