Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 15. szám
A siralomvölgyből sok irányba vezet a menekülés útja. A kereszténység az égbe, a hithez, a megváltáshoz vezet; India a nirvána boldogságához; Schopenhauer a gondolkodás győzelméhez; Nietzsche az új emberfölött emberhez. Kosztolányi egy új, modern racionalizmusba menekül, s mert minden filozófiának van egy életbölcseleti része, Kosztolányi racionalizmusának gyakorlati kézikönyve: a filiszterségnek egy új tana.
Kosztolányi védekező helyzete a világgal szemben: megérteni a látható világot! A legszörnyűbb kétségbeesés: nem érteni a életet. Érzések, unalmak, végzetek és akaratok gyönge labdája az ember. Ki nem érezte még a dolgok, minden dolog céltalanságát? Ennél van egy nagyobb, tűrhetetlenebb és alaktalanabb szenvedés: az unalom. Neronál “ennek nem volt se eleje, se vége; szinte meg se lehetett ragadni, azt se lehetett tudni, jelen van-e, vagy nincs". A semmi az, mely mindig sajog. Hallgatni az emberek zaját és nem érteni... ez a legszörnyűbb. A fájdalom - borzalmas, de van egy orvossága: gondolkodni rajta és megérteni. Ez segít. Ez könnyít. Ez elmulasztja. Meg kell érteni a világot, mely csupa hieroglifa; a költő feladata a hieroglifák megfejtése; végzete, hogy hieroglifákban beszél.
Kosztolányi megfejtésének módszere a racionalista egyszerűsítés. Vannak bizonyos alaptényei az életnek, melyeket épp úgy változatlanul el kell fogadnunk, mint a matematika alapfogalmait. Ilyenek: végzet, véletlen, halál. “Végzet, puszta véletlen, mondják és tovább élnek." Tovább kell élni, nem lehet mást tenni, az értelemnek e ponton nincs semmi keresnivalója. Ezek az alaptények egyszerűek és megfejthetetlenek. “Nézd a halált, a maga egyszerűségében." Ilyen egyszerű és megközelíthetetlen tény: a szerelem. Keletkezik, pusztít, rombol s távozik, mihelyt kiégetett egy-két embert. Kosztolányi levetkőzteti a szerelmet s mert rejtélyével tehetetlen, józanságot parancsol magára s józanul áll szembe vele. Emlékeztet itt-ott az “áldott vágyra, mely tápláló, mint a kenyér és szomjúságoltó, mint a víz"; de a vágy önmagában él nála s önmagában el is pusztul: “a nőt csak addig szerette, amíg látta, később elfelejtette; ha gondolkozni próbált róla, azt érezte, hogy van és jó, hogy van, semmit többet; ennek a vágynak boldog jelene volt, multja és jövendője nem". Rejtélyes és megközelíthetetlen a női szépség; kétértelmű és veszedelmes. Poppaea Sabina arcának “igazi varázsát a finom, kedves orr adja meg és azok a szabálytalanságok, melyek külön-külön hibák, de együtt döbbenetes, kifürkészhetetlen rejtéllyé olvadnak". Mi a szép? Mi tetszik? Ami mindenkinek tetszik? A szép? A szabályos? “Ami szabályos és egyenes, nem lehet szép. Az csúnya. Csak a szörnyű és a ferde a szép, a rendellenes." A nő a rejtélyes, jelzi az emberi élet állandóságát; világunk zűrzavarában és örök bomlásában ő az egység. “Mindig és mindenütt ugyanaz s egységet teremt a zűrzavarban." Végzet, véletlen, halál, nő: Kosztolányi világának alaptényei.
E tényeket, mint felfoghatatlanokat és változtathatatlanokat elfogadva, Kosztolányi minden törekvése: a világ megértése és megérttetése; érteni nála annyit tesz, mint orvosságot szedni a szenvedés ellen. “A legnagyobb fájdalmak - írja az Aranysárkányban - a meg-nem-értésből származnak, csak attól szenvedünk, amit magunk nem tudunk felfogni, vagy elképzelni." Feltétlen hite, hogy ez a törekvés - az alaptények elfogadásán túl - nem hiábavaló, hiszen minden jelent valamit, mindennek van értelme és jelentősége, talán még a spiritizmus jelenségeinek is. “Minden jelent valamit, - írja az Édes Annában - a legkisebb jelekkel is izennek nekünk, onnan túlról, kis jelekkel nagy dolgokat." Az értelem a szenvedélyek világában a rendőr s nem lehet komolyabb hivatásunk és akaratunk, mint hogy rendet teremtsünk az élet tébolyában. Kosztolányinak kevés a meleg szava, mikor alakjairól ír, hűvös és közönyös sorsukkal szemben, mint aki tudja, amivel ők nincsenek tisztában: sorsuk csak tragikus lehet. Egészen rendkívüli, majdnem patétikusan dícsérő szavakat talál azonban, amikor a sarki rendőrt írja le. Bármelyiket. Szűcs Antalt. Antal bácsit. “Jólesett látni - írja - az élet roppant tébolya és érhetetlensége mellett a vér e részegségében ezt az egyszerűséget és józanságot, az erő és hatalom képviselőjét, amint biztosan járt-kelt, amint csattogott a kardjával, amint annyi jaj és betegség közepette