Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 17. szám · / · SINKÓ ERVIN: TENYEREK ÉS ÖKLÖK

SINKÓ ERVIN: TENYEREK ÉS ÖKLÖK
Regény (1)
IV.

Már több mint két éve volt Jani a fejedelmi öreg irodájában és ez alatt az egész idő alatt, ha hívta az anyja, ő könyörgőre fogta a dolgot, hogy ne kívánják tőle, hogy akár egy napra is szabadságot kérjen. Ezt Glanzék szeretetlenségnek érezték, fájt is nekik, de ha beszéltek róla egymással, azt mondták egymásnak, hogy a Jani fiút kihasználja, biztos, túlhalmozza munkával az öreg.

Glanz, ez időben már, mind gyakrabban tette szóvá a fiához intézett leveleiben, hogy az Ernő munkaerejével gyarapodott üzlet annyira fellendült és olyan nagy munkát igényel, hogy ő neki - amúgy se erős fájú s nem éppen fiatal embernek - megerőltetésébe kerül a munkával megbirkózni. A burkolt hívásokra Jani nem reagált s így nem maradt más hátra, mint hozzáülni egy nyilt és komoly családi levél megírásához. Érvekben nem volt hiány. Bármily hízelgő lehet is Janira nézve, hogy két év alatt főnöke bizalmasává, jobbkezévé vált, a fizetése még sincs arányban teljesítménye nagyságával, de még ha nagyobb fizetést is kaphatna, az embernek veleszületett joga és legfőbb törekvése, hogy képességeit kizárólag a saját maga szolgálatában érvényesítse és a maga ura legyen. A Glanz cégnek, mint ezen a vidéken a szakmabeliek közt legtekintélyesebbnek, bárha szegényebb is az Első Fővárosinál, feltétlenül nagy jövője van. Végül a személyi érv: Jani tudja, hogy apjának élete munkája a Glanz József cég mai, szilárdan álló s mindenütt jóhangzású neve s az apa természetes vágya, hogy élete munkáját fiai kezében lássa dúsan gyümölcsözni.

Ez volt a levél, mely nehezen íródott meg, mert egyrészt Glanznak - mint mondani szokta - születésnapi s általában családi levél nem állt a kezéhez, másrészt pedig azért, mert valahol lelke legmélyén önzéssel vádolta magát ezért a lépéséért. Szinte megdöbbent, mikor kissé késve ugyan, de minden látható ellenkezés nélkül fia arról értesítette, hogy teljesíti kívánságát. Volt valami ebben a válaszban - bármily örvendetes is volt egyébként -, ami szerfölött nyugtalanította az apát. Amilyen erélyes üzleti leveleket írt Jani, olyan fakó az egész fiú, ha családi leveleket ír. Életre szóló dologban “teljesíti apa kívánságát", mintha valami harmadik személyről volna szó s neki közömbös volna, hogy az Első Fővárosinak vagy a Glanz cégnek, saját magának dolgozik-e. Saját fia volt és mégse, ezzel a karakterrel szemben Glanz nem tudott felmelegedni s ezt csak még jobban érezte, mikor a fiú hazaérkezett és szemtől szembe állt vele. Az anyja abban látta a változást, hogy az elmult idő alatt Jani még szőkébb lett, de elértette a keserűséget, a férjének ellentmondó véleményében, hogy t. i. nem, semmiben se változott. Azt remélték, hogy Jani érkezése örömteljes ünneplésre ad alkalmat - ezt a várakozást Jani teljességgel meghiusította; lehetetlen volt őt ünnepelni vagy jövetelével különösebben örülni, mert - míg mindenki már a karriérjéről beszélt -, ő úgy viselkedett, mint aki semmi örvendetesről, sőt elbeszélni valóról se tud. - Hát igen - mondta, mintha valaki másról s kicsit unva a kérdést, beszélne - sokat dolgoztam és úgy látszott, hogy megszeretett.

Harapófogóval kellett kihúzni minden szót. Milyen társasága volt Pesten? - kérdezték és csak ennél az alkalomnál derült ki, hogy mindennapos vendég volt a fejedelmi öreg házában. Ő maga pedig keveset kérdezett. Az apja dícsérte Ernőt, szokása szerint lelkesen és részletesen adta elő egy-egy érdekesebbnek vélt levélcsatáját, de nem jutott elbeszélni valója végére, kis, mogyoró nagyságú szemei idegenkedve nézték ezt a részvétlen, nyitott szemekkel alvó ember benyomását keltő arcot, a fia arcát. Csak hogy ne akadjon el a beszélgetés, Glanz elbeszélésétől a kérdezősködéshez tért vissza.

- Képzelem, nehezen engedett el a fejedelem, mi?

