Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 16. szám
Hazai vidékekre nem is emlékezett, kicsinyke volt még, mikor megkezdődött szüleinek a vándor élete, melynek kiindulása Itáliának valamely szöglete volt az azóta Angéla sok országban, városban fordult meg, sok nép nyelvéből maradt meg egypár szó az emlékezetében, de egyébként az élet-állomások egymásközt kevés változatosságot mutattak, mert ők mindenütt nyomorúságosan laktak és jó falatot igen ritkán ettek. Mikor idevetődtek, Angéla apja mindenféle mulatságos pofájú fabábukat faragva szerzett kenyeret. A fabábukat Angéla meg az anyja pingálta be és a család egymásközt három részre osztva fel a várost, forgalmas uccákon és kávéházakban árusítgatta a kézi ügyességnek ezeket a félszeg termékeit. Angéla nyugtalanvérű apja minduntalan kiagyalt valami nagyszerűt, ami az utált kaszárnyás gyár helyett keresethez juttassa, de minduntalan dugába dőltek vállalkozásai és - mint ebben az esetben is, mikor a bábuk üzlete sem vágott be - a végén örülnie kellett, ha az ő kissé fantasztikus fejét igájába fogadta valamely szigorú nagyüzem. Angéla apja papírgyárba állt be munkásnak, az asszony alkalmi munkákkal csipegetett a világ ízes, hatalmas kenyeréből fanyar morzsácskákat, Angéla pedig - már nagylány - fiatal kőműves ismerősének segítségével házépítésnél kapott munkát. Piros téglarakás mellé állították s egyenként lódította fel a téglákat egy másik nő kezébe, ki az állványon állt és adta tovább az elkapott téglát. Ha Angélának unalmas volt lent a téglarakás mellett, akkor ő ment fel az állványra és a másik nő - az Ambrus kőműves felesége - a mélységbe, a földre.
Friss nevetésű, erős szép, feketeszemű lány, Angéla a piros téglákat olyan könnyen hajította fel vagy kapta el, mintha csak a maga mulatságára labdázna; eleinte kisebesedett, de később a tenyerének a bőre annál megfelelőbben hozzákeményedett feladatához. Égnyi magasságokból munkaközben kihajolva rá-ránevetett a fiatal Gábor kőműves, Angélánál is magasabb, izmosabb, szép szál férfiember, fehéren kivillanó fogakkal. Mikor megeredtek az őszi esők és mind a ketten munka nélkül maradtak, magától úgy került a sorja, hogy együtt hajszolódtak munkakeresésben s nem jutva munkához, már csak mímelték a keresést a naphosszanti jókedvű csavargásokra való más ürügy hiányában. Ha egyikük valami alkalmi keresetre tett szert, másnap a jó cimborák együtt hágtak a pénz nyakára, Angéla és a nagyétű legény, aki mindig éhes maradt, amin Angéla szörnyülködve nagyokat tudott mulatni. Angéla apja nem akarta a telet bevárni, nem bírta a gyári fegyelmet türelemmel, újabb vándorútra szedte sátorfáját és feleségét, hogy valami szabadságosabb megélhetés után nézzen a nagyvilágban. Ez jó alkalom volt hozzá, hogy Angéla és Gábor összeházasodjanak és mindjárt be is költöztek a hazátlan öreg vándormadár üresen maradt harmadikemeleti fészkébe.
Angéla meg volt elégedve, Gábor azonban szidta a lakásukat, a sötét udvari szobát, amely egyben konyha is volt. Tartós, rendes munka még mindig nem akadt egyikük számára sem és míg házasságuk előtt ilyen körülmények közt pajtáskodva, ácsorogva, tréfás szavakkal verték el éhségüket és az időt, Gábornak elment a kedve a csatangolástól. Mogorván hevert, meg-megmorogva a hideget, meg a piszkot és nyavalyatörést kívánva a zsibárus fejére, ki potom pénzen most már a kevés fehérneműjüket is elvitte. Ha nagyon fogas volt a hideg, fel se keltek az ágyból; Angélának rég szerzett tapasztalata volt és kioktatta rá férfiát is, hogy nemcsak nem fázik, de az éhség sem olyan marcangoló, hogyha ágyban marad az ember. A hosszú és kemény tél már csak a csupasz szalmazsákot hagyta meg nekik az ágyból és egy elnyűtt takarót, amiért még ha akarták volna, se adott volna senki se pénzt.
