Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 17. szám

IGNOTUS: JEGYZET BABITS REGÉNYÉHEZ

A Halálfiai mindenképp úgy fest, mint annak, aki írta, élete munkája. Mi teszi, hogy versköltők - nemcsak nálunk, de nálunk kivált - a regény felé fordulnak? Ha csak a piac változása volna, akkor nyilván egyáltalában nem írnának verset s ekkor talán regényt sem, mert a bohózat vagy a film még nagyobb közönségre számíthat s még többet hozhat. Külömben sem kell azt hinni, hogy mikor költő vagy író, amennyire tud, közízlés után indul, sőt bár arrafelé, ahonnan pénz néz ki, ez csakis cinizmus volna. Nem, hanem a közlőnek, a vallónak, a kimondónak természetes vágya az után, hogy meghallják s meghallgassák - és minél többen. Megfullad, aki a falnak beszél, a pusztába kiáltónak elhal a szava, csakúgy, mint ahogy elhal, meghal vagy megbolondul, ki az életben magára maradt. A költőnek az a rendeltetése, hogy őbelőle nő ki, szökken sudárba, hajt virágot, ami az emberekben él. Ha nincs, aki éldelje, akkor ez nem növés volt, hanem kelés és benneáporodik az emberébe. Mindezeken felül az ízlés változásában - abban is, mely az ő rovására megy - a költő is részt vesz; ő is ember, ő is mai ember, ő is emberiség, nép, sőt közönség, s ami ok a világot új érdeklődésre hajtja, régitől elfordítja, fölötte sem megy el nyomtalan. Bizonyos, hogy a mai világban, százsorsú s lökdösődő mivoltában, kicsiny és kevés dolog csakis a saját érzés, kicsiny és vékony hang csakis ennek szólatása. Minél kavarodottabb a költő sorsa, annál jobban meglátja a többi embereket, kik vagy úgy alulkerültek, mint ő, vagy fölvetődtek új jogcímeken, új mesterségekben, új lendületekkel, - magáról érzi, hogy vele világ történik, világ pedig mégsem egyéb, mint a többi emberek, a többi emberek is. Valahogy, mint az egyenlet, önnönmagát a többi emberekben fejezve ki: ez kívánkozik ma ki még a lírikusból is, hát még az olyanból, ki az embert nem csakis magán keresztül nézi, hanem más emberbe is bele tud élezkedni! Ilyenek mindig voltak, s az éposz, mely ősidőkben történelem volt, memorizálhatás végett versbe szedve, hamar átfejlődött az ilyen költőknek felebarátaik s a világ felől való mondanivalójává. Hősi és istenes időkben a hősi és istenes dolgok voltak a költők szívbeli ügyei, - Cervantes volt az, ki ez időktől elbúcsúzott s már e búcsúzkodásában megkezdte a csalavér és mindennapi élmények epikumát, melyből menten kialakult a regény, éppúgy prózában, mint ahogy a mindennap nem jár sem ünneplőben, sem hadi vértezetben. (Megvolt ez a menet a régieknél is, - a Vergilius Aeneisét is felváltotta az Apulejus Arany Szamara.) Bizonyos, hogy Babits, mert itt őrá térek át, ha Zrínyi Miklós idejében él s ennek helyében ugyancsak verses époszt írt volna dédapjáról, s ha ma Cenci nagyanyáról s Döme bácsiról ír, abban éppen az az idők változása van meg, mi regényének szívbeli elmondanivalója. Vers ehhez, persze, nem illik, de külömben is vak, aki nem látja, hogy mikor a mai világ a versben is kezdi lerázni a kötött formát, ugyanúgy teszi, mint ahogy kezdi levetni a díszruhákat s az uniformisokat, nem mintha az élet ma kevésbbé volna nagy, mint bármikor, hanem mert ma a nagyság mindenben megvan, mivel mindenben meglátjuk s a vers megvan a prózában. De érdekes megfigyelni, hogy - hősi éposz! - Babitsnak éppen ez a regénye, mely a mostanból, a mindennapból, az emberi kicsinységből, abból, amit prózaiságnak szokás nevezni, minden eddigi regényénél többet ád, mégis minden eddigi regényénél inkább, minden eddigi regénytől eltérően valami különös páthosszal, valami sajátos, szinte prófétai hangon van írva, a versnél is kötöttebben, extatikus emelkedéssel, melyet soha el nem ejt s nem fél, hogy úgy talál vele komikussá lenni, mint ha a pap miseruhában teszem eltüsszentené magát. S nem is nevetséges, soha, - ahogy a dolgokat, az érzéseket, az idegeket kifejti, az nem a mészáros mozdulata, aki húst mér, hanem az anatomusé, ki felmutat, sub specie aeternitatis. A nehézkes ékesszólás, mellyel minden maisága s magyar, sőt dunántúli volta közben a könyv úgy hat, mintha egy babitsi stílművész latinról fordította