- Igen, kikísért az ajtóig - válaszolt a fiú - és még az ajtóban is mondta, hogy amennyiben rajta múlt volna, ő konkurrens helyett szívesebben látott volna akár családtagnak.

Vontatva telt el a nap és Glanz örült, mikor eljött a lefekvés ideje és elválhattak egymástól. Lefekve ágyába, Glanznak az a kérdés motoszkált a fejében, hogy - anélkül, hogy fiát megbántaná - hogyan lehetne visszacsinálni a hibát, amit ő fia hazahívásával elkövetett. Az ő számára lehetetlen, hogy egy ilyen fagyott emberrel társuljon. Neki az olyan természet kellett, mint Ernő fiáé, aki a gorombaságig tűzbe jött, ha egy-egy üzleti ügyről külön véleményen volt, aki a postát leste és az érkező leveleket mind egyszerre szerette volna feltépni és olvasni. Derengett előtte, hogy a fejedelmi öreg, ez a rabiátus önkényúr, ki mindenkit viasznak akar a maga akaratos kezében, mért becsülte meg annyira Janit. Egy hirtelen gondolattól meglepve, felkeltette feleségét.

- Ugy-e, Jani valami olyat mondott, hogy a fejedelem azzal búcsúzott tőle, hogy elfogadná családtagnak?

Glanzné szintén emlékezett valami ilyenre Jani elbeszéléséből, de kinevette férjét, kinek gondolatát ez esetben is kitalálta. Glanz csak annyit felelt: - Mit nevetsz? - és megint elmélyedt gondolataiba. Már abból az egy okból is meggondolatlanság volt Janit hazahívni, mert bármily sajnálatos tény is, de tény, hogy a két testvér közt gyerekkoruk óta erős az idegenség. Glanz egész idő alatt hiába fülelt, hogy a szomszéd szobából, hol a két testvér fiatalember feküdt, a suttogás neszét hallhassa; csak az egymással maradt két fiú csendes vetkőzését hallhatta s aztán mindjárt sötét lett benn is és teljes csend. Nem, hiszen beszélni se tudnak egymással, annyira más-más természetek, nem lenne jó vége. És ő maga magáról is érezte, hogy ez a semmi akaratot el nem áruló, de - úgy látszik - sokra képesített ember, az ő fia, a passzivitásnak ez a rendkívüli tüneménye, a puszta jelenlétével bénítóan és egyben nyugtalanítóan hat rá. Hiába nevette ki őt a felesége! azt a hirtelen megfogamzott gondolatot nem ejtette el. Amire tervének megvalósítását építette, az a fejedelmi öregről való titokban már meglehetősen rosszá vált véleménye volt. Szeszélyes különc, akitől még ez a bolondság is kitelik...

Kellő óvatosság szem előtt tartásával Glanz már másnap reggel tapogatózni kezdett a Jani fiúnál és később egy közös üzletbarát révén a fejedelmi öregnél. Jani láthatóan meglepődött, de hajlandónak mutatkozott a házasság gondolatával foglalkozni, csak túlmerésznek tartotta apja reményét, hogy a fejedelmi öreg az egyetlen leányát, ki külömben egészen jól tetszett neki, hozzáadhatná. Butának áll a világ! - mondta Glanz és idegesen nevetett és várta a közös üzletbarát értesítését.

Ha Glanz temperamentuma ütötte volna a taktust, akkor se mehettek volna gyorsabban a dolgok. A fiatalember rövidesen megjelenhetett egykori főnöke házában, de most már mint kérő. A gyorsaságban maga Glanz is elvesztette egyébként oly igen józan fejét, úgy, hogy a házasságkötéssel együtt járó részletek beható megbeszélése s írásba foglalása valahogy elmaradt és mikor már erre a mulasztásra ráeszmélt, akkor késő volt. Ez semmiképp se történhetett volna meg, ha a fejedelmi öreg nem olyan lehetetlen ember, hogy tárgyalni vele kellemetlen és - és ez volt tulajdonképp mégis az egyetlen ok - ha Glanz nem lett volna lelke mélyén meggyőződve róla, hogy feltétlenül ő az, aki jól járt.

A fejedelemi öreg zsakettben fogadta ugyan a leánykérőbe jött Janit, de egyéb formaságokat volt tisztviselőjével szemben mellőzhetőnek ítélt, úgyhogy a fiatalember, ki délelőtt tizenegykor jelent meg, fél tizenkettőkor már mint családtag és jövendő cégtag ülhetett az ismerős szalónban; sőt az öreg már a fiatalember érkezése előtt meghívta a mai vacsorára a közelebbi ismerősöket - kiket különben a fiatalember is részben az irodából, részben az öreg házából már ismert -, hogy az eljegyzést egy vacsora keretében köztudomásra hozza.

