Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 16. szám
Páris már ránkvetette árnyékát, nyolcvan kilométert meneteltünk egyhuzamban nappal és éjjel leégett tarlókon és elnyűtt hidakon át és látomásaink voltak s idegen szagokat éreztünk, idegen hangokat hallottunk, idegen színeket láttunk. De lehet, hogy ez csak a túlfeszített meneteléstől, idegeink kimerüléséből lombosodott így föl. Sok mindent végigéltünk és túl voltunk a materiális szenvedéseken. Puszta tudata annak, hogy Páris közelébe érkeztünk, fölgyujtott bennünket és kiteljesítette bennünk az embert, aki eddig tétlenségre volt kárhoztatva. Már nem a mában, hanem a holnapban éltünk. S csak vittük magunkkal a testünket, mint egy fölösleges terhet.
Szittyát nagyon legyengítette a betegsége és a mögöttünk hagyott nyolcvan kilométer több volt neki ezer éves kálváriajárásnál.
- Nem bírom - mondta, - nem bírom tovább s a keskeny szájaszéle fehér volt s a szemei nem tudtak megakadni egy dolgon s a háta meggörbült a leválthatatlan súlyok alatt. Két árok között mentünk az országúton imbolygón, mint egy nádszálnyi hidon s Szittyát egyszerre ledöntötte valami görcsbe rángató idegroham. Elvágódott a földön, artikulálatlan hangokon panaszkodott s mintha haragudott volna rá, a föld megvonaglott alatta, hogy magasra földobodótt az elfáradt, összetört test. Én is fáradt voltam, csak a jóremények feszítették bennem az erőt, tehetetlenül néztem a vergődő embert. És egyedül voltunk és mégis segítenem kellett rajta. Összekuszált feje nagy koppanásokkal esett le a földre, aztán fölemelkedett, hogy újra visszazuhanjon. Nem tudtam okosabbat kitalálni, egész nehéz testemmel ráfeküdtem az ő görcsbe rángatódzó testére s minden energiámat arra koncentráltam, hogy békességbe kényszerítsem az alattam fekvőt.
Nehezen nyugodott meg, de mégis nem ez volt az az óra, amelyik véglegesen kidobja őt az életből. Nemsokára megint mellettem járt csöndesen és sötéten, mint az árnyék.
Már láttuk Párist és láttuk a megváltás kapuit, égbe szaladt tornyok mögött az igéret földjét sejtettük, emlékeztem Zola hús és vér regényeire, és nemsokára ott leszünk a Szajna-parton, ahol Ady nyomaiba lépünk, ahol virágot vásárolt Guillaume Apollinaire, a kubista költő. S az összeroskadás pillanatai kísértettek s csak vontattuk magunkat az utolsó akaratunkkal s most hallottam, mint valami rossz gépnek a részei, csikorognak a térdeim. Bizonyosan ez volt eddig az én legnagyobb elfáradásom. - Gyere - mondogatta Szittya. - Csak még egy negyed óra, csak még néhány percig tartsd magad s akkor egyszerre minden rendbejön.
Éreztem, megfogja a kezemet, vezet, mint az inaszakadtat és világtalant s valóban nem láttam, hogy hol járunk s a sötét házak rámfeküdtek s egyszerre elfelejtettem önmagam és elfelejtettem a világot.
Egy padon tértem magamhoz, meleg virstli és olajban sült krumpli volt a kezemben.
- Egyél barátocskám, ez a kis meleg eledel talpraállít, hiszen nem vagy te még aggastyán. - Ott állt előttem Szittya és duruzsolt melegen, mintha most benne lakott volna az apám és anyám egy személyben.
- Köszönöm - mondtam, - látod, mégis jó, hogy kitartottunk egymás mellett, előbb majdnem te, most meg majdnem én haltam meg.
