Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 17. szám
Kilenc óra felé ébredt. Korán feküdt le és mégis fáradt volt. Mozdulatlanul feküdt és úgy érezte, hogy a sírás fojtogatja. Miért?... A lakásban csend. Valamelyik szoba ajtaja nyílik, de olyan halkan, óvatosan, hogy alig hallani. Az anyja rendelte így. Amíg ő föl nem kel, csak suttogva szabad beszélni és lábujjhegyen szabad járni. Ez bosszantotta, de nem szólt semmit. Nem szólt. mert úgy találta, hogy semmiért se érdemes szólni.
A szobában sötétség, a függönyök gondosan leeresztve, s ebben a sötétségben önmagát kereste. Kimeresztette a szemét, hogy valamit lásson. Először semmi. Majd mintha lassú mozgás indulna meg körülötte, most meg alig hallható hangon beszél valaki.
- Péterke - mondta valami csunya éneklő hang. Emlékszik, ez az első kisasszony. Ettől tanult németül, ez öltöztette, mosdatta, becézgette. Egyszer összeveszett az anyjával és kidobták.
Akkor hat éves volt, otthon tanult, mert beteges, vékony gyerek volt. A takaróra csapott. Ez mindig felbőszítette és mégis mindig eszébe jutott. Az anyja azt mondta: Péterke nem mehet az iskolába, mert ragályos betegséget kap és Péterke otthon maradt. Későn kelt, játszott, piszmogott, dél felé sétálni vitték, mint pórázon a kis kutyákat. Illedelmesen kellett lépkedni, hogy a ruháját be ne piszkolja és a kisasszony rémülten mutatta neki a rossz fiúkat, akik az uccán verekednek és cibálják egymást.
- Ilyenek a rossz gyerekek - mondták neki nagy rémülettel.
És Péter valami iszonyú fájdalmat érzett a rossz gyerekek után. Egyszer el is sírta magát, akkor azt mondta, valami a szemébe esett. Ezek a dolgok szaladgálnak előtte mindég. Amikor nagyobb lett, mégis bekerült az iskolába. A fiúk Péter kisasszonynak csúfolták. Nem volt barátja, pedig úgy szeretett volna egy jó pajtást. De ezek a fiúk olyan rakoncátlanok. A folyosón lökik, rúgják egymást, s aki nem tart velük, azt kinevetik, csúfolják, elbuktatják, beárulják, nem súgnak neki, ártalmára vannak, ahol csak lehet. Hát nem lehet úgy élni, amint akarunk? - kérdezte sokszor magától. De a feleletet hamar megkapta a többiektől.
Ledobta a takarót.
Elég volt az emlékekből. Gyűlölte azokat, de utána jöttek, belekapaszkodtak, a fülébe súgtak, az álmát háborgatták.
A fürdőszobába ment. Az ő szobája mellett volt. Ezt is a kényelmére tette így az anyja. Minden előtte legyen, a közelében legyen, ne kelljen messzire menni.
Utálatos.
A tükörbe nézett. Sápadt, fáradt, unott és petyhüdt vagyok - gondolta. - A tekintete fáradt, a bőre mint a viasz, a haja kihullóban, a fogai rosszak. És a jövő hónapban lesz huszonkilenc. Mindez keresztülvillant rajta. Jön a születésnap. Ajándékok, levelek, családi vacsora, csókok. Ez is utálatos. Megfürdött. A langyos víz jól esett. Utána frissebbnek érezte magát, s amikor fürdő után a tükörbe nézett, úgy találta, hogy a tekintete elevenebb, a bőre se olyan sárga. Talán mégis?
Az ebédlőben már be volt fűtve. Hűvös októberi reggel volt, az anyja szerette a meleget. Most is a nagy kandallószerű kályha mellett ült, ujságot olvasott. Amikor a fiú belépett, felállt, eléje ment.
- Jól aludtál? - kérdezte tőle, majd homlokon csókolta.
- Köszönöm, - felelte a fiú - jól.
