Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 16. szám
A «Tizenkettő» című költeményből ismerjük ennek a nemrég elhunyt orosz költőnek nevét. Ebben a füzetben Block 1908-tól 1918-ig írt cikkei és tanulmányai közül van öt darab lefordítva. A füzetnek címet a fordító - Sophie
Block a kérdés objektív hátterét is megrajzolja. Százötvenmillió ember, az orosz nép mellett él pár százezernyi ember, könyvolvasók, könyvírók, könyvekről beszélők szektája - egy külön kaszt, melynek tagjai egymás számára szépeket álmodnak és írnak. Csak egy pillanatra kell magára nézni az embernek, de nem a kasztja, hanem a százötvenmilliónyi ember szemével és érezni kell, hogy nemcsak a munkájában immanens problémák megoldása a kérdés, hanem a százötvenmilliónyi ember színe előtt állva maga egész munkája, tehát egész élete is etikailag problématikussá vált. Ha társadalmi és politikai kiváltságok etikailag igazolhatatlanok, hogy volna igazolható a szellem nevében összetákolódott kaszt? Nem a l'art pour l'art-ról van szó - ki az, ki még egyáltalán beszél róla! - nem is azokról van szó, akik könnyűszerrel azzal vélték áttörni a kasztot, hogy a művészetért való művészetet a pártért való művészettel cseréljék fel - ezekről azt mondja Block, hogy se pártot, se művészetet nem szolgálnak - arról van szó, hogy, mint minden cselekedetet, minden életformát, az írást, az intellektuel életformáját is etikai mérlegre kell tenni. Nem elméleti követelés ez. Blocknak nincsenek spekulatív problémái, minden problémája lelkiismeretéből születik. Nekem, az intellektuelnek rossz a lelkiismeretem, megfulladok az izoláltságban, mit ér jóság, szépség, ha csak enyém és nem a népemé is, ha el se juthat az én népemhez, melytől a nyelvet kaptam, melyen beszélek? Ez a könyv nem intellektueleknek íródott, akiknek a problémáik intellektuális problémák. Élni és gondolkodni Blocknak egy azonos szenvedély, fájdalom és veszedelem.
Dosztojevszki nagy könyvében mondja a szeleburdi kislány; kompótot eszek, míg velem szemben emberek embert feszítenek fel az ajtófélfára. Ha nem abban a szobában, házban, uccában vagy városban. Csak meglegyen az embernek a fantáziabeli becsületessége és lássa azt is, ami véletlenül nem az ő szobájában van. Ez a kompótevés a legmagasztosabb ideákra is áll. Az individuum, az intellektuel lebeg, mint Isten lelke a vizek fölött. Az Isten lelkének azonban nem kell haza. A platonikus individuum szintén ezt akarta megcsinálni vagy ha akarta, ha nem, de mióta Európában - talán a renaissance a dátum, talán a kereszténység kultúrája, mely Európa pogány népeit egy organikus népi kultúra kifejlesztésében meggátolta - a nép és a kultúra különvált, a kultúrális individuum az ideák platonikus igézete alatt izoláltan élt és alkotott. Ez a platonikus kultúra héroszokat nevelt; égő városokban ülni és végezni a munkát, melyre rendeltetést érez az ember, nem törődve mással, mint a neki rendelt feladattal: ez heroizmus. De ez a hérosz rossz lelkiismerettel már nem hérosz, hanem áruló és képmutató. A platonikus szellemet az orosz szellemű kereszténység - Tolsztojra, Dosztojevszkire és ősükre, Gogolra is gondolok - az eleven ember mindenekfelett való reálitásának felfedezése halálra sebezte; Block ennek a halálrasebzett platonikus kultúrának orosz megjelenése. Plátónak rossz lett a lelkiismerete az ő gyönyörűséges barlangjában, de az ideák csillagaitól nem tud elszakadni, mert hiszen ha árulás a rabszolgákkal szemben - az empirikus világ mérhetetlen szenvedésével és megváltódási akaratával szemben - hogy ő a barlangjában mennyei hangokra figyel, árulás volna az is ha nem tenné - árulás, melyet önmagával, rendeltetésével szemben követne el.
Block, a költő Block, főleg a költőkkel, főleg a maga kérdésével foglalkozik. «Különösen az írókra, esztétikusokra gondolok... akik nem hajlandók belátni, hogy az ő életüknek szakadatlan mártiriumnak kellene lenni» - írja a vallási probléma és a nép című cikkében - «nyilt és rejtett mártiriumnak egyben, hogy kezeiket a szépség minden tövisén véresre kellene dörzsölniük... Épp őnekik kellene felelősséget érezniük, mert ők talentummal áldattak meg... Gyötrődniük kellene, gondolniuk kellene rá, hogy eddig egyikük sem tudott helyes utat mutatni a munkásoknak és parasztoknak, kik naponta és minden órában feleletet követelnek; ha drámaírók, tudják meg, hogy eddig még egy jelenkori dráma se világította meg a szürke hétköznapot, még egy se hozott valamit, ami kinyilatkoztatás lett volna. Azt fogják ellenem vetni, hogy lehetetlen dolgokra gondolok, olyanokra, amiket már rég el kellett volna felejteni, naiv volnék, ha hinném, hogy az irodalom még mindig azt a nagy szerepet tölthetné be az életben, mint annakidején... és mégis, én úgy vélem, nem érdemes másra, csak a nagy dolgokra gondolni, csak messzi horizontokra szabad a költőt csalogatni, csak nagy feladatokat állítson magának, tekintet nélkül a saját csekély erejére; végtelen láncnak része a költő - láncszemről láncszemre kell a terveknek, reményeknek siklani, ha beteljesületlen, ha bevégezetlen tervek is azok.» Így beszélt a költőkhöz, nem, magához 1918-ban ez a költő. Aligha volt tehát igaza a fordítónak, ha a cikkek végső konzekvenciáját vélte kifejezni, midőn a könyvnek a humanitás pusztulása címet adta.
A középkori kultúra az egyes embernek Istenhez való viszonyát állította centrumba vagy az Istent képviselő intézményhez: az egyházhoz való viszonyát. A humanizmus az embernek emberhez való viszonyára helyezi át a hangsúlyt. A középkori embernek csak Isten révén akadhat viszonya más emberhez, a humanizmus az emberben találja meg a lelkiismeret legfőbb objektumát. Az orosz vallásosság, az orosz kereszténység nem az európai középkornak vagy reformációnak, hanem a humanizmusnak szelleméből indul el és ér el a maga mélységes, következményekkel terhes megismeréséig: az egyes ember Istenhez való útja is egyetlenül a felebaráton, a közösségen keresztül vezet.