A nagy ebédlőben volt terítve és a nagy csillár minden villanykörtéje égett. Az asztalfőn az öreg, jobbra tőle a leánya, baloldalt szembe a lánnyal pedig a vőlegény ült. A vőlegény mellett a cégvezető feleségével és fiával, a cégnek szintén tisztviselőjével; a leány mellett egy posztónagykereskedő a kicsit exotikus külsejű orvos fiával. A szépen terített nagy asztal és pazar világítás ellenére is a négyablakos tapétás helyiség meglehetős barátságtalan volt. Két hatalmas kredenc és egy dívány állt még a nagy szobában és mégis - pedig képek is voltak a falon - csupasznak, ridegnek hatott az egész. A hangulat különben sem volt legkevésbé se fesztelen, mert először is a meghívottak mind tudták már, hogy milyen alkalomból lettek meghíva, másodszor pedig azért, mert a posztónagykereskedőn és orvos fián kívül mind túlságosan beidegzették - az irodában - az öreggel szemben a respektust. Még jobban növelte ezt az általános kellemetlen hangulatot, hogy - egyébként kicsit késve is jöttek s várni kellett miattuk - az asztal végén a fejedelmi öreg elhalt feleségének támogatásra szoruló, szegény rokona is ott ült a két lányával, egy özvegyasszony, aki mindig zavarban volt, ha az öreg, a gazdag rokon meghívta. Mert ha szegényesen öltözött a két lányával, akkor istápolójuk ráncolt homlokkal nézett rájuk, viszont ha kicsit jobb ruha volt rajtuk, akkor ettől vesztette el lelke nyugalmát, úgyhogy nehéz és kimenetelét tekintve mindig kétséges feladat volt a megfelelő mértéket eltalálni, ha az öreg előtt meg kellett jelenni. A társaság feje fölött némileg megenyhült a nyomasztó levegő, mikor gyűrűjével a poharát megcsendítve felállott a fejedelmi öreg. Erősen kopaszodó feje és egész fehér angolosra nyírt kis bajusza épp csak megszelidíteni tudta arcának - fiatalabb korában feltűnő - csunyaságát. Az összeszorított, vékonyhúsú ajak, a feltünően alacsony homlok, melyen csak ritkásan s majdnem vízszintesen nőtt a szemöldök, a keskenyvállú, de ily magastermetűeknél kivételesen egyenes testtartású öreget imponáló, de határozottan kellemetlen jelenséggé tették. Az eljegyzés bejelentését a társaság lelkesült koccintással és szerencsekívánatokkal fogadta. Most már a megtörtént bejelentés és az első pohár bor után a társalgás is kicsit megindult. Újra körülhordták a tálat; a szobalány időnként a menyasszonyhoz osont, ki egy-egy utasítást súgott a fülébe; a puha szőnyeg elnyelte a felszolgáló lány járásának neszét s csak az evőeszközök és tányérok kellemes csörömpölése és a szobalány dallamos, halkan kínálgató “tetszik?"-je élénkítette a mosolygó arcok közt friss erőre kapott társalgás lármáját. Az elfogulatlan menyasszony, ki itt egyben háziasszony is volt, igyekezett a maga részéről is szórakoztatni a társaságot és egy-egy idejében alkalmazott mosollyal elsimítani az apjának ez este is megőrzött, gyakran bántó szűkszavúságát. Most a torta került volna sorra. Az öreg úr, ki egész idő alatt csak a jövendő vejét méltatta tartósabb beszélgetésre, az öreg úr az asztalfőn elküldte a szembetűnően szép és parasztlányoknál, mint a fiatal orvos a cégvezető fiának mondta, gyakran tapasztalható veleszületett előkelőséggel mozgó szobalányt a tortástállal! - Nekem nem kell! - mondta hangosan; mindig tüntetően ingerült lett, ha luxuriőz kiadásokra kényszerült. A szobalány piros lett és - az asztalnál ülők előbb azt hitték, hogy zavarában - az öreg úrtól nem a menyasszonyhoz, hanem balra, a vőlegényhez ment a tállal. A vőlegényt még javában elfoglalta, hogy egy szeletet a tálról a tányérjára költöztessen, mikor a tál óvatosan előre mozdult s ott maradt az asztalon, de a felszolgáló leány tenyere már nem volt a tál alatt, hanem félkarjával a vőlegény nyakát ölelte át és ugyanabban a percben magához húzva a fiatalember fejét, nem is rövid, erős csókkal hajlott le ajkához. Izmos karjának öleléséből, amint megcsókolta a fiatalembert, mindjárt magától szabadon engedte.