Szemben állottak egymással. Arc, alak, szem, minden egyforma. Az asszony ma is lányos megjelenés. Csak a tekintetük más. Az asszonyé kutató, élénk, élnivágyó, a fiúé fáradt.
Reggelizni kezdtek. Az anyja nem reggelizett előbb. A nagy ebédlőben csak ketten. Az apja már az üzletben, csak a szivarfüst lappangó illata maradt utána. Az asszony elhúzta a száját.
- Pfuj, ez a füst - és türelmetlen mozdulatot tett. Még a füstöt se szereti - gondolta a fiú. Mindent tudott. Ismerte a szülei áldatlan életét. Az apja komoly, takarékos, egyszerű ember volt. Az anyja szerette az életet, a szereplést, ruhát, szinházat, ékszert és mindent, ami szép. Tündökölni akart. Még ma is, ötven éves korában fiatalos. Gondosan öltözködik, fésülködik, fürdik. Keveset eszik, hogy a testvonala el ne romoljon. Most is teljesen elkészült már mindennel. A fodrásznő itt volt, a kézápoló is. Az illatszere a legfinomabb párisi. A festékkel óvatosan és jól bánik. Keveset, de jó helyen. Csak ha közelről nézik, látszik, hogy az évek elmentek. De istenem, az asszony úgy számít, egészben, amint látszik, amint mutat.
Az urával való élete harmincesztendős végnélküli küzdelem volt. A férfi egyszerű ember volt, a boltjával törődött, a pénzt halmozta. Sok heves jelenet volt köztük. A fiú mindenről tudott. Ismerte az anyja életét is. Amikor ketten fürdőhelyen voltak, nagy társaság vette körül. Emlékszik egy magas szőke német doktorra. Valami tisztre, grófra. Tízéves korában olyan jelenetet látott, amelyet jobb lett volna nem látni. Amikor így egyedül van az anyjával, előlép egy-egy alak a multból, mellé telepszik... Most is mintha itt ülne az a magas, barna, monoklis férfi. A tengerparton volt. Hirtelen erős fejfájást érzett. Nem is hallotta, hogy az anyja a gyümölcsöt kínálja.
- Rosszul aludtál? - kérdezte tőle és megsimogatta. Nem szerette ezt a kedveskedést, de tűrte. Úgy nevelték, hogy egy mozdulatával se bántson meg senkit. A fejét rázta. Az asszony aggódva nézte. Ismerte ezt a tekintetet. Vagy kutatott rajta vagy így aggódva nézte. A kutató nézés azt vizsgálta, vajjon mit tud az életről, az aggódó azt kérdezte: istenem, mi lesz evvel a fiúval? és mind a kettő olyan nyomasztó kérdés.
- Mikor voltál Magdáéknál? - kérdezte az anyja.
- Vasárnap - felelte a fiú és a levegőbe nézett. Valami olyan érzése támadt, hogy most rögtön fel fog állni és azt mondja:
- Hagyj, hagyj békében, ne fojtogass, ne ölj meg. - Látta a lányt. Szép, pompás termetű, eleven, folyton táncol, amikor megy is, a beszéde ének, nevetés. Jó barátságban vannak. Azt is tudja, hogy a szülők már megegyeztek. A lány lesz a felesége. A lány, a szép, víg, feketeszemű, eleven lány az ő felesége. Az anyja azt mondta: Ez jó lesz. Ő csöndes, a lány eleven. Nagyon jól illenek egymáshoz. A lány szülei is örömmel fogadták a tervet. Ahol három lány van, ott az ilyen terveket örömmel szokták fogadni. A lány is kedves hozzá. Nagyon kedves. Ezek a lányok mindenkihez nagyon kedvesek. Csak egyik megcsókolhatja, magához szoríthatja, a másik nem. Vasárnap történt. A kis szalónban látta őket egymáshoz tapadva. Jenci végighúzta kezét a lány mellén, aztán ismét... eh... rettenetes volt ezt nézni. Ő ezt nem merné... A kezét is alig meri érinteni. Ez legyen a felesége... Igaz, nagyon kedves volt hozzá. sokat táncolt vele, de összenevettek Jencivel s ezt nem tudja senki. Nem kellene többet odamenni, de ő ismét el fog vasárnap menni, mert az anyja akarja.
