Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 15. szám
Nagyon álmos. Egy hiábavaló szaladgálással, ide-oda kapkodással eltöltött szürke nap görnyeszti meg a hátát. A villamos olyan monoton zajjal megy, mintha érezné az útjának hiábavalóságát. Mindig újra, körbe-körbe futni, újra, ugyanaz az út mindig. Amíg csak ki nem dől. A villamos. Az ember. Mindegy.
Az ablakon november sápadt, szennyes ködarca bámúl be. Szabályos közökben elsuhan az ablak előtt egy-egy fa. A barna ágakon piszkossárga ködcsomók lógnak. Nehéz a levegő, szinte nyúlós a nedvességtől. Brr... - Összehúzza a kabátját.
Csak ketten vannak a kocsiban. A másik a hosszú oldalpadon ül. Lassan csúszik a feje lefelé, a kocsi járásnak ritmusára, apró zökkenésekkel. A dereka lassan billeg előre-hátra. Hirtelen felkapja a fejét, álmosan körülnéz, lehúnyja a szemét és újra kezdi a bólogatást.
Megúnta már az alvót bámulni. Fáradt szemmel kinéz az ablakon. Szürke, nedves éjszaka. A kocsi kinn szalad már, a város külső részén. Néha, nagyon ritkán, megjelenik az ablakban egy ház sötét sziluetje, aztán megint csak a pár lépésnyire összezsugorodott horizont ásit be az ablakon.
Az egyik lámpa fedője halk koppanással lehajlik és lassan himbálózni kezd. Rendszertelenül, akadozva leng. Olyan jó a szemnek ebben a ködös egyformaságban.
Kinyújtja a lábát. Tompa, koppanó hang furakodik az únott kattogásba. Odanéz a szemközti pad alá. Egy hatalmas koffer terpeszkedik el. Hatalmas, széles koffer. Olyan, mintha szemlátomást hízna és tekintélyesedne. Mintha mindent elnyelne, ami csak kisebb nála. A ragyogó zár pici, rosszakaratú szem, amelyik sötétben les, pislogva a zsákmányára. Mindent fel akar falni, hogy annál szélesebb, pocakosabb legyen. A koppanása felháborodott figyelmeztetésként ugrik a levegőbe.
Ijedten kapja vissza a lábát. Érzi, hogy akarata ellenére is sértést követett el. Megsértette a rendet, a szép, tiszta úrimivoltot. Szeretné szépen, levett kalappal megkövetni a megsértett szimbólumot.
A másik is felrezzen a koppanásra. Ránéz a kofferre, aztán újra oldalthajtja a fejét. A kalapja félrecsúszott, de nem igazítja meg.
Húzódozó áhitattal nézegeti az alvó embert. Az alvót, akié a koffer. Akinek a teste lengésével együtt inog a villamos.
- A koffer szép. A koffer nagy. A koffer sokat érhet... - halkan, gépiesen mormogja. - És az én kabátom ujja el van szakadva...
A másikra néz. A kabátjára. Annak az ujja hibátlan. Miért? Miért nem foszló az övé is? Hideg szalad fel a torkán.
A villamos siet, szalad. Ketten ülnek benne. Benne ül ő a harmincöt évével. A harmincöt évvel, amelyből négyet, nem: tízet, százat a rohanó vérfolyó sodort el. Ott vergődött ő is, ahol nagy, fekete ólomgolyók csaptak a meleg embertestekbe. Ahol emberek marták egymást halálra. Ahol lángolt a vér és véreztek az égő házak. És visszakerült.
Visszajött. Itthon lassan megnyitotta a koponyáját az élet, belenyúlt az agyába, nagy, görbe körmökkel és lassan, pusztító nyugalommal szedte ízekre a remegő agyat. Küzdött, kapaszkodott a sima, puszta falba a tíz véres körmével. Rúgott, harapott, hogy följebb juthasson. Aztán kifáradt. Tartotta magát még fáradtan, félig halottan, néha még kitört a dühös keserűség belőle s egyenesre feszítette a derekát, de érezte, hogy nem lehet már semmit se tenni. Nem történhetik már semmi változás.
