Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 16. szám
Mielőtt a magyar népdarabok az egyetemes magyarságtól elkülönültek, olyan nemzetnek voltak szerves részei, melyen belül a szellem már rég intézményesítette a maga folyamatosságát. A magyarság fővárosában voltak: folyóiratok, nagy színházak, nagy kiadóvállalatok. A könyvek intézményesedése ott már olyan nagy vállalatok formájában is történt, melyek nyomdai és kereskedelmi osztályaikkal többemeletes palotákat töltöttek be, melyekből esti hat órakor kidőlt a technikai és hivatalnoki személyzet. Nagy tőkék dolgoztak ezekben a Szellem intézményességét jelentő vállalatokban. Részvényeik a tőzsdén forogtak, igazgatósági tagságaikért harcok folytak. Jelek, melyek nem a Szellemből valók, de azt mutatják, hogy milyen nagy volt egy-egy ilyen szerves lény, ilyen Szellem-intézményesség, hogy hátán mindenféle más emberi tusák zajlottak le. A Szellem tehát volt, belehömpölyödött ezekbe a maga-magának teremtett intézményekbe, ezekbe a kiadóvállalatokba és mint könyv jött ki onnan; mint irodalmi, tudományos, praktikus könyv; könyvek szüntelen sorozata.
Nemcsak magyarságdarabok, de jelentékeny városok is kerültek az új országokba. Azt kellett volna hinni, hogy ezekkel a városokkal együtt átkerült valami az új országokba a magyar szellemiség intézményeiből is és megmarad a magyar népdaraboknak. Miért lenne város a város, ha nincsenek benne a Szellem intézményei? De ekkor kiderült, hogy a magyarság úgy intézményesítette szellemiségét, hogy annak egyetlen feje volt. A városokról, melyekben szellemi intézményességet lehetett föltételezni, kitudódott, hogy azok nem fejek, hanem - farkok. Volt ugyan bennük a Szellemnek intézményessége, de az nem a kezdeményezés, hanem csak a fölvevés, az utánacsinálás, az élvezés intézményessége volt. Mert a szellemileg túlcentralizált Magyarország egyfejű és százfarkú ország volt!...
Már most: a magyarság-darabokban működni akart a Szellem, de nem tudott, mert ez a szellemiség addig nem teremtő, hanem csak fölvevő szellemiség volt. Elkövetkezett a keserű átmenet ideje, mikor ezek a magyarságdarabok nem tudtak lenni fölvevő szellemiség, ami addig voltak, mert nem volt mit honnan fölvenni, minthogy nem volt szellemi központjuk és nem tudtak lenni önálló szellemiség, minthogy mindig csak fölvevő részek voltak. A levágott rész ekkor a bennerekedt természeterőnél fogva megpróbálta, hogy darab-mivoltából regenerálja az egészet. Erre mentek és mennek el az évek.
A Szellem minden intézményessége ott maradt az egyetlen fejben: Budapesten és a levágott rész minden intézményesség nélkül állt. Nem voltak folyóíratai; nem produkáló, csak reprodukáló színházai voltak. És nem állt sehol egyetlen palota gépóriásokkal, technikai és hivatalnoki sereggel, mely a könyvnek lett volna intézménye. Nem; még csak egy kis házacska sem volt sehol, melyben a Szellemek könyv formájában való rendszeres megvalósításával folyamatosan foglalkoztak volna.
A szellemiség, mely egyszerre intézményesség nélkül állt itt, elkezdte a maga láthatatlan munkáját és a népdarab minden atomjába bújva végre akarta hajtani a népdarabból nemzetté való válást. Hogyan történhetett volna ez meg? Ha megtudta volna teremteni a Szellemnek, önmagának, a szükséges intézményeket. Míg ez az erő a népdarab egész tömegét feszítette belülről, a fölszínen megjelent egy-egy író, egy-egy könyv, mint mikor a homokon kiüti magát egy-egy növény... Sokan fölkiáltottak: «Élet!» - «Élet!» Kürtösök kürtölték: «Hozsánna! Van már szellemi életünk!» - Pedig amit láttak, nem az Élet, hanem csak annak jele volt. Mert élet, az szerves folyamatosságot jelent, Pedig éppen arról van szó, hogy ez a szerves folyamatosság nem tudott létrejönni! Mindig csak a jeleknél maradt a dolog! Színházak? Mint reprodukálók! Folyóíratok? Mint izgalmas kísérletek. Írók, mint jelek; könyvek, mint jelek. Éppen a szerves folyamatosság nem tudott megteremtődni, bár a mélyben dolgozik az erő! Éppen a Szellem intézményessége nem tudott kialakulni. Mindmáig nem! Budapest pedig ott állt a Szellem intézményességével, mely egy húszmilliós országból nőtt ki és - nem fért önmagába; szűk volt neki Magyarország. A könyvkiadóvállalatok kalkulátorai akkor előálltak és azt mondták: «Ennyi példány megy Szlovenszkóba, ennyi Erdélybe, ennyi Jugoszláviába.» A ceruza szét akart törni a kezükben, mert a probléma, mely ugyanakkor a ceruzába dőlt, olyan nagy volt, hogy nem fért a grafitpálcába. De nem vették észre! Szakemberek! Értik a dolgot! Mi az, amiről szó van? Vasuti szállítás, tarifakérdés, rabat... Rabat! És a könyvek egyre mentek és csak mentek a könyv gyarmatokba és senki sem tudta, hogy tulajdonképpen miről is van szó?