Ambrus kőművesék, kikkel a nyáron együtt dolgoztak, munkanélkül voltak úgy mint ők s hozzá még gyerekeik is voltak és mégse kellett most ilyen gyalázatosan nyomorogniuk. Mialatt Gábor - jobb híján - körmét harapdálva gubbasztott, gondolata sűrűn somfordálta körül amazoknak meleg tűzhelyes életét. Ambrus felesége korántsem volt olyan szép, mint az övé és mégis el tudta tartani urát, magát meg egész pereputtyát. Angéla, mint aféle világéletében kósza talján személy nem szenved úgy, mint ő az istentelen inség sarka alatt, de bosszus lett Gábor, mert ő szenved és mért nem jut Angélának eszébe, hogy okosan, titokban, úgy, hogy az ura szívét ne terhelje meg vele, akármimódon, Ambrusné módján pénzt teremtsen elő. Mondani ezt nem lehet, hanem Angélának lehetne annyi esze, hogy a gondolatra magától rábukkanjon, már rég rágondolhatott volna és csinálhatta volna olyan ügyesen, hogy neki, Gábornak még csak sejteni se lehessen, mi fán termett gyümölcsön él. Céda asszony az Ambrusné, igaz, de ha az ura nem tudja és az asszonya nem hagyja éhezni, irigyleni való jó dolga van Ambrusnak. Mért nem csapja be őt, Gábort is így a felesége? Bele-beleette magát Gáborba ez a megcsalatási vágy, melyet szóvá tennie természetesen nem lehetett. Ha Angéla felkelt mellőle a szalmazsákról és az életerős barna test melegfényű bőre kiragyogott a hajdankék, penészvirágos falak környezetéből, akkor Gábor indulatosan, homályos gyűlölettel sandított erre a buta, meddő szépségre, mely segíthetne, ha akarna s leleménytelenül, ehelyett csak van és haszontalanul sugárzik. Dühös volt Angélára a maga gondolata miatt is, sose kellett volna neki ezzel kínozni magát, ha előbb Angélának jut eszébe és cselekszik.
- Ha én megtudnám egyszer - mondta egyízben reggel nagy éhségre és lázadó, mindent törni-zúzni vágyó dühre riadva és a tudnám szót fogcsikorgatva mondta ki - ha én megtudnám, hogy te valakivel megcsalsz, megölnélek.
Angéla csak elcsudálkozott a hóbortosán és nevetésre csiklandozta a felkönyöklő ember sértő, de egyben hízelgő oktalansága, és csúfolkodó, barátságos gügyögéssel hirtelen támadt anyás véráramlásban vissza akart bujni melléje. Gábor ellökte magától és eszétvesztve csapta le rá ökölbe keményedett markát. Az első ütés után kis meglepődöttséggel vetette szemét az asszonyra, aki nem is szisszent s akinek az ajka körül még visszakérezkedőn gyengén hullámzott az előbbi mosoly, noha arca a nagyranyílt szemekkel elhalványodott. Az első ütés a tehetetlen, meggyötört és telhetetlen Gábort szédítő érzésével a felszabadulásnak maga után ragadta és a következő pillanatban két ökle elvadultan zúgott, csattogott Angéla merev mozdulatlan testén. Angéla félkarjával eltakarta szemét és hallotta - mert föl se nézett -, amint férfia lihegve ugrik fel, kapja magára ruháját és hang nélkül elrohan hazulról. Mikor az ajtó becsapódott, kinyujtotta a két kezét maga elé. Mintha el akart volna valamit lökni, mintha túlröpülni akarna valami lidércnyomásosan eléje meredő, föléje hajoló magasságon, nyitva maradt szájjal várt, még mindig várt, a lépések nesze azonban elhangzott és a fekvőhelyén a szalma szárazon zizegett, mikor hátraesett rá. Könnytelen szemmel, nehezen lélegezve feküdt félteste a szalmazsákon, félteste a földön és a szeme elbámészkodva állt meg a plafon egyik repedésén.
Angéla elég okos volt hozzá mindig, hogy sose voltak légyen elképezlései és álmai isten tudja micsoda szerencsékről és boldog életről, mint voltak nyughatatlan vérű apjának. Mikor férjhez ment, bizonyossággal előre tudta, hogy télen kevés fát vágnak majd nekik az erdőben és nagy birkózások lesznek az éhséggel és tudta azt is, hogy a férfiak általában türelmetlenül és nehezebben viselik az éhséget, mint a nő viselni bírja; az új élettel, a házassággal szemben csak egyetlen álma, várakozása, elhatározása festette ki elébe világossá a jövőt: a szívós és tántoríthatatlan akarat, hogy az ő életük abban különbözzön többi osztályosaik életéről, hogy kettőjük közt soha verekedésre ne kerüljön a sor. A remélhető élet látomásszerűen kegyetlen szürkeségében ez volt az egyetlen, ami világított. Életének nyomorult egéről ez egyetlen büszke csillag is ímmost letört Gábor öklétől és üresen zörgött az élet, mint a tar sötét faágak szeles ősszel.
