Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 16. szám
Pompás új könyvvel gazdagodott a német filmirodalom.
Alfred Kerr tanulmánya szép és értékes, a könyv súlypontja mégis a 144 illusztráción van, amelyek bőséges szemelvényekben mutatják be a huszonnyolc legjobb orosz filmnek fő jeleneteit.
A képanyaggal kapcsolatban azonban önként adódik egy kérdés: mit adhat nékünk néhány álló kép egy olyan műalkotásból, amelynek minden képszerűsége mellett lényege mégis az akció és a mozgás? Ha egy ötfelvonásos szinpadi drámáról adok öt fotográfiát, abban legalább megadom az összes miliőket és megadhatom az összes figurákat. Egy filmből ellenben mit mondhat öt fotográfia? Századrészét a miliőknek és a képszerű lehetőségeknek!
És mégis! Nagyon sokat tud mondani egy ilyen képgyüjtemény. Különösen azoknak, akik az illusztrált filmeknek legalább egyrészét ismerik. Ezeknek a képek emlékeztetők az ismert filmekhez és útbaigazítók a többi rekonstruktív elképzeléséhez. De ad valamit a kiszakított kép, a pillanatnyi keresztmetszet azoknak is, akik nem ismerik a filmet.
Mert ezek a kiszakított képek nem éreztetik meg az egymásután rohanó képek összefüggéseit, tehát a film cselekmény- és mozdulatrészét, azonban nagy erővel karakterizálják a film vizuális és fotografikus részét. Minden állókép egy gépbeállítást idéz fel s ha ezek az állóképek elég jellegzetesen vannak összeválogatva, együtt igen sokat sejtetnek a film stílusából. Ezért van az, hogy ha valaki soha nem látott is egyetlen orosz filmet, ha ezt a 144 képet végiglapozza, rögtön szembetünően észre fogja venni azokat a fundamentális különbségeket, amelyek az orosz filmet nemcsak az amerikai, hanem az európai filmtől is elválasztják. Meg fogja érezni a művészi szándéknak azt a megalkuvástalan tisztaságát, amely az orosz művészi termelést általánosan jellemzi és amelyben különösen a filmprodukálás terén egyedül áll.
Minden képen a figurák beállítása is elárulja az abszolút céltudatosságot, amely azonban sohasem stilizált filmellenes és sohasem rontja azt a magától értetődöttséget, amelyet az orosz realizmus megkíván. És ez az orosz realizmus is, a maga mágikus erejével, hogyan sugárzik ezekből a filmkóstolókból, valami megfoghatatlan módon elkülönítve magát minden más nép filmrealizmusától! Meg kell érezni azt is, hogy az orosz film mennyire azonos az orosz regénnyel és szinpaddal. Nemcsak realizmusában és rezignált fatalizmusában, hanem mindabban, amit csak ebben a semmitmondó általánosságú szóban tudunk megjelölni: a film levegője.
Felvonulnak tájak, amelyeken megfoghatóan nincsen semmi különösen jellegzetes és amelyekhez hasonlókat mégsem látunk sem amerikai, sem európai filmekben. még szembetünőbbek a fejek, arcok, jellemtípusok. Nemcsak a főszereplőké, hanem talán sokkal inkább a statisztáké és epizódfiguráké. majdnem bizonyos, hogy nem is hivatásos szinészek, hanem az életből nagy rendezői gonddal összeválogatott és összetanított alakok. Hogy mégis a dilettantizmus nyoma nélkül, azt bizonyíthatja mindenki, aki csak egyetlen orosz filmet is látott. Nem túlzás: több mélyen és megragadóan érdekes fejet találunk közöttük, mint egész Hollywoodban. Igaz, hogy ezzel nem mondottunk sokat!