- Övé a koffer, enyém a rongyos kabát. Miért? Mivel különb ő énnálam? A koffer nagyon nagy. Mennyi minden lehet benne... A koffer nekem kell!
Meghökkent.
Hirtelen felriad a gondolataiból. Kinéz az ablakon, bele a ködbe. A következő megállónál le kell szállnia. Otthon várja a sötét kapu, a csoszogó házmester, aki csak harmadszorra talál bele a recsegő zárba, a nyikorgó karfájú lépcső, a lepattogó festékű ajtó. Ugyanaz, mindig, ami tegnap várta, ami holnap fogja várni. Remegve nyúl a kilincshez. Jaj, felébrednek a szobában, kérdőn néznek rá és ő nem tudja, mit feleljen. Pénz?
A villamos zakatol, zakatol tovább. Vágja a ködöt maga előtt. Mögötte újra összehull a fojtó, szürke függöny. Az ellebbenő lámpák mintha a ködmocsár imbolygó lidérclángjai volnának. A fényes, ragadós sár nő, duzzad a mocsár fenekén.
Benn, a szobában már alszanak. Sokan alszanak. Öten egy kis szobában. A kinti nyirkos levegőre hirtelen kontrasztként kapja a konyha ételszaga után a meleg, fülledt szobalevegőt. Öt embertől elhasznált állott levegőt. A padló nyikorog. Kimegy a konyhába, lámpát gyújt. Nem akar semmit sem enni, pedig oda van készítve az asztalra vacsorája. Csak leroskad egy székre. Megcsikordul a száraz deszka. Vágja, marja ez a hang. A szegénység, a nyomorúság nyikorgó zenéje. A küzdelmeit, az egész életét csikorgatja a szúró hang. Ül. Bámulja a lámpát. Lobogva bekormozza a láng az üveget. Eh, le kell feküdni. Lefeküdni, pihenni, mert jön a holnap. Új nap, ugyanaz, mint a többi. Lecsavarja a lámpát. Bemegy a szobába, a gőzös levegőbe. Halkan akar járni. A padló nyikorog... recseg... Nézi, kimeredt szemmel a sötétséget. Mindig így lesz ez már? Nem változik meg semmi? Soha? Megfojtja ez a levegő, ez a bizonytalanság. Csak egyszer, pár napra fel tudna lélegzeni! Megfordul az ágyban. A deszka kétségbeesetten nyikorog... ez a hang üldözi... meg fogja ölni... az ágy nyikorog... vagy csak a villamos?...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- ...A koffer nekem kell!... Igen, most le kell szállnom a villamosról. Mindjárt otthon leszek. Már rögtön megáll a kocsi. Le kell szállnom. Haza kell mennem, hogy holnapra kipihenjem magamat. Szépen, rendesen hazamegyek, lefekszem és alszom reggelig.
A villamos lassan fékez. Felvonyít a nedves kerék.
Az alvó feje a falhoz koppan.
A kalauz rekedten elkiáltja magát. A kocsi megáll, kicsit visszagurul.
- Most leszállok. Szépen hazamegyek. Szépen hazamegyek.
A villamos nyöszörögve, zörögve megindul.
- Nekem le kellett volna szállnom. És nem szálltam le. Furcsa. Miért maradtam a kocsin? Hiszen nincs arra pénzem, hogy villamoson jöjjek vissza. Nem is kapnék már villamost. És, ha kapnék, akkor is... minek megyek tovább? Hova akarok menni?... A koffer nekem kell!
A kerék sír, vinnyog. Mint egy jajveszékelő beteg fantom, úgy fúrja magát bele a kocsi a ködbe.
- De a koffer ezé az emberé. Nem az enyém. Ez itt alszik nyugodtan és nem is gondol arra, hogy én az ő koffere miatt maradtam a villamoson. Hogy is képzelhetne ilyesmit? Hiszen csak egy őrült tehet ilyet. Egy idegen ember kofferét bámulni és közben minden ok nélkül kimenni a külváros legvégére. Miért csinálom én ezt? Nem az enyém a koffer, az övé... De a koffer kell nekem!
