Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 16. szám · / · KASSÁK LAJOS: EGY EMBER ÉLETE

KASSÁK LAJOS: EGY EMBER ÉLETE
Önéletrajz III. - Csavargások (10) Befejező közlemény
XXII.

Erősen benn voltunk az őszben. Napok óta esett az eső, fázósan jártunk az öreg házfalak között, szinte kibírhatatlanul gyöngék és szomorúak voltunk. A szálloda tulajdonosának azt mondtuk, egy magyar cég hivatalnokai vagyunk s így, hogy gyanut ne keltsünk magunk ellen, reggelenként korán el kellett mennünk hazulról. Eddig csak agyon tudtuk ütni a napokat, nagyobb bajok nélkül átcsavarogtuk az időt, de most kegyetlenül éreztük megint szegénységünket és tanyátlanságunkat. Eljártunk az oroszokhoz teázni és múzeumokba, melegedni. De mindezt mint egy ránk rótt kötelezettséget kellett elvégeznünk s így az egész csakhamar terhessé, unalmassá vált a részünkre. Az oroszok egy lépéssel se jutottak tovább, szakadatlanul keverték az szómalmaikat s hiába, hogy mi is forradalmároknak éreztük és tudtuk magunkat, nem voltunk képesek könyörtelen dogmáik és hangos frázisaik között megmaradni. Kétségtelenül sokat tanultam a vitáikból, de nem lettem inkább anarchista, az ő útjuk engem a marxi szocializmushoz vezetett vissza. Otthon a Szentkirályi-utcai anarchisták nagy szavai még megfogtak, tetszettek a nagy gesztusok, itt azonban kritikus tudattal álltam szemben mindennel. Nem lelkesedtem, hanem tanultam. S mennél jobban tisztáztam magamban a gondolataimat, annál távolabb kerültem ezektől az emberektől, a romantika fensíkjáról annál inkább a tömegmozgalmak síkjára kerültem.

- Mindaz, amit ti beszéltek, hatásos görögtűz lehet a regényhősök szájában - mondtam -, de nagyon kevés értékük van a reális életben. A megszervezett kapitalista osztállyal megszervezett munkásosztályt kell szembeállítani.

Mint a gyerekek a folyó vizében, úgy lubickoltunk a végtelen viták folyamában, szempontjainkat nem tudtuk elfogadtatni egymással s egyikünk se került ki győztesen a szócsatákból. Ezek az összejövetelek egyre inkább csak a meleg teát jelentették az én részemre s aztán elkeseredett vagy, a magam igazaitól föllelkesedett hangulatban hagytam ott őket.

Szittya jobban az ő emberük volt, pörlekedett velem, az egyéni merényleteket dicsőítette. De vele már csak fölényesen s minden belső izgalom nélkül beszélgettem. Őt már elég jól ismertem ahhoz, hogy ne vegyem túl komolyan. Láttam, hogy mondott le a Krisztus-képek történelmi megírásáról, hogyan áldozta föl a csilei prédikátor szerepét egy párizsi csavargó fantazmagóriáiért. Most Alaszkába készült aranyásónak, egész nap szervezett, utitársakat keresett s elhatározta, ha elegendő pénze lesz hozzá, visszatér Párisba, egy egész expediciót indít el Oroszországba a cár meggyilkolására. De én már tudtam, hogy mindez nem ér többet egy fületlen nadrággombnál. Kószáltunk az utcákon és alig szóltam valamit, vártam, hogy túlérjen ezeken az őrült szónoklatokon és bemenjünk valamelyik múzeumba.

De íme, ezeken a helyeken sem éreztem magam otthon. Szittya magyarázott a képek előtt, néha egészen átszellemült a lelkesedéstől s én itt sem voltam vele egy nézeten. Ami neki tetszett, az nekem legtöbbnyire nem tetszett. Az impresszionisták képeit fölületeseknek találtam a görög szobrok hidegek voltak, mintha jégből lettek volna öntve. Ott álltam a híres Milói Vénusz termében, körül-körüljártam a hatalmas szobrot és nem találtam rajta semmit, ami lenyügözött vagy csodálatba ejtett volna.

