Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 15. szám
Kosztolányi agyrémnek látja a világot. Kuszának, zagyvának, értelmetlennek és érthetetlennek, megfoghatatlannak és felfoghatatlannak, borzalmasnak, ellenségesnek, szenvedélyesnek, sötétnek. Megveti a pátoszt, mert patétikusan nagynak érzi az életet. Hazugságnak tart mindent, ami nagy, rendkívüli, patétikus és romantikus. Kerüli a külső, robbanó megnyilvánulásokat s ha például regényt kellene írnia Haverda Máriáról, elsősorban nem a gyilkos tett érdekelné, hanem az, hogy a gyilkos hogyan eszik. A nagy tett nála nem érdekes, sőt hazug. Érdekes és igaz nála: egy pohár víz az asztalon. Ami megfogható. A dokumentum. Tehát: a látszat. Mert csak ez tükrözi az igazi mélyet: a titkokat. Az öntudatlan, a kiszámíthatatlan, a rejtélyes életet. Kosztolányi embereinek nincs tudomásuk az életük nagyobbik részéről; csak végrehajtják.
Egyik oldalon az erkölcsi nihilizmus, másik oldalon az őrület. Belül izgalmas, forró, infantilisan éber érdeklődés a világ iránt, kint az irracionális élet. Belül: alaktalan szenvedélyek, romantikus nagy vágyak, nyugtalan törekvések, a kéj és kín hánykolódásai, kint a sívárság, a csalódás, a kiábrándultság, az üresség, az unalom. Bejáratnál az élet, kijáratnál a halál. E kérdőjelek, e válságok, ez izgalmak, e megoldhatatlanságok közül menekül Kosztolányi Dezső a racionalizmusba. A megfogható, a megtanulható, az adatokkal dolgozó, a megmagyarázható világba; ez az mikrokozmosza, ahová visszahúzódik az ellenséges világ elől. És innét van - túl a tehetségén - regényeinek az érdekessége: jégbehűtött vér; izzó forróság kristályosítva; szenvedély és szenvedés, őrületes hisztéria a szó, a kifejezés racionalizmusában, a tisztaság fényességében és hidegségében.