- S meglátod, mégis érdemes volt mindazt végigcsinálni, amit végigcsináltunk. Az utak elmaradtak mögöttünk, itt vagyunk Párisban, a szép nők és a kiteljesedett művészetek városában. Most fölmegyünk a magyar egyesületbe s ha össze tudunk koldulni ott egy kis pénzt, éjfélkor már lefeküdhetsz valamelyik szép francia lány mellé és holnap ebéd előtt osztrigát fogunk enni s egyáltalában megláthatod, hogy aranyból és gyöngyházból van az élet.
Megettem a virstlit és az olajban főtt krumplit és fölmentünk a magyar egyletbe. Szittyát már ismerték itt, nem valami nagy szeretettel fogadták, de én hozzám jók voltak és kérés nélkül pénzt gyűjtöttek a részemre. Az egylet tagjai mesteremberek voltak, legtöbbnyire szűcsök és szabók, jól kerestek, beszédjükbe belekeverték a francia szavakat és sokan voltak közöttük ideális anarchisták. Nagy csoportokban ültek az asztalok körül, vitatkoztak az államhatalom kisajátításáról, a szabadszerelemről és sok olyan dologról, ami teljesen ismeretlen volt eddig előttem. Nem szóltam bele a vitába, nem osztottam a nézeteiket, de ahhoz még nem voltam elég erős, hogy részemre eredményt ígérő harcba kezdhettem volna velük. Nem visszavonuló, csak éppen nem támadó voltam. S persze hogy éjfélkor nem feküdtem le a beígért szép francia lány mellé. Még mindig a régi keréknyomokon voltunk, így az Azylba mentünk ki aludni. De itt nem kellett ragályos nyavalyáktól és férgektől irtóznunk. Fehér falak között, fehérre vetett ágyakban aludtunk, mint a hercegek. És majdnem addig aludhattunk, ameddig nekünk jól esett. hajnalban mintegy mehanikus kényszerűségből, felnyíltak a szemeim, ki akartam ugrani az ágyból, de hogy észrevettem körülöttem még mindenki alszik, csöndben visszaloptam magam a takaró alá.
Reggel nyolckor egy szolga jött be a szobába és nikkelcsengővel fölcsengetett bennünket.
Talán eddigi egész éltemben ilyen tiszta és megvidámító reggelem még nem volt. De miért, de miért tart nálam minden jó csak ilyen rövid ideig?? Kétségtelenül a párisi Azyl szebb és melegebb fészek volt az én eddigi összes otthonaimnál, de sajnos, csak egy éjszakára kapott benne szállást az ember. Látszott, a franciák az egészet csak jóhírterjesztőnek tartották fönn, minden megszorultnak menedéket adnak benne egy éjszakára, életébe belevésik a fehér ágyak emlékét, aztán becsukódnak előtte a kapuk, senki se törődik vele többé. A második éjszakát már a zsidó negyed menhelyében töltöttük, ismét a régi piszokban és nyomorúságban. De itt se a tipikus koldusok és megválthatatlan csavargók között. Az 1905-ös forradalom zsidó emigránsai gyűltek itt össze. Itt ismerkedtem meg a forradalom igazi fanatikusaival, a könyveket bujó csodavárókkal és a tett propagandistáival. S ha testben és lélekben megmart a menhely nyomorúsága, ezek a nyomorúságosan szegény emberek, hogy érdemes legyen élnem, tűzzel és vörös virággal vetették be az agyvelőmet. Sötét kis fülkében egész családok éltek együtt, dologtalanul egészen beleveszve a jövő kifantáziálásába és végeszakadatlan vitáikba. Hogy a hatóságok figyelmét eltereljék magukról, mint foltozószabók voltak bejelentve, minden fülkében egy kis műhelyasztalka állott elszabdalt, összefércelt rongydarabokkal teli. Ez éppen elegendő volt arra, hogy a hatóság embereit félrevezethessék velük s ők nyugodtan kibonthassák problémáikat, majszolhassák olajos heringjeiket és naphosszat ihassák keserű teájukat. Nem átkozódtak ők és nem dühöngtek, mint az én eddigi elvtársaim. Látszott rajtuk, tragikus emlékekkel telítettek, voltak köztük, akiknek szárnyukat szegte a megbukott forradalom, ezek a búskomorságig magukbamerültek, a reménytelenség vizein hajóztak és az öngyilkosság árnyékai kísértettek körülöttünk. Voltak, akiket így megverten is a magasba kényszerítettek emlékeik. Nem reménytelenek, csak komolyak, minden lépésüket megfontoló taktikusok lettek az elbukott harc után. Egy Dávid nevű ember, akinek féltucat gyereke és csak egy szeme volt, így beszélt:
