Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 16. szám · / · SINKÓ ERVIN: ANGÉLA

SINKÓ ERVIN: ANGÉLA
III.

Gábor új szokást vett fel; reggel elment, este jött haza és nem mondta meg, hogy hol járt, mit csinált, mit hallott és szükölő, rejtve követelő várakozással Angélát sem kérdezte meg napjainak dolgáról. A nagy hóesések most gyakrabban juttatták keresethez, míg Angléla, úgy látszott, még azt a két régebbi helyét is elveszítette, ahol azelőtt fehérneműt kapott mosni. Gábor úgy tett, mintha észre sem venné, hogy mennyire megváltoztak egymáshoz, úgy tett, mintha sem is látná, hogy Angéla szeme néha lázfényű; ha véletlenül tekintetük egymásba ütközött, Angéla ajkai egymáshoz szorultak, mint két jól záruló szoros kapocs. Gábor nem törte rajta fejét, hogy mi az, ami készül; cselekvéssel, változással, robbanással várandós némaság neki jó némaság volt, ha nyugtalanul, néha elijedten várta, hogy meddig bírja így Angéla s hogy mi lesz, ami történni fog. Ha Gábor valami keresethez jutott, mindig adott belőle Angélának, de kezdett szokásává válni az is, hogy mindenféle kósza, megviselt alakokat csődített fel esténként és akkor egy üveg pálinka mellett nagy lármát csaptak, vitatkoztak, veszekedtek.

- Én a holnapi napért - kiabálta egyszer Gábor -, azért, ami száz év mulva lesz, nem adok egy rézkrajcárt se. Én ma akarok jóllakni. A papok azt mondják, majd a másvilágon, a szocialisták meg, hogy majd ha a proletárok győztek: egy kutya mind a kettő.

Angéla sose ült a társaság közé, de a sarokba hallatszott hozzá a szó, elkapta a tekintetet is, mellyel Gábor feléje irányozta, amit mondott. Tudta Angéla úgyis, hogy mindez csak azért történik, hogy őt kiugrassa átláthatatlan hallgatásából. Így beszélve csak rajta akart egyet dőfni, hiszen arra köpött rá, amit valamikor együtt szerettek. De csipkedhette volna igazi tüzes vassal, Angéla most még akkor is hallgatott volna. Sokat kellett töprengenie, míg kitalálta, hogy mit tegyen. Amint azonban rájött, hogy mit kell tennie, megszületett a hozzávaló, isteni makacs erő is. Nem szavakra tartogatta a nagy erőt, mely hirtelen támadott benne, mely csodát művelt; ezt az erőt nem volt szabad apró vagdalkozások kísértésnek engedve eltékozolni. De nem kísértette ez a kísértés, mert egész életét készült kockára tenni és ha egyáltalában még következhetik valami bajvívásra érdemes, az csak akkor lesz lehet majd, ha már a kocka eldőlt, melyre életét tette rá.

Ha azelőtt régebben hirdetésekre vagy hallomás nyomán munka után szaladt, már úgy állt meg a gyári portás előtt vagy az asszonnyal szemben, aki takarítónőt keresett, hogy az arcára volt írva: elcipekedtem ugyan ide is, de úgyis tudom, hogy azt fogják mondani, hogy nem kellek. - Az embereknek elég volt ránézni a gyűrött szoknyára, foltos blúzára és a hidegtől kékre fagyott arcra, az egész fáradt nőszemélyre, hogy gondolkodás nélkül elriasztva csapják be előtte az ajtót és Angéla már el is kullogott.

Nem így volt most! Angéla elhatározta, hogy neki pénzt kell keresnie. Azelőtt is ezt akarta, régebben is kergette kenyér után az éhség és még jobban annak az embernek éhsége, akit szeretett. De az csak köznapi keserű életerő volt, kétségbeesett, de nem halálraszánt erő, mint most. Most nem úgy lépett az emberek elé, hogy a rongyokra gondolt, melyek testét födik - nem is látta meg, ha az emberek tekintete először elbátortalanítón a ruházatát méregette. De most talán először nem is azt nézegették, hanem akaratlanul is felütődő fejjel az arcát. Mindjárt a hangjára fel kellett figyelni. Mint giz-gaz közül büszkén kiragyogó, merész szép virág, mely csak a napra néz, tudomást se vett Angéla másról, el is felejtette Angéla, hogy ruhában, lakásban, életben mily nyomorult templom-egér, az elhatározására nézett csak kimagasodva s bízón és boldogan. Nem félénk csengésű szóval és máris hátrálva, hanem nyugodtan, szinte parancsoló nyugalommal állt szembe az emberekkel, akiktől munkát akart kapni. Ajka körül a felelevenedett régebbi biztató és szabad mosollyal, világosan nézve az emberek szemébe állt meg és senkinek se volt könnyű dolga vele, ha el akarta küldeni. Hol egy dobozgyárban, hogy cukorkakészítésnél, hol sodronycsináló kismesternél két-három napra mindenütt adtak neki valami kisegítő munkát, amit ha rosszul fizettek is, de fizettek és Angéla magától még a falatot is elspórolva, rejtve kuporgatott minden fillért. Nemsokára még mint takarítóné állandó délelőtti munkát is talált egy fiatal orvosnál, aki feleségével együtt három szobát lakott és diákkorából még szociálista volt. Angéla belül mosolyogva, de kifelé komoly arccal hallgatta a fiatal doktort, ki Angélának a társadalmi rend igazságtalanságait magyarázta és rosszalta, hogy Angéla nincs beszervezve semmiféle szakszervezetbe. Angéla hamar észrevette, hogy a fiatal doktornak gyengéje a sok beszéd és ez okból ravaszul tanulékony, okos képpel időnként kérdéseket intézett hozzá a társadalmi rendet illetően. A doktorék már a második héten a fiatal asszonynak levetett, helyenként szétfoszló, kék, de selymes ruhájával ajándékozták meg Angélát. Mintha csak kitalálták volna, hogy csak ez hiányzott még Angélának.