- Magda panaszkodott, hogy ritkán lát.
A fiú letette a csészét. - Nem, ezt már nem lehet bírni. - Mit kellene tenni? Ütni, kiáltani, sírni? Semmit se lehet.
Szerencse, hogy a szobalány bejött. Levelet hozott. Amíg az anyja a levelet olvasta, gyorsan végzett a reggelivel és felállt. Alig várta, hogy szabaduljon. Némelykor olyan érzése volt, hogy a lakásuk börtön. Az ablakokon vasrácsok vannak. Máskor meg fullasztó meleget érzett, amely ráfekszik a mellére és mindjárt megöli. Az anyja letette a levelet. Kicsit elgondolkodott, majd felállt. Megsimogatta a fiát.
- Sápadt vagy, Péter. - A fiú kezet csókolt, indult. - Vigyázz az úton!
Ezt már az ajtóból hallotta. Mint mikor az iskolába ment, csak éppen a táska hiányzik. Az ucca már élt, fuvaroskocsik, gépkocsik szelték hosszában, keresztben. Jól esett az élet. Az emberek úgy jönnek-mennek, mintha valami láthatatlan kéz rendezné az egészet. Fiatal, öreg, rongyos, jól öltözött. A délelőttöket nem szerette. Valami furcsa bizonytalanság szaladgál az emberben, hogy mi lesz estig. És olyan ijesztően látszik minden. A házak piszkos falai, az emberek rongyai, a mocskos kocsik és más egyebek, mintha csak a szépen felöltözött embereket bosszantanák. Sokszor kínozta ez a látvány. Mindig szép ruhába öltöztették, fürösztötték, mosdatták. Félt a koldusoktól, mert piszkosak. Gyerekkorában azt kérdezte egyszer a német kisasszonytól, miért nem mosdatják meg a koldusokat is. A kisasszony nevetett.
Nem szerette a délelőttöket. Olyan riasztóan látszik ilyenkor minden. A bizonytalan színű őszi délelőttök meg egyenesen elviselhetetlenek. A délután az jobb, az ember közelebb van az esthez. De legszebb az est, mert kigyullad a fény és ez megnyugtat. Legjobb volna, ha semmire sem kellene gondolni, de ezt nem lehet. Úgy ragadnak, szaladnak a bolond gondolatok az ember után, hogy nem lehet szabadulni tőlük. Irigyelte a fiúkat, akiknek nincsenek ilyen gondolataik. Hirtelen Jenci jutott az eszébe, majd a többi. Jönnek, mennek, csókolódznak. Jenci azt mondja: - Minden órának leszakaszd virágát. - Megrázkódott. Hány órának szakította le ő? Hirtelen valami buja áramlat csapta meg. A mulatóhelyet látta, a szép, nagy nőket... És egy másikat, azt a csöndes, kis, lesimított hajó lányt, az irodában.
A borbély elé ért.
A segédek nagy udvariassággal húzták le a kabátját. A főnök mosolygott, az inas a tálat hozta.
- Szervusz - szólt valaki a székről. Odanézett. Karcsi ült ott. A fején mint turbán, a fehér törülköző. Valami furcsa történetet mondott éppen el. A segéd nevetett, a főnök a fejét csóválta.
- Karcsi úr, Karcsi úr, nagy mester, nagy mester.
- Hogy vagy, Petike? - kérdezte tovább.
- Köszönöm - felelte. Kellemetlen volt a kérdés is, az ember is. Nem szerette ezt a hatalmas, erős fekete fiút, talán éppen azért nem, mert ilyen pompás külseje van, a lányok nagyon szeretik, a legjobb táncos és állitólag a társaságbeli asszonyok is jó szívvel vannak hozzá.