- Mondd meg hát, mi ezen a szobron, ami világhírűvé tette, amit úgy megcsodálnak az emberek, amiről köteleket tudtak írni a kritikusok?

- Nézd meg a has finom kidolgozását - mondta Szittya nagy műértő gesztusokkal -, a vállakat és a nyakat. Az asszony legnagyobb szépségei vannak itt megörökítve.

Néztem, néztem s mivel semmit nem láttam abból, amit Szittya mondott, lehet, hogy nagyon bután, de mindenesetre magamkielégítő határozottsággal feleltem:

- Az ennek a szobornak a legnagyobb hibája, hogy úgy néz ki, mintha asszony volna és mégse asszony, csak egy eltöredezett kődarab.

Szittya cinikusan vigyorgott rám.

- És te akarsz művész lenni?! Te kiszikkadt agyvelejű paraszt.

- Ha nem vagyok művész, akkor mért dícséred a verseimet? Azt szoktad mondani, valami kemény, szokatlan erő van az írásaimban. Én most azt mondom, ez a szokatlan erő az, ami a kritikákat is mondatja velem. Ha kiszikkadt agyvelejű lennék, akkor Giotto, Cimabue képeit se tartanám művészetnek. De igenis, azt mondom, hogy az ő művészetük rendkívülien nagy művészet. Az ő figuráik egyáltalában nem úgy néznek ki, mint a legszebb emberi alakok, az ő festményeik alig hasonlítanak az élet valamely egyéb reális dolgához és mégis a legszebb képek, amiket eddig láttam.

Szittya súlyos és támadó érvekkel harcolt ellenem és bennem még éltek a bizonytalanságok. A szavak, amiket most kidobtam magamból, nem a megérett gondolataim voltak, csak úgy visszatarthatatlanul kibuggyantak belőlem. Nem tudtam módszeresen vitatkozni, nem voltak megtisztított fogalmaim, hiszen olyan keveset láttam még az életből.

A teremben emberek üldögéltek, idegen nyelvű Bädekeres emberek, akik messze földről vándoroltak ide a Milói Vénusz szobrához és suttogtak és forgatták a szemeiket, akár valami égi kinyilatkoztatás előtt. Pillanatokra irígyeltem őket és pillanatokra kételkedtem önmagamban. S aztán ők elmentek s én kiegyensúlyoztam magamban az érzéseket és gondolatokat.

Már nagyon rosszul állt a helyzetünk a szállodásnál, mikor végre sikerült némi pénzt szerezni és nagybüszkén lefizettük egy hónapi házbérünket.

- Most, hogy ez a hónapot kifizettétek - mondta Weisz barátunk -, legalább két hónapig lakhattok nála hitelbe megint.

Ő már hónapok óta egy sout se fizetett, ez a példa bizalmat öntött belénk, még jobban belefészkeltük magunkat a két hideg, de mégis csak falakkal körülvett szobába.

- Kályha van itt benn - mondta Szittya -, de a tüzelőanyag problémáját is meg kellene valahogy oldanunk.

- Arról szó sem lehet, hogy erre is pénzt tudjunk szerezni - feleltem. - Esténként, ha eljövünk a csarnokok előtt, hozhatnánk magunkkal forgácsot és szalmát, amit ott az árukról lefejtenek.

És ezzel egy időre meg is oldottuk a tüzelés problémáját. Állandóan éjfél után jártunk haza, az árusok ilyenkor már dolgoztak a csarnokok körül, ott lődörögtünk közöttük a kabátunk alatt teleszedtük magunkat tüzelőanyaggal. De ez a munka is csakhamar fárasztóvá és kényelmetlenné vált részünkre. Mostanában, hogy az első hónapi házbérünket lefizettük, már nem jártunk el korán reggel hazulról, délig is a meleg takarók alatt lustálkodtunk s a szállodásnak azt mondtuk, egyelőre nem kell bejárnunk az üzembe, mert nagy anyagtorlódás miatt szünetel az. S az egyik délben, mikor dideregve éppen azon tanakodtunk, mosakodjunk-e meg ebben a hidegben vagy ne, megláttuk a szobákban fölállított szekrényeket, éjjeli szekrényeket és egyéb bútordarabokat.