volna magyarra, már ezzel is úgy valahogy a Szent Ágoston Vallomásainak ízét idézi az olvasó derengésébe, mint maga e hosszú, hosszú, hosszú ifjúsági történet, mely abban csúcsosodik, hogy az elszegényedett birtokosi s bírói, félrusztikus, félintellektuális tőről fakadt egészen intellektuális gyermekifjú váltóhamisításba keveredjék. Váltóhamisításba, ő, a már gyerekfővel szinte aszkéta s próféta, nemkülömben tehát, mint közel felmenői közzül a jóvérű úri fiú, italos, kártyás, szoknyakergető parlagi gavallér, kinek emléke a familiában hazajár, - vagyis ez intellektuális és puritán áttételben még mindig a régi fajtát képviselvén, ki nem tud beleilleszkedni, csak beleütközni tud az új világba, mely százszor több paradicsomot kínál a réginél, de nem ismeri többé a terülj asztal-t azt a rendet, hogy az emberhez csak amért van és mert ő, kisujja mozdulta nélkül odaszalad minden, amije kell. Van egy a Milton Darwin-korabeli utódjai közt: George Meredith, kinek roppant regényei ugyanily súlyos lélekzetűek s ki ugyanígy apák és fiak történeteit mondja nem, mint például Turgényev, ellentétképpen, hanem mint ugyanazon enyészet további változatát, mind a kihalásig. Történelmi regény a jelenkorból: ez a Halálfiai, - ha és amennyire van őse a magyar irodalomban: Kemény Zsigmondig kell visszamenni. A magyart bizonyára nem kell siratni, mert nem kell félteni, - mint ahogy ezer év rendjén minden örvényt megúszott, most is már megtalálóban a sodrot, mely felvigye. Ám rendre a nemzedék, melyet külső vagy belső Mohács ér, bár túléli, de át is éli a halált, s a magyar költőknél az öt vagy hat negyedszázad óta, mióta folyamatos magyar irodalom van, nem szűnik a funerátori hang. Ez oly különös és fájdalmasan becses a Babits regényében, a bravúrosan művészi, - elvégre miről s kikről van szó? kisvárosról, egy elzüllött prókátorról, ki maga se tudja, hogy' szöktet meg egy nagymosás és lekvárfőzés közt vegetáló asszonykát, aki észre sem veszi, hogy megszökik, - csinos kis úrilyányról, ki elmegy gépírólyánynak s a zsidó főnöknek a szeretője, - megyei urakról, pesti emberekről (hogy a Hatvany szerencsés szavával éljek), állami tisztviselőkről, egyetemi fiúkról s lyányokról, urambátyámról, ki alól kicsúszik a birtok, nénémasszonyról, ki a maga szőllejébe belekapaszkodik s nem hagyja kicsúszni, vidéki takarékról és helyilapról, budapesti bankcégről s szépirodalomról - a mindennap mindennapos történeteiről s figuráiról, kik magukban csak azért érdekesek, mert egy költő érdeklődik irántuk. Ám ahogy impresszionistán, néha egy-két vonással a papírra vannak plasztizálva, már most úgy hatnak, mintha sok ezer év múltán találkoznánk velük, - mint a spanyol s a francia barlangok mammut-, rénszarvas- és szigonyos vadászrajzai, melyeknek bravúrján rajta a rémület, mi a jégkorszak elől ez odvakba menekülő rajzolóikat eltölthette. Meg kellene írni e magyar rémület, a magyar bánat történetét, - e különös fajtáét, melynek egyese, ahogy legjobbjai feddik, maga-magára gondol, mikor hazát, nemzetet, politikát mond, de viszont a haza s a nemzet dolga, a politikának váltakozása az egyesnek válik sorsává, - ahol ki minél jobban húz hozzá, annál elégedetlenebb vele, s amelynek, mikor olyan hősei és királyai vannak, mint bármely nemzetnek a világon: legnagyobb művésze egy komor bika-lovagot tesz meg hősének, kinek élete egy kripta-szerelmen törik meg s vénségére meghasonlik a világgal, e költőnek ugyancsak és igazán költő fia pedig a “Délibábok hősé"-t oblomov-ozza, elutasíthatatlan célzással, a magyar elé, Hübele Balázst, kinek alig van több története, mint hogy ittas gerjedelemben végigkerget egy asszonyt a szobákon. Ha az idegen, ki előtt a pszichológus remek, a Gólyakalifa, ismertté és becsessé tette a Babits nevét, a Halálfiait is elolvasná, jóval nehezebben értené meg, miért ez úri-kispolgári történeteknek komor páthoszuk, e kicsiny eseményeknek époszi lélekzetük. Mi tudjuk, s a Halálfiai után, melynek minuciózus köznapiságába Babits Mihály egy kiváltságos lélek minden titkát, világosát és sötétjét beledolgozta, olyan megilletődve nézzük, mint aki elvégezte immár nagyhírű munkáját.

