Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 15. szám · / · FÖLDI MIHÁLY: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ REGÉNYEI

FÖLDI MIHÁLY: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ REGÉNYEI
1. Nihilizmus

Különös világ tárul elénk Kosztolányi regényeiben.

Egy házaspár, amely ketté akar szakadni, halálba ejti gyermekét és a bűnben és szenvedésben egy életre összekovácsolódik. Nero, a császár, dilettáns költő itt, aki verseinek fakó fényét vérrel csiszolja. Egy vidéki aggszűz, aki néma sírással cipeli a csúnyaság és meddőség keresztjét, mellette apja és anyja, akik elvéreznek az élet vértelen lázadozásaiban. Sápadt kis cseléd, faluról városra tévedt rabszolgácska, akin átgázol a szeretet, szerelem, úri és szolgasors és aki egy süket hajnalon kést ránt gazdáira. Ismerős emberek, ismerős sorsok, s mégis olyan új színük, olyan új hangjuk van, hogy az első pillanatban kísértetiesen idegeneknek érezzük s azt hisszük köztük, hogy rejtélyes, ismeretlen vidékre tévedtünk.

Nézzük meg közelebbről, milyen emberek élnek Kosztolányi regényeiben s milyen az életük.

Egyik regénye, “A rossz orvos", esküvővel kezdődik. A pap megáldja az új párt.: A pap: fogatlan szája, mint behorpadt sírdomb s a szeme - kiégett, megszenesedett kráter - feketén ragyog. A halál az életben. És szeretet a fogatlan szájban; szeretet és évszázados frázisok... “Szeressék egymást - ismételte egyre erősebben és minthogy nem kedvelte a cifraságot, hangja szinezésével lelkesítette át azokat az évszázados latin formákat, melyet változtatás nélkül vett át az egyházatyáktól és prédikátoroktól." Sírdombos szájból beszél a szeretet és évszázados formákat recitál... Pedig azt mondják ugyanebben a regényben, hogy: a szeretet az élet. A szeretetlenség a halál. Aki nem szeret, az öl. Az mindig öl... Ezt mondják, de ki szeret? Mesélnek itt egy orosz emberről, valami menekültről, aki azt mesélte egyszer, hogy a muzsikok nem ismerik ezt a szót: szeretlek. Azt mondják a nőknek, akiket feleségül vesznek: szánlak. Azt mondják: sajnállak. És ez annyit jelent, hogy: szeretlek... Kosztolányi regényeiből hiányzik a szeretet és a boldog szerelem, azok a bizonyos érzések és állapotok, amelyeket e szavak mögött mindennapi életünkben gondolni szoktunk. Titkok, zavarok, rejtélyek, tudatos és tudattalan szándékok, érdekek és földalatti érzések fűzik, láncolják itt össze az embereket; kifelé szeretetnek, szerelemnek, családi életnek, tisztességnek és rendnek is látszik ezeknek az embereknek az élete, belül azonban zűrzavaros viharok tombolnak, amelyek néha észrevétlenül el is vonulnak. Az öreg Vajkay és felesége “szeretik" öregedő lányukat, de... Pacsirta elutazik egy hétre, az öreg úr beszeszel és egy részeg hajnalon tombolva üt az asztalra: nem szeretjük, mi gyűlöljük a lányunkat, gyűlöljük a csúnyaságát és a... Mit? Az elharapott mondatban ösztönök krátere ég s a tűzben egy kacér szinésznő, sok furcsa álom és megdöbbentő, szinte állati érzés hamvad porrá. Nero az idegek kínlódásával szereti Poppaeát és halálosan hasba rúgja, mikor gyümölcsöt érlel a méhe. Alig rügyeznek ki ebben a világban a szeretet és szerelem érzései, már korai halál leselkedik rájuk. Alig áldotta meg István és Vilma házasságát a pap, már “részvét és szeretet nélkül beszélnek szerelmükről. Minden, amit évekkel ezelőtt éreztek vagy tettek, idegennek látszott előttük, már mosolyogtak is rajta, mint valami agyrémen. Megállapodtak, hogy házasságuk nagy, sajnálatos tévedés volt és egyiküknek sem volt szüksége, hogy vigasztalja a másikat. Senkise vesztett semmit". Kosztolányi nem ismeri a statikus életet; az élet nála pillanatonként, kaleidoszkopszerűen változik, mintha apró, finom rezzenések végtelen és megfoghatatlan sorozata volna; változik nála szinte másodpercenkét az ember is hangulatok, szeszélyek, vágyak és fájdalmak hatása alatt, legkevésbé állandó azonban Kosztolányi embere a szeretet és szerelem érzésében. Megszállja, mint egy ragály s átviharzik rajta. “Házasságuk igazi varázsa abban volt - írja ,A rossz orvos'-ban -, hogy nem ismerték egymást s az idegen környezetben napról-napra felfedeztek valamit." Idegek játéka, melyben a szeretet és szerelem nem érinti meg az emberek velejét; vagy nincs veleje, tengelye, gerince Kosztolányi szemében az embernek? Hiányzik belőle az a változhatatlan valami, mely bölcsőtől a sírig korok és sorsok befolyásán túl is állandóvá teszi az embert? Annyi bizonyos, hogy a szeretet kérdésben nihilista s emberei inkább szenvednek a szerelem kiábrándultságában, mint ösztönösen kéjelegnek az önkéntelen szerelem tavaszában. Véletlenek vezetik nála egymáshoz a férfiakat és nőket, véletlen mámorok hamarosan lefejezik őket s azután csakhamar bevonulnak a hideg otthonokba, melyeken “a meddő házasságok csöndje lebeg", itt kínlódnak, vajúdnak, álmodoznak, az ösztönélet alattomosságával tervezgetnek, míg a véletlennek egy újabb vihara szét nem tépi vagy végleg össze nem forrasztja őket. “A házasság, - mondja kiábrándultan István - az, melyet valóban annak lehet nevezni, sohase kezdet, hanem vég, tragikus kényszerűség. Akkor szabad megkötni, mikor már készen van. A többi? kaland, társasjáték. jaj azoknak, kik fölteszik magukban, hogy megházasodnak, megpróbálják és várnak tőle valamit."