Angéla a doktoréktól jövet, azon a délelőtt, mikor a kék selyemruhájával ajándékozták meg - akkor már a sűrű havazások ideje elmult és Gábor megint egész héten nem keresett semmit. - Angéla előkotorta minden rejtve gyűjtött keresetét. Tudta, hogy Gábor csak estefelé jön haza, mégis izgultan sietett a bevásárlással. Két kezében csomagokkal - csupa ennivalóval -, két hóna alatt nagy köteg fával, hangossá kívánkozó jókedvvel sietett haza. Az ismerős házbeliek csodálkozva dugták ki fejüket és néztek utána, amikor a lépcsőkön felsietett; ő semmit se látott, három lépcsőt hágott egyszerre és zakatoló szívvel dudorászott. Fent lerakott mindent, tüzet gyujtott, aztán mégegyszer leszaladt petróleumért és papírszalvétáért a télikabátjáról híres szatócshoz. Elégedett, ravaszkás mosollyal kísérte magának minden mozdulatát. A maga alattomosságán nevetgélve letakarta a papírszalvétákkal az asztalt, a tüzet mégegyszer megigazította, az asztal közepére a frissen vásárolt ételeket teregette szét; sonkát, kolbászt, mustárt, nagy cipó fehér kenyeret, mindenből rengeteg sokat vett - boldogan tapogatta utolsó fillérre kiürült titkos zsebét. Még bor is került az asztalra. Mikor mindennel elkészült és a szoba barátságos melegben úszott s az előbb még kiszáradt, zsugorodott belű lámpa vidám fényben égett a falon, akkor gyorsan megmosdott és felvette az ajándékba kapott kék selyemruhát. A falilámpa tükrében megnézte magát, aztán belegelte tekintete a feltámadott szobát is a csoda-rakott asztallal és leste, mikor nyílik az ajtó. Ott állt az ajtó mellett a sarokban a bot is. Ó, hogy fog nevetni, ha majd Gábor belép, körülnéz, megáll nyitott szájjal és egyszerre ordítva kap a bot után, hogy őt verje. Hármat vagy négyet üthet majd rajtam - gondolta Angéla, - hagyni fogom, hogy aztán annál jobban szégyelje magát, ha majd elmondok neki mindent.

Soha azelőtt nem gondolta volna és most is nevetségesnek találta, hogy úgy gondolhat rá a várható verésre, mint a boldogság zálogára, kívánt, előlegezett gyönyörrel remélt jóra. Ezzel a veréssel veri le majd rólam a multkorinak fájdalmát ettől gyógyul be majd az, amit akkor ütött rajtam - gondolta és égett a türelmetlenségtől és kacagott belül minden csepp vére a várakozástól és örömtől.

Gábor megállt az ajtóban. Pontosan úgy, ahogy Angéla elképzelte. Angéla iparkodott, hogy a maga arcáról minden szokatlan, tán áruló kifejezést eltuszkoljon és eltussolt izgalomban fordított hátat, mintha a szobának abban a sarkában bibelődnie kellene valamivel. Félt, hogy különben elneveti magát és az egész játékot elrontja. Félt, hogyha meglátja a rémült és bőszült arcot, akkor mindjárt kiülne arcára a csiklandós, diadalmas öröm: lám, azt hitted, hogy csak annyi vagyok neked is, mint Ambrusnak az ő felesége... de úgye jobban ismertelek, úgye nekem volt igazam, hogy éhenhalhatnál, de eladni nem tudnál. Lám, kóbor kutya szentem, éhes vagy és nem tudsz leülni az asztalhoz, falatot se tudsz a szádba venni, mert mit is hihetnél mást, mint hogy hallgattam rád. Honnan is tudhatnád, hogy...

Háttal állt Angéla, kíváncsiságtól, boldog várakozástól már alig bírt magával, azonkívül mindennek a tetejébe ő is éhes volt és már szerette volna, ha túlesnek mindenen és annakutána nagy nevetéssel leülnek az asztal mellé és mintha új lakodalmat csapnának... de hiába várt. Lassacskán megfordult. Gábor komor arccal, lehajtott fejjel ült az asztalnál és evett. Angéla elsikoltatta magát és aztán, mint kelepcébe került állat, szeme ugrándozva nyargalta körül a szobát. Menekülni kellene valahová messzire máshová, de mindjárt, de azonnal. Ott állt az ablak mellett, felszakította és anélkül, hogy tudta volna, hogy most meg fog halni, csak űzetve, hogy innen el, átvetette magát az ablakdeszkán. Gábor szájában a jóizű kolbásszal ugrott fel az asztaltól és termett az ablaknál. Elfelejtette az ételt lenyelni, bambán bámult le az olvadt hóbuckákkal felcsillanó sáros sötét udvarba. Már tavaszodott, már nemsokára megkezdődtek volna az építkezési munkák. A szűk udvar fölött magosan egy barna felhő mögül előre bukott a hold. Gábor a holdra nézett, mert nem bírt az udvarba lenézni. Kiesett a szájából most a jóízű kolbász és az udvarból, a kitódult emberek hangos beszédéből felverődött hozzá a szó: halott.

Akkor sírni kezdett és lement ő is az udvarba, hogy tán a többiektől, akik sokan voltak, megtudja, mi miért történt.