Nézzük - persze csak az, aki. Nem bizonyos, hogy a könyvnek, bár regény, bár nemcsak emberi, de társadalmi vallomás s azoknak adja tudománytól ihletett költészetét, kikhez mint olvasóihoz fordul: nem bizonyos, hogy mikor egy halálnak írt társadalmat ír meg, lesz-e hatása arra a társadalomra, mely most a halálnak izent hadat? Nemzedéknek, melynek történelmi mesgyére történik születnie, kevés az érzéke a történelem iránt, - friss mai napja közepett az alig múlt tegnap úgy hat rá, mint a tegnapi zsemlye vagy a tegnapi ujság, - avultabban az őskornál. Sok, ami tegnap összeroppanónak látszott volt, mára teherbíróbbnak bizonyult a hittnél, sok, ami ellenállhatatlannak, váratlanul visszaszorult. Visszafelé mégis biztosabb a történelem, mint előrefelé, s az aeternitás szemszöge néha nem kevésbbé deszávuálódik, mint a zsurnalizmusé. Magyarországot s a magyar nemzetet irtózatos csapás érte s a tegnap társadalmi s világnézetbeli fogyatkozásai nyilván kifejeződtek a politikában, mely valamennyire hozzájárulhatott az ország végzetéhez. De maga a magyarság e roppanást most jobban bírta, mint a tatárjárást vagy Mohácsot, bámulatos rugalmasan még ott is, hol új határok elvágták összefüggéséből. Amily rémítő szerencsétlenség robbantotta föl az országot: ma a magyar kifelé inkább van s ezért befelé inkább érzi magát, mint az ellátott időkben, miknek a háború véget vetett. Ami veszedelem fenyegette s nyomta volt, már mind el is érte - most csak jobb érheti, s ennek reménye élteti. Hogy pusztulás és veszés után ennyire megvan, az, legalább egyidőre, elnyomta benne a “pusztulunk-veszünk" bánatot, - paradox, de való, hogy a megtizedelt magyar jobban bízik magában, mint az épséges hitt volt. A társadalmi átalakulások s eltolódások, mik ma is végbemennek s tán kiadósabban, mint tegnap, viszont verekedéssel mennek végbe, indulattal, háborúsan, nem a védtelen engedés, az ellenállástalan lehanyatlás hangulatában. Van, nyilván és félő, öncsalás is e bizakodásban, de való, hogy egy megkisebbedett földmíves ország adottságai és szükségei jobban kedveznek egy régi hagyományú társadalomnak, mint egy húszmilliós városi országé. A világpolitika áttaposott Magyarországon, de az új idők, mik ezért a magyar társadalom számára elkövetkeztek, mindent összevéve nem taposnak úgy át rajta, mint egy emberöltő előtt félő volt. A regény, a Babits regénye, hol még a mondatok lüktetése is a nehéz lelket tükrözi, mellyel a magyar tegnap a mát várta, e mához képpest úgyszólván nem aktuális, - megfordítva, mint mondjuk a Hatvany regénye, melynek, bár szintén a tegnapot, sőt a tegnapelőttöt írja meg, s ugyanúgy egy emberi történetben, sőt szintén gyermekregényben, mint a Babitsé, de e percben írói értékén s emberi trouvailleain fölül izgató érdekességet ád, hogy, a túlsó partról néz, kiált és leplez le, éppen amely körül a verekedések egy része folyik s amire vonatkozóan az indulatok háborúsak. A tárgy ez affektusos voltához a Hatvany előadása is talál: a meredithi artisztikumtól távol, nyilván még gyerekkorbeli emlékek és hatás alatt daudet-i hang, a kaján vagy szerelmes állásfoglalás önnön alakjai ellen vagy mellett. Ez a hang úgy felverte a politikai érdeklődést, hogy az olvasók, a figyelmesebbek is, elsiettek költészete mellett, különben is kevés lévén ma költészet számára a fogékonyság s a ráérés. Ezért kell a Babits tegnapról mára történetivé lett regényének, hol, mint a hősi époszokban s a legnagyobb történetíróknál, a költészet s a politika egy lélekzetbe forr össze s az epikum egyszerre emberi s politikai vallomás, kivárnia a maga idejét. Kivárhatja - van miből és mivel; e percben olyan, mint mikor templomépítéskor az alapkőbe belehelyezik, metszett üvegben s vert acélban, az akkori aranypénzeket, s mikor az utód kiássa: a szekrény remeke a művészetnek s az aranyok azon fényesek s becsesek, mint akkor voltak. Bámulatos ez a magyar irodalom, hogy amelynek sem azelőtt nem igen volt, ma meg éppen alig van közönsége: versben már egy százada felér a legnagyobb nemzetekével, s mikor most az éposznak világszerte kifogyott a lélekzete, egyre-másra termi a telitüdejű regényeket, angolt, oroszt, franciát s mind e formákban magyart.