A vér gyümölcse, a gyermek is idegenül bukdácsol a tragikus szerelmeknek e fénytelen világában. István fia, Istvánka, három esztendős, amikor szülei megindítják a válópört. Már kimondja ezt a titokzatos szót: én. Ember. Tudja a tárgyak nevét, megkülönbözteti a napot az éjszakától, a kutyát a macskától, a hideget a melegtől, de az embereket, kik körötte mozognak, nem ismeri eléggé s még mindig rájuk mosolyog fekete szemével, szöszke, kakastaréjos hajával, mikor benyitnak szobájába. Szülei zavartan fogadják ezt a bizalmas szeretetet. A gyermek: a láz, az őrület emléke, kísértet... s a gyermeken át, ki sírunkig kisér, mindnyájan a mult kísértetei vagyunk... Az ember a multat éli; Kosztolányi öreg emberei elevenen látják a fiatalságukat, árva fiatalságukat, mely viharvert szülők, kihalt érzések, ágaskodó ösztönök martaléka. És az érdekeké; a szülők érdekeié. Férjhez adni a leányt, ha elérte korát! Rajta a sor! “Szüleire figyelt, akik sohase tettek szemrehányást, de minden szavukon érzett, hogy ők is csak arra gondoltak, amire ő. Attól tartottak mindnyájan, hogy pár hónap mulva esetleg már minden késő."

Kietlen az ember sorsa. “A szülők - írja Kosztolányi - bizonyos idő multán így szoktak beszélni: Anya megy, apa jön. Mire a gyermek megtanulja a nagy szót, hogy ,én' ők elfelejtik és holtuk napjáig csak anyák, apák maradnak, személytelenek." Az emberek a multat élik, az embereknek nincs velejük, ezek az emberek babonás félelemmel ejtik ki ezt a “nagy szót": én. Novák Antal tanárról írja Kosztolányi: “És megborzongott ettől az ismert, rövid szótól: én." Ezek az emberek nem ismernek önmagukra az életükben és nincs határozott képük önmagukról. Azt lehetne mondani, hogy nem is élnek teljes, önálló életet. Részei, többnyire jelentéktelen részei valami óriásnak; függelékei; kezek, szívek, idegek egy hatalmas állatban, melynek érzései viharosak, melynek gondolatait, mint részek, fel sem tudják fogni s amely oly perverz és kegyetlen, hogy egy-egy testrészén át néha önmagát sanyargatja. Ez az óriás talán nem is élőlény; talán csak egy érzés, egy ösztön, egy távoli vihar; de hatalmasabb az embernél és mindig titokzatos. Ember; ember határozott céllal, kemény gerinccel, tudatos jelennel és tudatos jövővel Kosztolányi könyveiben nincs. Ember = tudatos + öntudatlan sors, ahol az öntudatlan sors az egységhez szükséges nagyobb törtrész.

