Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 17. szám · / · KELETI MÁRTON: SENKI

KELETI MÁRTON: SENKI
II.

A hosszú bolthelyiségben már néhány vidékies külsejű ember beszélgetett az üzletvezetővel. Kisvárosi kereskedők voltak, akik téli bevásárlásra jöttek fel. Régi ismerősök, évtizedeken át pontosan eljönnek minden esztendőben. Pétert is ismerték.

- Ah, a fiatal Bauer, hogy megnőtt, elmegy az idő.

Péter kezet fogott velük. Az anyja mindig magyarázta, hogy barátságos legyen a vevőkkel. Az apja az irodában volt, amint a fiát meglátta, előre jött, megcsókolta.

- Jól vagy, Péterke? - mondta és megsimogatta. Ez is bosszantotta. Bement az irodába. Két fiatalember és egy halvány fiatal lány dolgozott benne. A fiatalemberek tovább dolgoztak, a lány felnézett. Szép, finom arcélű teremtés volt. A keze gondozott, a haja koromfekete, a tekintetében valami csendes álmodozás. Ezt a tekintetet szerette. A többi lány nyugtalanította, csúfolta, ez megnyugtatta, simogatta. Valahányszor mellette ült, mindig azt érezte, aki után vágyódott, s amit megtalálni nem tudott. Nem is tudta néven nevezni. Talán nyugalomnak hívják, csendnek, boldogságnak vagy más egyébnek, nem tudja. Csak vágyódott utána.

Ezek az emberek nem ismerik ezt. Az apja pénzt kutat, az anyja tetszeni akar, a többiek élni, élvezni, falni mindent, amit gyönyörűségnek hívnak. Lökik, csúfolják, rúgják egymást. Ez rettenetes. Olyanok, mint az ökölvívók, mindig készen arra, hogy egymásnak rohannak. Ő pedig csendet szeretne, egy halkszavú embert, meleg kézszorítást, simogatást, ezt sohase kapta.

A lány letette a tollat.

- Elaludtunk? - mondta mosolyogva.

Péter a fejét rázta.

- Nem, csak eltöltöttem az időt.

A lány hangja szinte élt, minden porcikájában. Úgy szerette volna, ha egész nap hallja, hogy megteljen vele egészen, ne halljon mást. A füle, a szeme, minden, minden érzéke ezzel volna tele s aztán lefeküdne, lehúnyná a szemét...

Cigarettára gyujtott.

A nagy boltba újabb emberek jöttek, az apja fürgén magyarázott nekik, az üzletvezető szaladgált, a segédek a nagy végeket cipelték. Mindenki dolgozott, mozgott, csak ő ült és nem tudta mit tegyen, de nem is volt kedve semmihez. Most is elfogta a keserű kérdés, miért él?

A lány tovább dolgozott.

Gyors és pontos munkás volt. Ő volt a legmegbízhatóbb. Az apja is szerette, csak a fizetésnél volt szűkmarkú.

- Nem szabad elrontani az embereket - szokta mondani.

Utálatos. Jól tudja, hogy az nem mozdulhat innen, hát kisajtol belőle amennyit lehet. Azt mondják, így kell csinálni, máskép összedől a világ rendje. Akkor is utálatos. Mindig összerezzent, ha az apja rákiáltott az emberekre. Pedig elég gyakran kiáltott rájuk. Ilyenkor úgy érezte, hogy bocsánatot kellene kérni tőlük. Mit akar az apja? Itt görnyedeznek, szaladgálnak, alázatoskodnak előtte. Egész életük másért... Eh, jobb ezt végig se gondolni.

A lányhoz csendesen beszélt, kedves kisasszonynak szólította és mindig megköszönte a munkáját.

- Nincs semmi dolgom? - fordult a lányhoz. A halvány szép lány elmosolyodott. Néhány számlát tett eléje. Maga elé rakta a papírlapokat, és úgy gondolta, hogy nagyon érdekes ez a sok bolond szám. Félóra mulva már alig bírta. Menni szeretett volna. Az óramutató olyan lomhán mászik előre. Még csak tizenegy... istenem... Két órakor ebéd, négyre vissza, hatkor zárnak, aztán séta, nyolckor vacsora... Azután elmegy. Nem bírja otthon. Rettenetes. Mit beszéljen velük? Az apja ismét a boltról és a pénzről, az anyja a tükörbe nézeget. Próbálja, milyen lesz, ha a haját lenyiratja. Róla senki semmit. Sápadt vagy, foglalkozz Magdával, menj valahova, szórakozz. Ez az egész.

Ma este se marad otthon. Talán hazakíséri a lányt. Igen, ez lesz a legjobb. De ez se biztos. Lehet, hogy az apja kávéházba hívja.

Csak már délután lenne, csak este lenne, de ez a buta délelőtt olyan lassan mászik.

Egy óra felé kisütött s amikor a lány a kabátját vette, ő is vele ment. Keresztülmentek a hidon, az alagúton, beszélgettek színházról, emberekről, napieseményekről. Neki úgy tetszett, hogy forró vallomásokat mondanak egymásnak. A budai kis ház elé értek, a lány bement. Villamosra ült. Az ebéddel már várták. Szórakozott volt, alig felelt a kérdésekre. Ebéd után lefeküdt s amint lehúnyt szemmel hevert, a lányt látta, hallotta, beszélt vele, majd a kezét az arcára szorította. A sápadt ujjak között egy-egy könnycsepp szivárgott le. Miért? Maga se tudta, de jól esett. Öt óra felé járt, mikor felébredt. Megmosdott, lesietett. Már szürkület volt, a városra homály borult. A boltok előtt égtek a lámpák. A kávéházakba most gyűlnek az emberek. Az asszonyok is kezdenek felvonulni. Kifestve, nagy táskával foglalnak helyet a kerek asztaloknál. Az illatszerekkel megtelik a helyiség. Vágyakozó tekintetek keringenek a füstfelhők mögött.