Angéla okos asszony volt és tapasztalta, hogy az apja is meg-megverte a feleségét, ha nem volt kenyér a házban. A férfiaknak nehéz ellenni, ha ki nem tölthetik beléjük szorult dühüket valahogy valakin. Angéla anyja azonban ilyenkor a sarkára állt és ha vad dulakodásban végül lehűtötték százfelől meggyűlt hév keserűségüket, láthatóan könnyebb lett nekik pár napig, sőt hétig és tudtak békességben élni. Gábor azt mondta Angélának, hogy ez csak a műveletlen, öntudatlan munkásoknál divat, a mai öntudatos, tanult proletár ellenben már megbecsüli és egyenrangúnak ismeri el a nőt. Angéla okos asszony létére gondolta, hogyha Gábor most meg is verte őt vakon kitört indulatban, azért mégis szereti őt; de hiába, ez nem vigasztalta, mert őt; de hiába, ez nem vigasztalta, mert őt még az apja is csak egyszer verte meg. Ez akkor történt, mikor az apja Münchenben képkeretek készítéséből próbált megélni és nap-nap után hiába házalt az aranyozott rámákkal. Angéla, akkoriban alig tízéves gyereklány, nem bírta tovább nézni, ahogy az apja, aki részegen jött haza, egy alattomos mozdulattal az anyja hajába kap és úgy tartja, míg az asszony a lábaival próbálta a támadót elrúgni. Kiszaladt az uccára és mert félt, hogy az apja utána fog jönni, gyorsan bement elbujni a templomba, mely velük átellenben tornyosodott. Hogy ki ne kergessék, úgy tett, mint a többiek és letérdelt a földre és ahogy így térdelt, azt gondolta, hogy talán imádkoznia kellene és akkor többet nem volnának otthon verekedések, amiktől úgy félt. És épp azon gondolkodott, hogy mint imádkozzon, mikor felemelte szemét, hogy lássa a képet, mely előtt imádkozni készült. Kékruhás, jószemű Máriának képe volt. Elszórakozottan nézett odább és a tekintete hőkölve akadt meg. Részeges, duzzadt arcú emberek voltak a képre festve, mely jobbra a Mária feje fölött lógott és ahogy ezeknek a mozdulatát követte, látta, hogy köztük majdnem meztelenül a Krisztus áll és mindenfelől ütik-verik furcsa formájú ostorokkal. Eliszonyodva ugrott fel és mert csak úgy az uccán állni nem mert az apja miatt, hát visszasomfordált, haza. Az apja bottal támadt rá, ütött is rá egyet. Mint a vadmacska ugrott rá apjára, kicsavarta a részeg ember kezéből a botot s mikor látta, hogy az nem akarja annyiban hagyni és újabb támadásra készül, azt kiáltotta, hogyha már akarja az apja, hogy ő verést kapjon, majd ő maga veri meg magát, de ha más bántja, abba belehal s két kézre fogva a botot, elkezdte ütni magát, elkezdte ütni magát, össze-vissza, suhogva táncolt a testén a bot, de olyan erővel, hogy az elein hülyén nevető részeg embernek - akiről egész idő alatt nem vette le a kislány a szemét, mert félt, hogy nem lesz az ütések erejével megelégedve - a végén, mintha őt verték volna, irtózva neki kellett ámulatából fölordítani: jaj! jaj! ne!
Gábor tudta ezt a történetet, mert maga Angéla mondta el és azért nem lett volna szabad neki, hogyha még oly elkeseredett is volt, Angélát megvernie. Angéla feltápászkodott, odaállt az ablak mellé és bámult ki. Sáros szürke ablakok néztek vele szembe, hólepett tető; a négy oldalról magas falakkal szögletben körülvett kis udvar, mintha most látná először, megijedt tőle, hogy milyen mélyen van alatt. Eszébe jutott, hogy egyszer valamelyik kisvárosban kerekes kútból húzott fel vizet és az tünt fel akkor olyan mélységnek, feneketlennek, mint ez az udvar, mikor belenézett. Aztán nem jutott eszébe semmi. Csak állt és bámult le az udvarba és szeretett volna, de nem tudott semmit se gondolni.