- Hogy bennünket letörtek, az nem jelenti azt, hogy ők megerősödtek. Marx szerint a protelatariátusnak történelmi hivatása van, szerintem pedig a cár már betöltötte történelmi hivatását. Az orosz paraszt, ha istenhívő is, nem embergyűlölő és azért szereti az Istent, mert ő is hozzá hasonlóvá kíván lenni. Él benne a megtisztulás utáni vágy s csak az a kérdés, ki tudja ezt a ma még misztikus vágyakozást a forradalom hajtóerejévé átváltani. Én anarchista vagyok, hiszem, hogy meg lehet csinálni a nagy emberi közösséget, de nem vagyok híve a tett propagandájának. A cár fölrobbantása még nem jelenti a mai társadalom morális és gazdasági átalakulását. A cár csak a feudális ideológia szimbólikus megszemélyesítője. Ha Miklóst megöljük, helyére jön Mihály, hiszen majdnem sértetlenül él még az eszme, amely az uralkodó törvényeket megfogalmazta és az uralkodó személyeket trónraemeli. A dolgokat alapjukban kell megváltoztatni. Nem elég a földalatti konspiratív munka, a tömegek ideológiai átépítése kell ahhoz, hogy a társadalom gazdasági és politikai formáját át lehessen építeni.
- De gondold meg, Dávid, hogy mit beszélsz, Te azt mondod, az embereket ideológiailag kell átformálni, de gondold meg, hogyan történhetne az meg, a carizmus alatt, ahol se szólási, se sajtószabadság nincsen. A te okoskodásod hasonló Tolsztoj gróf megszállottságához. Ő azt mondja - tisztuljatok meg, legyetek Istenhez hasonlóak, akkor a mi mai gonosz földünk átváltozik Isten országává. Ezt én meg is értem, hogy Tolsztoj, a gróf, így prédikál a ganéjban élő parasztnak. De hogy mondhatnánk ugyanazt mi is? Magasabbrendű emberek csak a magasabb társadalmi rendű formák között fejlődhetnek ki. Ha Moszkvában megmaradtak volna a munkástanácsok, azok megteremtették volna az emberi fejlődés alapjait. Új iskolákat nyitottak volna meg és csökkentették volna a pálinkafogyasztást. Most, hogy megvertek bennünket, a paraszt előtt még jobb elzárják az iskolát s a falukban és városokban még több lesz a pálinkafőző.
- Mit csináljunk tehát?
- Vagy hisszük azt, hogy a saját erőnkből és minden áron átformáljuk a világot, vagy nincs egyéb tennivalónk, mint amire a kétségbeesett regényírók tanítanak bennünket. Csapjuk falhoz a fejünket, hogy szétloccsanjon, mint valami éretlen tök.
- Ajvé - sóhajtották kórusban -, ajvé. Ha rossz a világ és meg se tudjuk javítani, akkor össze kell törni.
Németül beszéltek, ott ültem közöttük és Dosztojevszkij ördöngöseire emlékeztem. Valami sötét, elsüllyedt világban éltek ezek az emberek, áttörhetetlennek látszó falakkal voltak bekerítve és hallottam a fogaik csikorgását és hittem, hogy egyszer mégis csak keresztülrágják magukat a falakon. Velük tértem aludni és velük ébredtem, alig értettem meg a zsargónjukat és még sem éreztem köztük és magam között semmi különbséget. Valami roppant alagút kezdetén álltam, távolról látszott egy gombostűfejnyi világosság s ott ültem a kis szabóasztalka előtt és mégis fölnyultam és mégis közeledtem a fénypont felé.