- Látod csak, milyen bolond az ember - mondtam Szittyának. - Mi szalmát és forgácsot lopkodunk a csarnokból, hogy kissé fölmelegítsük a szobánkat.

- És?

- Itt vannak ezek a vacak bútorok, ezeknek a hátát és fenekét egész szépen föltüzelhetjük.

- Nem értem.

- Bízd csak rám. Én mesterember voltam, úgy megkopasztom ezt a cók-mókot, hogy menten meghal a gazdájuk, ha egyszer találkozik velük.

Kár lett volna efölött tovább is vitatkoznunk. Benyúltam a nagyszekrénybe, kiszedtem belőle a ruhaakasztó fogast, az egészet kicsit félrehúztuk a faltól és kiemeltem belőle az egyik hátsó deszkafalat is. Késsel fölhasogattuk s egész nap otthon maradtunk a meleg szobában. Ezentúl nem volt többé gondunk a fütőanyagra, élveztük a nagyszerű meleget és visszazökkentünk a produktív életünkbe. Szittya nem tudta összeszervezni az alaszkai expediciót, hogy mégse kelljen egészen lemondani a tervről, elhatározta, regényt fog írni s legalább ebben a formában éli ki a kalandos vágyait. Én bő tarisznyából öntöttem a verseket. Mint rendesen, ezeket is hazaküldtem, de csak nagy ritkán érkezett levél Jolántól. Nem tudtam megérteni, mi ennek az oka és fájt volna, ha most ez az asszony elpártolt volna tőlem. Egy napon aztán megvilágosodtak a titkok.

Hosszú levelet kaptam, valami fölényeskedő, gúnyos modorban volt írva az egész s ez állt a végén: “Különben értesítelek, hogy Hegedüs Mária másállapotban van és azt hireszteli, hogy te vagy jövendő gyerekének az apja. Nem tudom, igaz-e ez és hogy te mit szólsz hozzá, de mindenesetre gratulálok az ügyhöz. Kérlek, írj neki és rendezd vele a dolgot. Ha nem akarsz, nekem ne írj erről a dologról. Üdvözöllek, mint jövendő családapát, Jolán."

Az első pillanatban nagyon megdöbbentett ez a hír. Mi, hogy én családapa leszek? Azt már régen elhatároztam magamban, hogy sohse fogok megnősülni, sohse lesznek gyerekeim. Kegyetlenül rám tornyosodtak a felhők. Kiszámítottam, mennyi ideje vagyok el hazulról és egyáltalában közöm lehet-e ehhez a dologhoz. A számítás azt eredményezte, hogy igen, nincs kizárva, hogy én vagyok a gyerek apja. De mégis micsoda butaság ez az egész. Akkor már olvastam valamit Strindbergtől, most át vettem a kétségeit. Hogy Hegedüs Mária lesz annak a gyereknek az anyja, akit megszül, az bizonyos, de nincs kizárva, hogy az az utálatos ravasz Gödrös az apja. Igaz, hogy ő csak mindig aludni járt velem oda... azért mégis csinálhatott volna valamit az én tudtomon kívül. De hát föltételezhető az, hogy engem be tudott volna csapni?! Választanom kellett. Vagy azt fogadom el, hogy Gödrös lóvá tett, vagy azt, hogy én vagyok valóban a gyerek apja. A utóbbit fogadtam el igazságnak. S ebben az értelemben válaszoltam Jolánnak.

“Már régen vártam ezt a hírt" írtam. “S nagyon boldog vagyok annak a tudatától, hogy lesz egy utódom az életben. Úgy érzem, hogy egészséges fa vagyok, amely most hajtja ki virágait." Tudtam, hogy ez egy buta frázis, csúnya hazugság, de, gondoltam, hátha elhiszi az asszony. Inkább vállaltam a bizonytalan apaságot, mint hogy ő fölényeskedhessen fölöttem.