Ennek a sorsnak, mely emberi figurákban játszódik le, egyik legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy alig van jelene. Az ember a multját és a szülei multját éli; a jelennél sokkal reálisabb idő a mult, amelynél meg valóságosabb élet az álom. Senecával mondatja Kosztolányi: “A borzalmas magányban lehúnytam a szemem és ott jártam, ahol akartam. Csak az álom van." “Csak az álom", - susogja Nero. A multnak és álomnak ezek a rabjai az önzés hősei. Diákokról írja Kosztolányi: “ők, kik nemrégen még őszintén lemarházták egymást s világért sem adtak volna egy tollat, egy fél-almát, levetkőzték tisztességesen bevallott emberi önzésüket s felöltve a polgári kedvesség kolduscondráját, váltig, kínálgatták egymást." Tudnillik cigarettával. Az önzés, az érdek hajszolja őket, ki az “életharcba", amely rövidesen “elnyüvi" őket. Rabjai a kötelességnek, melynek korbácsa ha - vasárnaponkint - megáll, elviselhetetlenül üressé válik az életük. Ó, az elviselhetetlen vasárnapok! - sóhajtoznak. “Az emberek - írja Kosztolányi - mulatni próbáltak, egy napra kiszabadultak a kötelesség rabságából, de arcukra rá volt írva, hogy ebben is csalódtak és estefelé már visszavágytak az igába, melyet egész héten át átkoztak." Munka? Cél? Teljesülés? Hatalom? A férfikor szomorú diadalai! Istvánt kinevezik osztályvezetőnek. Kisebb szobájából, mely a mellékfolyosóra nyílt, beköltözik egy uccára nyíló, tágas kétablakos terembe; hosszú évek sóvár becsvágya teljesült. “Mohón esett munkának a kényelmes új környezetben, ahol önálló hatáskörrel rendelkezett és alkalma volt, hogy tetterejét is kimutassa. Nem kellett fogadnia mindenkit, mint eddig, a párnázott ajtó előtt szolga ült, aki előre bejelentette a látogatókat, az íróasztalnál széles szőnyeg terült el és két telefon állott rajta, egy házi és egy városi. Hogy egyedül maradt, rágyujtott az egyiptomi cigarettára és hátradőlt a székében. Élvezte a férfikor szomorú diadalát, a hatalmat." Ezek az emberek a szerelem és a munka, a ködös érzés és félakarat, a gyöngeség és az egyenlőtlen harc kiábrándult rokkantjai; mint ahogy ők nem keltik a centrális erővel rendelkező önálló lények benyomását, úgy az életüket sem tudják külön egésznek felfogni. Ezek az emberek nem Napok, hanem bolygók; a központjuk egy másik világban van. Nincs érzés, mely betöltse és kielégítse őket, sem a szeretet, sem az erő, sem a vér érzése; tört sugarai egy távoli, titokzatos világnak. Kiábrándultak. “Amit elért, - olvassuk egy diadalmas asszonyról, Poppaeáról - azt nem tartotta túlságosan nagynak, az eredmény nem állt arányban a vággyal és harccal, mely megelőzte."

Kietlen az ember sorsa, célja felfoghatatlan, iránya határozatlan. Életünk vezetője az ellentmondások logikája. Üres zsákmány, magunk és mások zsákmánya; titokzatos játékszer. “Jó lenne vér nélkül élni, - elmélkedik Kosztolányi Senecája - de nem lehet, mert az emberben olyan ellentmondások lakoznak, hogy azokat csak karddal lehet áthidalni." Mindig, mindenütt van valami rés, melyen át a gyilkosság elnyeri régi szent jogait. A folytonos gyilkosság jótéteménye a rend, s ezt mindenki hálásan elfogadja. A gyilkosság örök, pedig minden ember ártatlan s a bölcs megérti a legnagyobb gonosztevőt is életkörülményeiből, helyzetéből és szükségesnek ítéli, amit tesz, mert különben nem tenné. A börtönök azonban mindig tele voltak és mindig jajgattak az ártatlanok, mert bár tudja a bölcs, hogy bűnös nincs és ítélni nem szabad, a bölcsebb azt mondja, hogy igenis vannak bűnösök, kell ítélkezni és mindig szenvedni kell azoknak, akiket az emberek egészen esetleges megállapodása alapján, mely korok szerint váltakozik, bűnösöknek nyilvánítanak. “Ők a bűnbakok, kik lehetővé teszik, hogy a többiek zavartalanul élhessenek. "

Emberi = Borzasztó.

