Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 16. szám

KEPES ÉVA: ATYÁMFIA, AZ IDEGEN
(Aki ködből jött és füstgomolyba szállt el, a földön pedig csodákat cselekedett)

Az elhangzott szavak még vibráltak halkan.

«Gyüjtsd össze az én seregeimet.»

- Aztán bezáródott mögötte a köd, ahonnan minden dolgok jönnek.

*

Az utca magas falak merev egybeszögelése volt. A lámpákat remegő táncba rángatta a szép. És az árnyékok imbolyogtak a földön.

- Akkor járt először a Városban.

*

Vadidegen emberek ráismertek. Megtévedt tudatukban emlékeztek volt, hogy mindég ott ült közöttük, s valami szűk udvarban született, mint az emberek szoktak.

- Pedig bizony nem született a földre.

*

Élt aztán szelíden a Városban. De a házak árnyékát misztikus rajznak látta, és ha köd volt, akkor távoli dolgokra emlékezett.

- Várt.

*

Mikor pedig megérezték, hogy csodatévő, eljöttek hozzá. Keskeny falépcsőn jöttek a szobájába. Az asztalon kis olajlámpa égett.

- Mondják, hogy magával hozta ezt az első éjszakán.

*

A csodáit később mind feljegyezték. Először egy öngyilkost támasztott fel a hullámokból. És beszélt neki a Bárkáról, mely eljövend, - az élettel és a szabadulással.

- Az az ember azóta naphosszat bolyong a tengerparton. Vár valamit a messzeségből. Talán a Bárkát.

*

És történt, hogy egy nyomorult jött hozzá. «Oh tedd, hogy lássak!» - mondá, «mert bizton fertőzöttek a szemeim».

Ő akkor imádkozott fölötte, és ime lassan minden szertefolyt, a szemben levő ház teteje fekete szögletével mintha sötét vitorla lenne a végtelen ég felé... a szoba falai elmosódtak... homályos lett.

- Az ember tapogatódzva kinyujtotta a kezeit, mert érezte, hogy elmulik tőle minden, ami Volt. És a szemei szent vakságában derengeni kezdett az Ismeretlen Világosság.

*

...És mikor az Idegen látta, hogy az élők jók, és mind szentek, elszomorodott vala. Mert bizony akkor a Gonoszság megfoghatatlan, önmagában élő végzete a világnak, s a világ el fog veszni általa.

- Ő pedig megszaggatta ruháit.

*

Akiket pedig megérintett, a szavával vagy a kezével, azok révetegen élték az életet, mint az alvajárók. Öntudatlanul csoportba verődtek, és az ő gondolatai ritmusára jártak, hatalmas, imbolygó tömegben.

*

S a világ urai félni kezdtek. Azért hát poroszlókat küldtek hozzá. Ő látta őket jönni fel a lépcsőn, s az olajlánghoz lépett. Eloltotta.

- És akkor az álmodók tömege nyugtalanul megborzadt. Egymásra néztek, zavarodottan, mint a zsidók a pusztában, mikor a tüzes felhőoszlop eltünt.

*

Aztán mondták neki, hogy meg fog halni. Ő pedig félni kezdett. Mert minden olyan valószínűtlen volt. Az élet, és a halál...

Próbálta felidézni az utolsó szavakat. «Gyüjtsd össze az én seregeimet. Gyüjtsd össze az én seregeimet».

- De hátha nem várja őt, a ködbe, valahol, - az Úr?

*

És köröskörül felcsaptak a lángok. Még fuldokolva előrehajolt, s elboruló vízóban nézte a végtelen sereget, amint lassan és álmodva halad a meszeségben.

A körülállók csak egy füstgomolyt láttak, mely folyton nőtt, s felszállván szétterült a Városon. Az ég pedig felszívta volt a füstöt.

- Így ment el.