Mindig végigszaladt rajta a hideg is, a meleg is, valahányszor ezeket a szép fekete asszonyokat látta, akik őt észre se vették. Ő nem ismert mást, csak a fizetett szerelmet. Ez is égette.
A segéd hozta a szerszámokat és dolgozni kezdett. Karcsi már készen lett, cigarettát adott az embereknek és elindult.
- Szervusz - mondta Péternek, - estére a Grillben, jössz?
- Lehet - felelte és nagyon örült, hogy ez elment. Türelmetlenül várta, hogy vége legyen a műveletnek. Némelykor szinte kibírhatatlan volt, hogy valaki itt álljon mellette, az arcán babráljon, éles kést huzigáljon rajta, a hajában markolásszon. Mintha minden idegszála táncolna, amikor ez a fehérkabátos ember az arcát megérinti.
A Szabadság-téren át ment az üzlet felé. Most is tele van gyerekkel, fehérbóbitás német nőkkel éppen úgy, mint mikor őt sétáltatták. A nap is küszködött már az őszi fellegekkel, egy-egy sugara nagy kínlódással keresztültört a sötét fátyolon, hogy leszaladjon a halódó földre és valami meleget hintsen széjjel. A város már kopott, szürke színt öltött. Az emberek fáztak, haragos arccal, földreszegzett tekintettel siettek előre. Egypár rongyos ember a padon ült, szoborszerű arccal tekintett a levegőbe, mintha nem várna már semmit. Meggyorsította a lépéseket, tíz óra elmúlt. Amint keresztülment a téren, valaki rákiáltott. Jenci volt. Autón ült.
- Szervusz - kiáltotta feléje.
Furcsa, hogy ma mindenki eléje került. Szinte megrezzent, amikor Jencit meglátta. Ennek a furcsa, léha fiúnak a tekintetéből mindig gúnyt és csúfolódást olvasott ki.
- Néhány napra elutazom - mondta - de szombatra itt leszek.
Hirtelenében nem tudta, mit feleljen neki. Talán azt kellene mondani, hagyj békében, menj tőlem, nem akarok és semmit tetőled, se mástól, senkitől. De nem tudott szólni. A gépkocsi tovább gördült s csak azt látta, hogy egy jól ápolt kéz integet felé. Valami mintha megfájdult volna benne, amikor ezt a pompás fickót látta, aki egy kézlegyintéssel intéz el mindent.
Szombat este...
Igen, szombat este tea lesz Magdáéknál, ott lesznek a fiúk is, néhány lány, asszony. Hirtelen megfájdult a feje... Jenci, Magda, Imre meg a lányok együtt. Érezte a lakás melegségét, az összevillanó tekinteteket és szombat esete együtt lesznek. Alig ment néhány lépést, ismét rászólt valaki, egylovas kocsin ült, keresztberakott lábakkal, kényelmesen elnyúlva, úgynevezett jól öltözött fiatalember, Darvasnak hívták, de ők egymás között darúnak nevezték. Nem volt foglalkozása, senki se tudta, miből él. Pompásan öltözködött, legénylakása volt. Költött és állandóan a gazdag Jencivel volt együtt. Ő rendezte a mulatságokat, vacsorákat, ismerte a lokálok nőit és nélkülözhetetlen volt a társaságokban.
- Petike! - szólt le a kocsiból és könnyedén feléje intett.
Péter odanézett, valamit szólt és tovább ment. Valami kegyetlen hideg szaladt a tagjain végig. Mi ez ma? Mindenki eléje jön. Mindenki... Ezek a rettenetes emberek, akiktől irtózik, s akik között élnie kell. Ezek megölelik, rámosolyognak, barátjuknak nevezik, s a háta mögött kinevetik, megcsalják.
Megállt.
Mint valami csufolódó falikép meredt rá Jenci és Magda ott a kis szalónban, amint csókolódznak... A fiút két keze között tartja a lány fejét... az ajkát szíja... Ő sohase tartotta így senki fejét és nem szítta az ajkát.
Az üzlet elé ért, bement.