De: borzasztó nem egyenlő borzasztó.

Csak a puhák tartják borzalmasnak a borzalmast. Akik nem tudnak cselekedni. “A kő nem lesz könnyebb, ha pehelynek nevezem és az ember se jobb, ha istennek hívom." Borzalmas annyi, mint szükséges, s ha szükséges, már nem is borzalmas. Emberi.

És ez azt jelenti, hogy:

“Az erősebb - mondja Seneca “A véres költő"-ben - fölfalja a gyöngébbet, mint a halak. Az ügyes gladiátor átszúrja az ügyetlent, a jó költő elnémítja a rosszat. Nincs kegyelem. És mindi így lesz, talán évezredek mulva is. Hogy haladunk-e, mint egyes bölcselők állítják, nem hiszem. Az ősember négykézláb mászott, én kocsin repülök nagy gyorsasággal, mert már ismerem a tengelyt és kereket. De ez nem haladás. Mindaketten egyet teszünk: megyünk. Az lenne a haladás, hogyha legyőzhetnénk önmagunkat, itt belül, belátás által, hogyha két édestestvér, ki az örökségen osztozkodik, nem gyűlölné meg egymást halálosan azért, mert az egyik száz sesterciusszal többet kap a másikánál. Erre nem tartom képesnek az embert, soha."

Van igazság?

Annyi, ahány ember. Mindegyiknek igaza van. A sok igazságból meg lehet alkotni egy csillogó, hideg, okos, márványszerű igazságot, melyet az emberek igazságnak neveznek.

Van jó? Van rossz?

“Firkálunk róla, oktatjuk olvasóinkat, hogy megszelidítsük őket, de magunk is kételkedünk. Keresünk valakit, aki gondolkodás nélkül cselekedjen, a politikust, aki bátran vállalja a gyilkos tettet, mely nélkül egyik ember megölné a másikat." Nincs törvény. Nincs erkölcs.

Ki a gyilkos? Mindenki, az él. “A kis tett mindig gaztett, a nagy tett sohasem az." Mindannyian egy “hálózatban élünk". Egymás mozdulatától függ életünk és halálunk, még az országok sorsa is. Hála nincs. Az ember mérhetetlenül aljas, kapzsi, megvásárolható, pipogya és határozatlan; egyesek azonban mégis halhatatlant, istenit alkottak belőle. A költők, a hadvezérek, az uralkodók. Azok, akiknek nincs lelkiismeretük. Nem, a költőknek sincs lelkiismeretük. Kosztolányi költője “indulatának anyagából cifra, színes mondatokat faricskál. Tud tettetni. Hiszen művészféle volt". A költő pillanatról pillanatra tudja változtatni szerepét, zökkenés nélkül, folyamatosan beszél, minden hangnemben. Irígyli a nyavalyatörőst, mert érdekessé teszi a betegsége. A költőé a semmi, és ez a minden. A költészet borzalmas. “Minden költészet borzalmas." A költő: a korlátlan, örjöngő természet. “Ettől a látványtól akárki megőrülhetne." A költő mindent látványosságnak tart a földön; Ő az igazi “gonoszszellem". Hiányzik belőle az a korlátoltság, mely nélkül nincs erkölcs és élet. “Hogy is nevelhetne valakit költő, aki magát se tudja nevelni életre és boldogságra, hiszen éppen ezért lesz költő." A költők őrült csecsemők; álmodoznak az életről és rettegnek a haláltól. Ártatlan arcú, gonosz, örök gyerekek, akik egy észrevétlen percben esetleg felgyujtják a világot... mert valakinél egy jó verssort olvastak... Így látja Kosztolányi az elite-embereket; a költőket és vezéreket.