Leült egy kis asztalhoz. Ujságot akart olvasni, de nem ment. Szórakozottan futott végig tekintete a sorokon. Fizetett, ment. A városban már hullámzott az esti közönség. A boltok kirakatai előtt meg-megálltak az asszonyok és szigorú tekintettel mértek végig mindent... Hercig, ízléstelen, milyen drága, nézze, Biller... A szavak szinte szaladtak a levegőben. A Dunapartra ért. Jó volt a hűs szél. Néhány megrögzött természetbarát sétált, a nagy közönség már elbujt.

Ment föl és le. Magát látta, kutatta, kérdezte. Úgy gondolta, hogy az élete útjával is ilyen zsákuccába jutott. Hirtelen remegés állt minden tagjába. Mi lesz, ha a szülei azt akarják, hogy Magdát... eh, végiggondolni se jó. Ismét látta a búja, telt idomú, kifestett ajkú lányt és Jencit... Valamit kellene cselekedni, gyorsan, határozottan. Elmenni a másikkal valahova messzire.

Megállt.

Érezte, hogy nem bírja ezeket az izgató gondolatokat. Cselekedni kellene, de ahhoz erő kell, erő, idegek és mindez elveszett valahol vagy sohase volt. A napok rohannak, a holnap olyan titokzatos. Mire fekszünk és mire kelünk, nem tudjuk. Talán legjobb volna, ha vége lenne a dolognak. A csend, az jó. De azért égette egy tiszta csók, valami enyhe simogatás a homlokán, ami sohase volt. Egy vendéglőbe tévedt, evett és ivott, fizetett, ismét az uccán volt, de nem tudott semmiről. A nők merész pillantásokat küldtek felé, hideg és meleg szaladgált a tagjaiban, a torkát is égette valami. A Belváros felé ment. Végig a szűk uccákon. Benyitott a kétemeletes ház kapuján, megcsapta valami furcsa, fojtott, párás emberillat.

- Méltóztassék az emeletre - monda egy fonnyadtképű nő.

Már néhány lépést tett fölfelé, majd megállt, mintha csendes lépéseket hallana a háta mögött. A lépcső karfájába kapaszkodott, mintha lassan forogna vele minden.

Ismét az uccán volt.

Az első nő látásánál ismét elfogta az izgalom. Az emberek már a színházból jöttek. A szürke esti ucca hirtelen színt kapott. Egyszerre mozgó, szines pontok libegtek ide-oda, beszéd, nevetés ömlött az estbe. Majd eltünt minden. Az emberek eltüntek, velük a szín, a hang és nem maradt utána más, csak a rendőr az uccán, a tovasuhanó néma gépkocsik, a csengető villamos és néhány unottan baktató ember. A házmesterek már a kapuban álltak, türelmetlenül várták a tíz órát. Még kódorgott egy keveset, majd fölment a tánchelyiségbe. Most nyitották, szép, friss hely volt, cigány játszott. Néhány pár táncolt. Ismerős arcú lányok. Majdnem mind egyforma. Nyak, kar, hát szabadon. Kifestett arc, ajk, illattól párolgó mell. Unalmas. A fiúk egy kis izgalmat keresnek, a lányok csak pénzt. Bort hozatott. Egy lány odajött, néhány cseppet kóstolt a borból, rámosolygott, tovább ment. Ez se ér semmit. Messziről vágyódik utána, de így semmi. Most hirtelen a másik lányt látta. Valami vad, keserű fájdalom fogta el, a lány kezét kereste... Mit is akar itt? Mi ez itt? Ez a muzsika, ez a sok buta, forgó, körbe szaladgáló ember...

Ismét az uccán. Otthon már mindenki aludt. Az ebédlőben a vacsorája. A szobájában minden a helyén. Papucs az ágy előtt, ujság, könyv az éjjeli szekrényen. Az anyja nagyon pontos, jó gazdasszony. Minden este elmondja:

- Vigyázzon, hogy a fiatal úrnak mindene rendben legyen.

Csend. Ez nagyon jó. Néhány lépés, majd leül, hátraveti a fejét. Ismét a lány. Nem beszéltek semmi nevezeteset soha, a kezét is alig meri megérinteni és mégis tudja, hogy a lány tekintete neki szól. De azt is tudja, hogy soha, soha.

Valami bolond gondolata támadt. Hogy most bemegy az alvó emberekhez, felrázza őket... Adjátok nekem... az enyém... semmi egyebem, csak ő. Ami volt, az csalás, ti csaltatok, mindig csaltatok. Undorítóak vagytok, undorítóak. Valamit mondhatott, mert a szavait visszhangozta a csend. Körülnézett. Hol van? Hol?

Ez a szülői ház, itt élt, itt nőtt fel, csak az ágy lett nagyobb, meg a székek.

Az éjjeli szekrény fiókjában egy lezárt kis faládában van egy üveg, folyadék van benne. Ez a megváltás. Nincs vér, nincs hörgés, csak hosszú, örök álom.

Lehúnyta a szemét. Milyen jó, hogy így van. Ha már élni kell, mégis mehetünk, amikor akarunk.

Éjfél. Az ebédlőóra veri a tizenkettőt. Megrázkódott. Lefeküdt.