Néhány nap mulva egy Weisz nevű magyarral ismerkedtem meg. Ő is anarchistának vallotta magát, de inkább csak közönséges kalandor volt. Nem tartotta magára kötelezőnek a társadalmi formákat, tudott pénzt szerezni és szeretett jól élni, mint egy úr. Szállodában lakott s megígérte, nekünk is szerez szobát.
- Nincs pénzünk - mondtam. - Ennünk sincs mit, nem hogy házbért fizessünk.
- Ez semmi. Látszik, hogy titeket is megfertőztek a zsidók. Azok a majmok csak ülnek ott a menhelyen, mindennap elhatározzák, hogy megölik a cárt, mindennap elhatározzák, hogy öngyilkosok lesznek s csak élnek tovább, mint a föld alá szorított patkányok s kibírhatatlanok a heringszagtól. Az ember benne él ebben a világban, tehát alkalmazkodnia kell hozzá. Anarchista vagyok én is és azt mondom: Kétségtelenül rothadt ez a világ körülöttünk, kétségtelenül meg kell tehát mindent tennem, legalább a magam megmentésére. Anarchista vagyok, mert nem lehetek kapitalista. A kapitalisták törvényei nem pászolnak rám, tehát kívül helyezem magam ezeken a törvényeken. Évekig voltam nyomdász, koplaltam és a menhelyeken aludtam, de mióta elhatároztam, hogy arisztokrata vagyok, azóta egész jól megélek a pillanatnyi pénzzavaraimból, jó családok bizalmas körébe étkezem és szállodában lakom.
Nem tudtam egészen megérteni, ki ez az ember és mit akarhat velünk. De mégis, hogy azt ígérte, elvisz bennünket a szállodába, ahol egy ideig hitelbe lakhatunk, vele mentünk. Nem a paradicsomkert volt ez a szálloda, egy öreg korcsmaház, a második emeleten két egymásba nyíló szobát béreltünk utólagos fizetési feltételekkel. Ki tudta volna azt megmondani, hogy valaha is honnan fizetjük az első részletet, az azonban bizonyos, egy hónapra felszabadultunk legnehezebb gondjaink alól. És mégis csak más volt itt élni, mint a menhelyen. Naponta ellátogattunk az oroszokhoz, de Szittya is és én is lassan, hetek multán belekóstoltunk Párisba, jártuk a múzeumokat, a privát kiállításokat és írtunk, mintha valami áradás öntötte volna el a bensőnket.
Már költő voltam megválthatatlanul. Sűrűn jelentek meg verseim a “Független Magyarország"-ban és sűrűn kaptam levelet Jolántól. Ezek a levelek minden szerelmi érzelgősség nélkül informatív jelegűek voltak, ő dícsérte a dolgaimat és én kértem, hogy helyezze el azokat. De ha azt kérdezte tőlem, mi a véleményem Párisról, írjak neki valamit arról, amit láttam és hallottam, akkor együgyűen elnémultam. Már hetek óta jártam a széles boulevardokon s nem láttam egyebet öreg, kopott házaknál, már hetek óta laktam a múzeumokban és semmi olyannal nem találkoztam, ami elragadtatást váltott volna ki belőlem, vagy megdöbbentett volna. Pedig nem voltam vak és nem álltam érzéketlenül az új dolgokkal szemben. Észrevétlenül gazdagodtam a lelkemben, de ez a meggyarapodásom még nem érett meg a világ részére, még önmagamat sem ismertem eléggé s még nem tudtam kimondani a kimondandóimat. Amit magamba szedtem, az rétegekben lerakódott bennem s csak alkalom kellett hozzá, hogy megoldódjon a nyelvem s szemeimből meginduljanak a fényforrások.