És végeredményben miért ne lehetne az övé? Annak a másik embernek mennyivel van több joga hozzá?
Sőt, kevesebb a joga, mint neki. Hiszen a másik gazdag, a másiknak meleg a bundája, ő pedig egy vékony, rongyos kabátban remeg. A másik gazdag, ő pedig a legnyomorultabb életet pergeti le.
Napról-napra, mindig új napok, mindig ugyanazok a napok jönnek. Folyton ismétlődik a robot, szorítja az iga a nyakát. Mindig újra, körbe-körbe, fáradtan, betegen, megtörve forgatni az életkereket.
A szöges korbács mindig az ő hátára sújt véres betüket. Az élet betüit.
Lehajtott fejjel, dac nélkül, kihült büszkeséggel kell róni újra, mindig ugyanazt az útat. Véres térddel, véres tenyérrel kúszni föl, hatalmas, gonosz csúcsokra és föntről mindig újra lezuhanni.
Nyugalom, szépség, jóság nélkül, élet nélkül élni. Soha meg nem pihenni. Mindig, újra...
- ...A koffer kell nekem!
Hiszen, ha a koffer az övé volna! Remegve, lázasan rohanna vele el. Rohanna, szívdobogva, amíg valami rejtett zugba nem érne. Felbontaná, áhitattal.
Ragyogó ékszerek, finom ruhák, drága, értékes kincsek szakadatlan árját önti a koffer. Bőven, nagy áradatban hull belőle a pénz, az élet.
Hatalmas, büszke kincshalom fölött áll. Reszkető lábakkal, a homlokán hideg verejték, a szemében élő fény lobog. Övé, övé a tenger, a pénzóceán.
Az övé minden, az övé az egész világ, csak ki kell nyújtania a kezét utána.
- Nem az enyém a koffer! Csak nem fogatom magamat lopáson! Minek maradtam a kocsin? Most gyalogolhatok majd vissza ebben a lucskos időben, halálra fogok hűlni.
De nem kell gyalog mennie. Kocsin, autón mehet. Nagy, bő prémesbundába burkolózhatik. Hiszen övé a gazdagság, a kincs.
- Talán nem is az övé a koffer...? Talán valaki másé, aki a kocsiban felejtette!
Akár a másiké, akár nem, mindegy. Neki kell! Az élete függ tőle. Akié volt az a koffer, az gazdag. Az gazdag marad a koffer nélkül is. Különben sem az alvóé. Más felejtette a kocsiban. És ő megtalálta.
- Ha pedig az övé... akkor ellopom. Más is lop. Mindenki lop. Én még úgyse próbáltam lopni.
Fuldokolva köhög. Az alvó megremeg, megdörzsöli a szemét. Egy nagy ásítást nyel le. Bambán a lámpát bámulja. A szempillája néha megrebben.
- Nézi, nézi a koffert. El akarja venni tőlem. Neki nem kell, nekem pedig mindent jelent a koffer.
Az eső halkan szemezni kezd. Kis gyűrűk pattannak a tócsákban, gyorsan végigszaladnak a vizen. Kis, fényes gyűrűk. Az eső sűrű rácsot szorít az ablakra. Bezárja az életet egy szűk, nyirkos, nyikorgó ketrecbe.
- Kitörni, kirohanni a börtönből! Ököllel, foggal verekedni! Engem is ököllel gyűrtek le. Véres, nagy csatában szabadulni a béklyótól és kitárt karral repülni!...
Arany hidak ezüst folyók felett, hullámzó örök tenger, ködös hegyek, bíborfelhős kék ég, nagy kék ég...
Utazni, messze, száz földet bejárni, meg nem állni sehol, bódúltan, kacagva szállni a vizek fölött.
Ragyogó csudákat látni, zenélő forrásokat, eget, nagy eget látni, hajnali virágot megcsókolni, térdig gázolni harmatos fűben.
Minden, minden az övé. Elszáll a könnye, lehull a bánatköpenyege, lepattan a zár.
Övé az élet, a könnytelen mosolygós élet. Csillogó szemmel szívhatja a szépséget...