A felfordulás természetszerűen nagy volt. A cselédlány kiszaladt, közben a menyasszony is eltűnt s a vendégek, különösen azok, kik az öreggel szemben függő helyzetben voltak, kínos tanácstalanságban vártak egy megváltó szóra, mely a pillanatnyilag legkevésbé helytelen magaviseletet megmutassa nekik. Ehelyett az öreg úr felemelkedett és kiment. A posztónagykereskedő összenézett az orvos fiával, ki azonban kíváncsi tekintetét a szőke vőlegényen szórakoztatta. A többieknek is megvolt a maguk gondolata, csak vigyáztak, hogy más ne vegye észre. A rokon özvegyasszonynak, meg két lányának azonban kárbaveszett az erőlködésük, a meglepetéstől magukhoz térve a káröröm valósággal lelkessé tette arcukat. A cégvezető még mindig sápadt volt és feleségével nézett lopva össze, de fia a földre nézett és irígységet érzett a fiatalember iránt egyrészt azért, hogy itt vőlegény lehetett, mert Julis, a fehérnyakú szobalány az élettől duzzadó kis melleivel már régóta felkeltette érdeklődését, csakhogy neki ebben a házban még a szobalányhoz se volt bátorsága. A fiatal orvos ép vacsora alatt magyarázta neki, hogy a mai magyar parasztság javarészben az ősi, csak elszegényedett magyar nemesség egyenes leszármazottja s ez Julis miatt a vőlegényt most még irígylendőbb színben tüntette fel előtte. Jani, a vőlegény idegesen tolta el maga elől a tortás tálat és maga elé nézett.

Azonban minden rendbe jött. A cégvezető részint titkos szemjátékkal, részint suttogó szóval már arról tanakodott a feleségével, hogy nem volna-e legtapintatosabb a csendes eltávozás, mikor visszatért a házigazda. A társaság, látván az előbb az öreget eltávozni, csak azt gondolhatta, hogy a lánya után sietett, pedig ha csak egy ember lett volna, aki igazán ismeri, annak tudni kellett volna, hogy ha az öreg ezt a házasságot elhatározta, semmiképp se fogja megengedni, hogy egy cselédlány az ő szándéka megvalósulásának útját elállja. Nem a lánya, hanem a cselédlány után ment. Saját fejéből is meg tudta magának magyarázni az előzményeket, tehát a cselédlánnyal nem volt mit beszélnie, csak épp - miután azt a mai napig pontosan kiszámította - a bérét fizette ki. A számolás jó hatással volt az idegeire, a számok mindig megnyugtatóan hatottak rá. Mintha a társaság jelenléte teljesen hidegen hagyná, amint az ebédlőbe visszatért, a feleségi ágról való, támogatásra szoruló özvegynek két lányát felszólította, hogy menjenek be Margithoz, az ő lányához, ő maga pedig leült régi helyére az asztalhoz.

- A dologból - mondta - nem kell kázust csinálni. Julis csinos nő volt, te meg mindennapos vendég voltál nálunk... Ördögbe is! Rólad nem gondoltam volna, de minden fiatalembernek kell valaki.

Mindenki fellélegzett, csak a vőlegény lett sápadtabb. Az öreg úr magához húzta a tortás tálat és tányérjára vett egy szeletet, aztán tovább adta. Mindenki vett és szótlanul evett. Csak a szegény özvegy jegyezte meg:

- Még szerencse, hogy nem használt vitriolt az a nő.

Az asztalfőről csak egy pillantás volt a felelet. Szegény asszony mindjárt érezte, hogy megint elhibázta a mértéket.

Miután az öreg az ő tortaszeletét elfogyasztotta, az ajtóhoz ment és behívta a sötétből a rokon lányokat.

- Egyetek ti is a tortából - mondta nekik. - Te meg fiú - fordult Janihoz -, menj be most Margithoz és értesd meg vele, amit kell.

A posztónagykereskedő bosszankodott magában és elhatározta, hogy ide se jön többet vacsorára, ahol az udvariasság legelemibb szabályait se tartják be és vacsora után mindjárt - anélkül, hogy az öreg marasztalta volna - fiával együtt elajánlkozott. Rosszkedvű volt a fejedelmi öreg úr és nem látta be, hogy miért titkolja. A posztónagykereskedő után a többiek is fel mertek kelni és menni. Még csak nem is világítottak nekik az előszobában.

Glanzék az esetről értesülve elcsodálkoztak és a história sok találgatásra adott alkalmat Jani jellemét illetőleg.

Három hét mulva tartották meg az esküvőt, mely minden incidens nélkül, szokásos rendben zajlott le, pedig minden ismerős s maga a vőlegény apja is tartott tőle, hogy az eljegyzési estély botránya valami módon, talán drámai módon megismétlődik. Mikor a fiatalok elutaztak és Glanz is hazautazott gyengélkedése miatt otthon maradt feleségéhez, megvallotta, hogy a Jani fiú olyan emberként hatott rá mindig, hogy miatta életében most először tud csak igazán nyugodtan aludni.