kimagasodott ez a nagydarab egészség, a széles vállával, a rendőr, a tagbaszakadt kövér rendőr, a társadalmi rend pillére." Rendet, rendet, rendet! Rendet, kívül és belül! Rendet és inkább nem szeretni senkit sem: “a szeretet lefelé vitt; csak az zülleszt és távolít el a céltól, a szeretet, a nagy-nagy szeretet"; rendet, és inkább nem ragaszkodni semmihez, az élethez sem: “nem szabad túlontúl ragaszkodni az élethez, akkor fáj; akitől elvesznek valamint, az bölcsebben cselekszik, hogyha előre, okosan odaadja", rendet, rendet, rendet, és inkább elközönyösödni mindennel, mindenkivel szemben. Kosztolányi racionalizmusának módja a nagy közöny. A költő és a bölcs szerinte közönyös, mint a természet. Csak az örökkévaló dolgokról van véleménye, de erre nem túlságosan kíváncsiak, azt hiszi, az emberek. Az emberek életharca hitvány és unalmas, s mi véleménye lehet a költőnek unalmakról és hitványságokról? “Vagy mi a véleménye egy virágnak a szenátus újabb határozatáról, egy olajfának a cirkuszi vörös, vagy fehér pártról?" A költőnek szerinte mindig két véleménye van az emberek ügyeiről, melyekről nekik csak egy véleményük van; attól függ, hogy melyik oldalról szemléli a költő az emberek ügyét. “Minden igazságnak két színe van." A bölcsnek nem szabad megszólalni és cselekedni. Közönyösnek lenni: ez a kötelessége, ez a menekülése.
Thomas Mann, akit Kosztolányi nagyrabecsül, írja valahol, hogy a fantáziás és nyugtalan költőnek a filiszterségbe kell menekülnie, ha meg akar állni az élet zűrzavarában és kaotikus változásainak válságaiban. Mély és filozófikus nyárspolgáriasság ez; olyan, mint a hűvösödő hamu a forrongó vulkán fölött; az értelem hamuja a vérző szív felszínén. Kosztolányi racionalizmusának életbölcselete is a filiszterség dícsérete. “Az élet szép és zagyva", minek meghemperegni benne? A szenzációk sivárak és ostobák, minek résztvenni bennök? Kosztolányi hőseit untatják a barátok, hősei unalmasnak találják a családi kört. “Valahányszor elfogadta a meghívásukat - olvassuk A rossz orvos-ban - és végigevett náluk egy hosszú vacsorát, fáradtan érkezett haza." A szenvedélyek csakhamar elvesztik érdekességüket s unalmasabbakká és fárasztóbbakká válnak a napi munka robotjánál. “Egyszer-másszor szórakozni próbált, - olvassuk - kocsira ült, megvacsorált egyedül a ligetben, bevetődött egy nyári kabaréba is, ahol tüllszoknyában kis nők ugrálnak és sápadt, tüdővészes vagy vérbajos szinészek csiklandós, könnyű tréfákat mondanak az életről; szánta a szinészeket, önmagát is és bosszankodva vagy mosolyogva állapította meg, hogy az nem megoldás; úgy vetette el ezeket a kis mulatságokat, mint haszontalan orvosságokat". A boldogság a racionalista boldogsága. Az élet elmúlik s mindenki boldogtalan, aki vágyakozik. Szépség, szenvedély, szerelem, az újnak és érdekesnek hajszolása: boldogtalanság. A boldogság: az unalom, a csönd, az eseménytelen élet. Inkább lemondani az életről, mint túlságosan vágyakozni utána. A halál orvossága: közöny az élettel szemben. Csöndes, eseménytelen élet, ez a boldog élet. Szürke élet, ez a boldog élet. Szabadulni a vad vágyaktól, amelyek mindenfelől leselkednek az emberre, hogy letiporják a gyönge áldozatot. Semmi zenét, semmi szenzációt! megfájdul tőle a fejünk. Egészséget! Ez a boldog élet. Ez a racionalista életbölcseség.
Kosztolányi művészfilozófiája is a racionalizmus. Tiszta, adaequat stílus, mely a lényegre tör s nem tűri a homályt. Kidolgozott, hosszú évek szívós munkájában megtisztult stílus, amely a magyar nyelv összes rétegeit felkavarta és eklektikusan meggazdagodott minden tájszólásban és minden magyar íróban. Mindent ki lehet fejezni, mindent meg lehet mondani s minden dísz és fölösleges sallang nélkül kell közölni, - ez a művészi jeligéje. Kiábrándult a szenvedélyekből s kiábrándult a költői nyelv részegségeiből; nem száraz, csak határozott, s mindig ízes és tiszta. A értelem stílusa. Művészi látása tiszta képekből, kristályos leírásokból épül fel, pontos alakokból, melyeknek színét a kesernyés őrület humorával festi meg. Milyen tiszta ez a kávéházi kép, melyet egy vidékről Pestre került körorvosról rajzol: “Átlapozta a képesújságokat, elolvasta a vadász- és versenylapot, aztán leült kártyázni, szerény polgári alapon. Szájából virzsinia lógott." Milyen plasztikus a római rekkenő meleg leírása A véres költő-ben! Milyen megrázóan tiszta ugyanitt Seneca halála!
A racionalista költészet legszebb oldalai.