Alattuk mélyen, messzi, a reménytelen tömeg. Igaságban, mely oly gyakran hazugság; hazugságban, mely sokszor győzedelmes igazsággá válik: “az életben az igazsággal nem igen lehet harcolni; sokszor hazudnunk kell, mikor igazságunk van; akkor hamarabb érünk célhoz". A reménytelen tömeg; bűnben és ártatlanságban: “az ember mind bűnös, aki a világra születik; de aki meghal, az mindent jóvátesz; a halottak mind ártatlanok". A reménytelen tömeg, mint kiszámíthatatlanul veszedelmes robbanóanyag, mellyel okosan sem jól, sem rosszul nem lehet bánni: “A hálátlanság nagyon emberi; azok, akikkel rosszat teszünk, sokkal ritkábban állanak bosszút, mint azok, akikkel jót tettünk; lekötelezettjeink bizonyos idő mulva menthetetlenül meggyűlölnek bennünket". A reménytelen tömeg, finom és örök árnyalati különbségeivel; keresztények és zsidók: “... a zsidók nem egészen őszinték s meleg, homályos családi életük mélyén egy szemvillanással kísérve oly dolgokat beszélnek keresztényekről, melyeket keresztények társaságában átallanának kimondani, aminthogy a keresztények sem egészen bizalmasak szidók jelenlétében... lehetetlen letagadni a tényt, melyet értelme elítélt s érzése gyakorlatban vallott". A zsidók “régi prófétáiktól egy optimizmust kaptak örökbe, hogy élni föltétlenül érdemes s a világ majd megváltozik és egy pesszimizmust is, mely az ész fénykörén túl mindent elítél". Keresztény örökség: “... egy optimizmus, hogy már szabad s az áldott vértől megváltottan élhet, szegényen és igénytelenül... s egy pesszimizmus, hogy a változhatatlan világ a siralom völgye marad most és mindörökké... Ellentét... idegenség". Reménytelen tömeg, szegények és gazdagok tömege: a szegény emberek “kedélytelen atyafiak, kiknek a vérségi kapcsolat vajmi keveset jelent"; nincsenek kedves, közös emlékeik, csak élnek, élnek egymás mellett, folyton “dolgozva, önmagukba zárva; egymásnak áthatolhatatlanul, nagy távolságban". A reménytelen tömeg; békében, mely gyilkosabb a háborúnál; háborúban, mely rossz békékért folyik. Lehet változtatni ezen? Változtatható az ember? “Az ember veszedelmes portéka", állapítja meg Novák Antal tanár, aki csüggedten nézi összes pedagógiai elveinek csődjét. Leibnitz mondta: Bízzátok rám a gyermekek nevelését, megváltoztatom a világot. “Nagyralátó, dőre frázis. Nem neki van igaza, hanem annak a másiknak, ki valahol azt írta, hogy a pedagógus hamarabb téved, mint a gyermek. Aki a lámpát viszi elől, gyorsabban megbotlik, mint aki követi." Élni? Meghalni? Seneca diktálja: “Írjátok: rossz, nagyon rossz; ne haljatok meg; élni kell mindenkinek, sokáig." A reménytelen tömeg Seneca tanácsát követi. Élni! Élni! És szenvedni! És tűrni... István “szomorú mosollyal tűrte az életet". Istvánt “majdnem szórakoztatta ez a nevetséges gyötrelem, ez a soha-véget-nem-érő szenvedés". Szenvedésre vagyunk teremtve s nincsen olyan bánat, mely természetellenes és elviselhetetlen. “Csak a barbárok hiszik, hogy elmehetnek. Magunkkal visszük azt, ami elől futunk." A fájdalom utánunk szalad. “A tanács általában nem sokat ér". Meddig lehet szenvedni? - kérdi Kosztolányi s ezt feleli: “Csak addig, ameddig elbírjuk. Aztán, hogy a szenvedés túlnő rajtunk, megsemmisíti önmagát. Aki kétségbeesetten gyötrődik és semmi reménye sincsen, ezt a reményt nem veszti el, tudja, hogy mihelyt a fájdalom elviselhetetlenné válik, meg is szűnik, átalakul valami mássá. Senki sem szenvedhet többet, mint egy ember". És senki nem szenvedhet többet, mint amennyi szenvedés a boldogságban van. “Ha boldog vagyok, boldogtalan vagyok", - mondja Nero... A reménytelen tömeg élni akar; él és szenved, méltón az élet rabjaihoz.

És nincs senki, semmi a mindenségben, aki... Kosztolányinak nincs hite. Százszázalékos pesszimizmus ez, melynek határai belezuhannak a nihilizmus végtelenségébe.

“Fönn az égen csillagok hunyorogtak, a Cassiopeia, a Véga, az Aldebaran. Csak azok látták ezt, azok nézték, rettenetes-reménytelen távolságból közönyösen."