De azért súlyos nyomokat hagyott bennem ez a hír és eltérített az úttól, amin napokkal azelőtt megindultam. A versírás helyett meddő töprengések töltötték ki az időmet és elhanyagoltam az oroszokat és elhanyagoltam a múzeumokat. Hetenként egyszer kimentem a szocialistákhoz a heti segélyemért, különben otthon üldögéltem, részletekben tűzre raktam a szállodás bútorait és marakodtam a gőzerővel firkáló Szittyával. És ellomposodtam és mindent elhanyagoltam. Most kezdtem volna csak kinyitni szemeimet. Párisra, most láttam csak meg a régi házak szépségeit, most hangolódtam csak hozzá a párisi lányok különleges figurájához és egyszerre lezuhantam a legfeneketlenebb mélységekbe.

- Szeretnék már hazamenni - mondtam Szittyának. - Únom már ezt a várost, lehet, hogy Ady valóban szépnek találta, hiszen ő úr volt és mindig mámoros volt, de amint te mondod, én csak egy faragatlan paraszt vagyok és nem találok itt semmit, ami engem kielégítene.

Nem nagyon tartóztatott. - Menj - mondta -, de én még itt maradok, megírom ezt a könyvemet és minden nyelvre lefordíttatom.

Megkezdtem a kálváriajárást a magyar követségre. Hallottam, hogy ott lehet ingyen hazautazásra jegyet kapni. Ahhoz, hogy gyalog induljak el, nem lett volna erőm. Nehezen mentek a dolgok. Eleinte szóba se akartak velem állni, de aztán, hogy nem tágítottam, siránkozásaim és követelődzéseim kissé megpuhították őket. Elláttak jótanácsokkal, de hallani sem akartak az ingyen jegyről.

- De én már nem akarok tovább itt maradni, se éhezni nem akarok itt tovább, se dolgozni nem akarok itt. Ha nem adnak jegyet, akkor lefekszem itt a követségi kapu küszöbön s csak a hullaszállítók visznek el innen.

- Ne szemtelenkedjen, fiatalember, gondolta volna meg előbb a dolgot és maradt volna otthon az anyja szoknyája mellett.

A csavargó társaim már kioktattak rá, hogyan kell itt erőszakoskodni. Kétségbeesetten ordítottam:

- Én magyar állampolgár vagyok, haza akarok menni. A magyar követség azért van itt, hogy segítsen rajtunk, szegény magyarokon. Vagy hazavisznek engem, vagy itt halok meg a küszöbön.

- Haljon meg! - Fölényesen elintéztek és kituszkoltak a szobából.

Elhatároztam, hogy csakugyan lefekszem a küszöbre. Eszembe se volt ugyan komolyan meghalni, de biztos voltam benne, hogy evvel az eszközzel eredményhez jutok. Mikor délután a követségi alkalmazottak elmentek az irodából, ott láttak a lépcsőkön heverni, el akartak menni mellettem, de én bolondul kiabáltam, “adjanak jegyet, hogy hazautazhassam." Nem vették egészen komolyan, nevetve viccelődve elmentek mellettem. Hogy besötétedett, csontig átázva hazaszaladtam, de reggel már a hivatalos óra előtt megint ott hevertem a lépcsőn. Láttam, a hivatalbaérkező emberek kicsit megdöbbentek tőlem.

- Adjanak jegyet, hogy hazautazhassak - mondtam sokszor egymás után. - Adjanak jegyet, hogy hazautazhassak.

Nemsokára kijött értem a szolga, behívott az irodába, tudtomra adták, hogy készen van részemre a jegy és estére egy szolga kijön velem az állomásra.

- De nem mulaszthatjuk el megjegyezni mégegyszer, hogy az ilyen emberek eleven szégyenfoltjai hazánknak. Csak gyalázatot és szégyent hoznak a nemzetre s ha mégegyszer a szemünk elé kerül, akkor irgalmatlanul lecsukatjuk.

