Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 17. szám
Hajnalban értek haza.
Valami nagy, nehéz fáradtságot érzett magán. Leült, lehúnyta a szemét és mégegyszer elzajlott előtte minden. Magda nagyon kedves volt, folyton mosolygott. A ruhája olyan, mint a teste, halvány rózsaszín... Kedvesen símult hozzá táncközben. Őrült gondolata támadt, hogy itt, mindenki előtt magához szorítja... és... Hanem egyszer, amikor erősen magához szorította a leányt, az tágra nyitotta a szemét:
- De Péter...
Neki nem szabad. Nem is tudja, mi történt, mit mondott egész este... Ivott, sokat ivott és most itt kavarog benne minden, nagy, nehéz fáradtságban.
Az anyja bejött.
- Drága voltál, Péterkém - mondta, - nagyon drága - és megsimogatta - feküdj le, aludj sokáig, pihend ki magad... - Kiment. Utána itt imbolygott az a könnyű, maró, finom illat, amely velejárt. De most, mintha az illat is fáradt lenne, lassú, kínlódó, halódó.
A nyitott ajtón néhány szó.
- Igen - mondta az anyja - az eljegyzés is meglehet két hét mulva, ne halasszuk. Aztán csendes motoszkálás, ásítás, mozdulatok, a világ elalszik. Csend.