- Nem tudom miért, de én egyáltalán nem tudom úgy látni Párist, mint ahogy Ady látja - írtam egy levelemben Jolánnak -, ő mindenen csodálkozik itt és mindentől el van ragadtatva, én mindent csak egyszerűen tudomásul veszek. Lehet, hogy az én lelki szegénységem miatt van így, de én ezen nem tudok változtatni, sőt nem is kívánok változtatni. A költők mindig olyan nagy elragadtatással írnak a dolgokról, én csak egyszerűen azt mondom: ez így van, az meg úgy van s ezek a megállapítások engem teljesen kielégítenek. Írd meg, hogy mit gondolsz, lehet-e költő egy olyan józan ember, mint amilyen én vagyok.
Lehet, hogy ez a levelem elkallódott, nem kaptam rá választ. Ezekben a napokban ismerkedtem meg Dunajeccel, aki otthon néptanító, itt pedig barhegedűs volt és Zádoryval, Rodin fiatal és nagyképű növendékével. Mind a két ember kiélezetten művésztípus volt, kellemetlenül hatottak rám és nagyon elidegenedtem tőlük.
- Este eljöhet velem vacsorázni, fiatalember - mondta az egyik nap Zádory. - Az igazi francia konyhát még úgy sem ismeri.
Kereken visszautasítottam a meghívást, de Szittya, aki barátja volt a szobrásznak, mégis csak magával csalt a vacsorához.
Nagyon előkelő étterembe ültünk be, középre, az éles lámpasor alá. Rosszul éreztem magam, feszélyezett a nagy kivilágítás, a frakkos pincérek mint valamit óriási fecskék röpködtek el a szemeim előtt. Mindig rossz érzéssel voltam a szobrász iránt s ez az érzésem most, hogy ő franciául beszélt a pincérrel és nevetgélt és néha rám pillantott, szinte gyűlöletté fokozódott.
A pincér nagy tál tengeri kagylót hozott az asztalra.
- Osztriga - mondta a szobrász. - Bizonyára nagyon szereti!
Osztriga, - erről már hallottam valamit, gondoltam s milyen szörnyen nyálkás az egész. Lopva Szittyára néztem, legörbedt fejjel ült, de a fejebúbján láttam, majd szétrobban az elfojtott nevetéstől. Ebben a pillanatban láttam meg, hogy a szomszéd asztalnál is osztrigát esznek és citromot csavarnak rá.
- Van már egy éve is, hogy utoljára ettem - feleltem a szobrásznak. - De én csak citrommal szeretem.
A pincér föladta a citromot.
Éreztem, meggyulladtak a füleim és karikát hánytak a szemeim. Fölemeltem egy kagylót, ráfacsartam a citromot, a számhoz emeltem s az egészet egyszerre fölszippantottam. Mintha higany szaladt volna keresztül a testemen. Elvásult a fogam, azt hittem szörnyű dolog történik velem ebben a pillanatban. De, uram Isten mi mindent ki nem bír az ember! A legnagyobb nyugalommal érte nyúltam a másik darabért, megcitromoztam és lenyeltem. Ránéztem a szobrászra, vártam, kérdezzen valamit. Nem kérdezett semmit. Ebben a pillanatban körülbelül huszonnégy méterrel ültem magasabban, mint ő. A zsidó menhelyi oroszok semmiesetre sem tudták volna elképzelni, hogy a cár különb vacsorát eszik, mint amit én most ettem.
Mint valami fölfujt duda kerültem ki az utcára. Csillagos volt az ég, győzelmeim kötélhágcsóján elindultam fölfelé. Nyerített, sírt és ugatott Páris. Egy kis pontot láttam magam alatt, ledobtam rá az egyik rossz cipőmet s nagy örömérzés fogott el, hogy ő, a nagy szobrász, a kiválasztott zseni magával tehetetlenül belehal sebeibe.