A villamos tetején valami kis résen beszivárgott a víz és egy dagadt csepp a padra koppant. Azután egy másik, megint egy, egyre sűrűbben hull a víz. Megáll a padon, egy pici tócsában. A tócsa nő, nő, amíg egy repedésre nem talál, mohón lefut a nyiláson és halkan lecsurran a pad alá. A kofferre.
- Most ez a piszkos víz foltot hagy a kofferen. Milyen kár érte! Ki kellene húzni a pad alól.
Kihúzni? És ha a másiké? Dehogy. Hiszen most már az övé. Nem hagyhatja ott, hogy tönkreázzon.
Lehajol. A másik félig lehúnyt szemmel mered az ablakra. Benyúl a pad alá. Hirtelen őrülten verni kezd a szíve. A vér száguldva égeti az ereit.
Egy hideg, szúró csepp hull a kezefejére. Végighasít a csontjain az éles, fagyos fájdalom.
Megtalálja a koffer fogóját. Amint ráakad a keze, görcsösen ráfonja az ujjait és összeszorított fogakkal, hidegülő gerinccel megmozdítja a koffert.
- Megfogtam, megérintettem! Felemeltem... Most már az enyém, az enyém, végleg...
Oldaltvágódik, a fejét a falba üti. Elkábulva felugrik. A villamos élesen kanyarodik. Nagy zökkenéssel lassúl a futása.
Pattanva vág a fülébe a hang:
- Végállomás. Tessék leszállni!
Végállomás. Most mi lesz? Most hozzá kell nyúlnia a kofferhez. Fel kell emelni. De hogyan?
- Ha most felveszem, még lehet valami baj. Talán... mégis az övé? Megvárom, amíg leszáll. Most már le kell szállnia.
A másik mozdulatlanul ül a helyén. Félálomban motyog valamit és a szája mosolyra húzódik.
- Nevet, nevet. Biztosan valami szépet álmodik. Szép az élete, szépek az álmai. Én álmomban is szenvedek, én nem találok megnyugvást sehol.
A kalauz fázósan topog:
- Tessék leszállni! Végállomás.
Hirtelen feláll. Nagy lélegzet. Odakap a koffer füléhez.
A sima, kemény bőr fogása megnyugtatja. Már fogja a koffert és mégse lett semmi baj.
Mint a vizeskorbács, végigvág a hátán a szó:
- Mit akar a kofferemmel?
Beleszúr a rémület.
- Most mi lesz? Az övé. Tolvaj vagyok. Becsuknak, mert lopni akartam. Hogy néz ez az ember rám! Belenéz a lelkembe. Lát. Mélyen. Engem lát.
Mindig így volt ez. Ő ott állt, meggörnyedve, valami teherrel a kezében és valaki mindig állt fölötte, fölényesen, gonoszul. És ő sohasem merte azt a valamit, amit az öklében szorított, az arcába vágni a másiknak.
Egyhangúan zsong át az agyán:
- A koffer nekem kell!
Forrón lüktet a homloka.
- Nekem kell. Nem ereszthetem el, mert akkor vége. Elviszi. Messze. Nem tudom, hova. Nem látom soha többé.
Vége a mesebeli várnak. Eltünnek, elszállnak az álmok...
Alázatosan szól:
- Elviszem, nagyságos úr, ahova tetszik parancsolni...
Megenyhült hang:
- Jó, hozza utánam!
Leszállnak a villamosról. A köd hirtelen, váratlanul végignyalja az arcát, a kezét és nyálkásan rátapad. Odasimul a bőréhez, a ruhájához. A torkát fojtogatja.
Az arcához nyúl, Nyirkos a bőre.
Pár lépést tesz. Megáll. A térde megroggyan. Elereszti a koffert és osonva, futva menekül. Csodálkozó hangot hall:
- Hé?! Mi az?... Álljon meg!...
De ő már botorkálva rohan. Vissza az öt emberhez. Az egyszobakonyhába: - a nyikorgásba. Rohan a ködben.
És holnap újra, mindig újra, körbe-körbe, ugyanaz az út, mindig, amíg csak ki nem dől.