Néhány képtáblán pontosan meg lehet figyelni az orosz filmmaszkírozás sajátosságait, amely a maga realizmusában, mint az egész orosz film, erősen különbözik az amerikai és német maszkírozástól. Az amerikaiak a maszkírozásba is beleviszik alantas és hazug idealizmusukat: ők minden körülmények között, szintelenül és unalmasan, szép arcokat akarnak adni és azért elmaszkíroznak mindent, ami egyéni és ami karakterisztikus, nehogy megbontsa az ő limonádé-szépségideáljuk harmóniáját. A német maszk igazabb és reálisabb, mindezt azonban óvatos opportunizmussal és többnyire csak mellékfigurákon alkalmazva. Még legnagyobb maszkírozó szinészeik: Emil Jannings, Werner Krauss és Conrad Veidt is nagyon vigyáznak arra, hogy túl ne menjenek egy bizonyos fokon, különösen a külső rútság tekintetében. Náluk azonban, éppen mert maszkjukban az a szándék, hogy a jellegzeteset adják, elválaszthatatlan a maszk a belülről jövő kifejezéssel. Az orosz maszkírozásra mindez kétszeresen érvényes és emellett az orosz film a külsőségekben nem tart mérséklő határt, hogy a szörnyűségig fokozhassa arcainak realizmusát. Tömegével akad erre példa a könyv lapjain. Talán legszebbek és egyben legoroszosabbak: Ivan Moszkvin «A postamester» három változatában, a «Rettenetes Iván» címszereplője, a «Halálbárka» című film figurái és a «Potemkin» matrózai és néhányan a népből.
Ami a filmek rendezői módszereit és a fotografálási technikát illeti, ez a könyv is bámulatosan bizonyítja, hogy ötesztendős jóhiszemű, csak művészetet akaró tiszta szándék mindebben is mennyire felül tudja mulni más országok üzletességtől nyomorított harmincesztendős produkciójának szinvonalát. Szakemberek elismerik, hogy az utolsó orosz filmek technikában is felülmulják az amerikaiakat. Pedig ez nagyon nagy szó!
Alfred Kerr remek könyvének van néhány nagy technikai hibája, illetve fogyatékossága. A képekhez nincsen egyetlen szó adat sem: seholsem találjuk rendezőjének vagy művészeinek nevét. Nincs megadva a filmek keletkezési ideje sem és így nem lehet rekonstruálni az orosz film fejlődési vonalát. Az illusztrációkban képviselt filmek sorrendje egyáltalán nem felel meg a keletkezési sorrendnek. A filmek indokolatlan összevisszaságban követik egymást, legfeljebb valami tervszerű hangulati váltakozást lehet belemagyarázni sorrendjükbe. Nagy hiányok ezek és egészen szokatlanok a pedáns és pontos német könyvkiadásban.
Nem tartjuk helyesnek a képek reprodukálási módját sem. Meg kellett volna tartani a filmkocka arányait, mert a filmképből a hosszúkás kivágás, amilyen pedig a kötetben igen sok van, meghamisítja a filmszerű képbeállítás elképzelését. Nem lett volna szabad reprodukálásra a mélynyomású technikát alkalmazni, mert ez a technika a maga rézmetszet-szineivel szemre szép és behízelgő, azonban nem ad finom részleteket és önkényes folthatásokkal stilizálja a képet. A filmhez erősen hozzátartozik a fotografálás mikéntje és éppen ez az, amit a mélynyomás mindent lágy és mély, meleg tónusaiba olvasztva, nem ad vissza a maga sokféleségében. Így a könyv nagymértékben elmossa azokat a stíluskülönbségeket, amelyeket az egyes orosz filmek között az egymástól eltérő fotografálási módszerek, különböző rajzú lencsék és virázstónusok hoztak létre. Ez esetben a régi jó autotyp klisék célravezetőbbek lettek volna.
A könyv azonban így is nélkülözhetetlen a művészi film barátainak, és pedig kétszeresen Magyarországon, ahol az orosz filmeket a legkevesebb mód van megismerni, mert a cenzura éppen a legkitünőbbeket tiltotta el a magyar közönségtől.