- Köszönöm szépen - feleltem, - ha talán a szolgának más dolga van, nem muszáj kijönni velem az állomásra. Tessék ideadni a pénzt, majd én megváltom a jegyet.

- Ezzel az ócska fogással már elkésett, barátom! Adjuk oda a pénzt, hogy valami jó kompániában elihassa és egy hét mulva újra jelentkezhessen. Vegye tudomásul, ha este hatra nem lesz kint az állomáson, egyszer és mindenkorra levettük magáról a kezünket.

Elköszöntem és estére kint voltam az állomáson.

Eleinte úgy gondoltam, Szittyának nem szólok semmit az elutazásomról, de aztán eszembejutottak a tönkretett bútorok, nagy lelkiismeretlenség lett volna őt otthagyni a szállodás karmai között. Már majdnem képhónapi házbérrel tartoztunk s ráadásul ha még a tönkretett bútorait is meglátta volna a szállodás, a csontjait is összetörte volna Szittyának. A szekrényeknek már se hátuk, se fenekük nem volt. Már csak jó erősen meg kellett volna fujni ezeket a vázakat és összedőltek volna. Az ágyakból is kiszedtünk minden második deszkát és már alig lehetett feküdni bennük. Mi lesz, ha a gazda mindezt egyszer észreveszi.

Szittya az első pillanatokban elvadultan nekemtámadt, aztán megnyugodott s hogy a bútorokról kezdtünk beszélni, valami gonosz kölyök-kedvvel nevetgéltünk a gazda majdani kétségbeesése fölött. Kegyetlenül le vagyok rongyolódva - mondtam Szittyának - se fölső-, se alsóruhám, ha lehajolok, kilátszik a mezitelen húsom.

- Várj meg - ajánlkozott Szittya. - Átszaladok az oroszokhoz és talán tudok tőlük valami nadrágot szerezni.

Lihegve szaladt vissza egy ócska ronggyal. Fölhúztam s mivel a két nadrág nem volt egyformán rongyos, egymást foltozva szépen betakartak.

Szittya összecsomagolta piszkos irka-firkáit és nagyon barátságos hangulatban kijött velem az állomásra. Megtaláltuk a követség szolgáját, de még itt sem adta át a jegyet, azt mondta, hogy egy állomásig ő is velem utazik.

- Szervusz - mondta Szittya a búcsúzásnál. - Iparkodj, barátocskám, tanulj sokat és lehet, hogy mégis csak lesz belőled művész. Mindig nagyon imponáltál nekem, hogy olyan kemény akaratos ember vagy. Istenem, ha én is úgy el tudnám magamat szánni valami érdemes dologra. - Két kézzel szorongatta a kezemet és láttam, ennek a vén szeszélyes gyereknek könnyesek most a szemei.

- Szervusz, barátocskám, - mondtam én is. - Ha egyszer Pestre jössz, látogass meg, ha nekem akkor már jól megy a dolgom, veszek neked bádognadrágot, hogy ki nem rojtozódjanak a lábszáraid és olyan cipőt csináltatok neked, aminek a kérgeit egy egész napi járással sem tudod elcsámpásítani.

Fölültem a vonatra, a kerekek belezakatoltak az idegeimbe, kinéztem az ablakokon és láttam, hogy elmarad mögöttem Párizs, ahová én éhen és szomjan elzarándokoltam, amiről gyönyörű verseket olvastam, gyönyörű legendákat hallottam s amiből íme én nem láttam semmit.

Ha most számadást csináltam volna, meg kellett volna kérdeznem magamtól: - Érdemes volt mindez? Mi végre is vagyok én a világon? Mi hajt engem, mért nem maradtam meg én földtúró parasztnak vagy mért nem maradtam én meg türelmes igavonó baromnak a gyárakban, mint az én apáim és testvéreim.

Pest. Pest.

Egyedül voltam, a mozdony szikrái elszálltak az ablakom előtt, elvarázsolt kocsiban utaztam a tengerek fenekén.