Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 15. szám · / · K. K. NICOLAISEN: HENRIK PONTOPPIDAN

K. K. NICOLAISEN: HENRIK PONTOPPIDAN
(70-ik születésnapja alkalmából)
III.

Pontoppidan tanítói munkássága nem sokáig tartott. Mégis, több tekintetben fontossá vált számára. Először is: parasztok közé vitte, akiket addig csak a randersi hetipiacokról és gyermekkori kirándulásairól ismert. Másodszor: bátyja és sógornője akkoriban erősen hatottak fejlődésére. Az ismétlőiskolában, maga mondja, valamennyi tanítványánál többet tanult.

Tanítóskodásáról jónéhány kijelentés esett, amelyek rendre igazolják, hogy realizmusa már akkor igen erősen kifejlett. A fiatal Pontoppidan, közli Jakob Knudsen, egyik óráját azzal a megjegyzéssel kezdte, hogy a tanulók végül bizonyára rengeteget hallottak Odinról és Torról; most hát a sarokban álló kályháról beszél majd. S egyszer, amikor bátyja előadásra kérte föl, a jó pap rémületére a Föld keletkezését a bibliai fölfogással egész ellentétes módon tárgyalta.

A grundtvigiánus mozgalomnak sose hódolt be. Bátyja szerint már gyerekként kitünően meglátta e szellemi irány fonákságait, ismétlőiskolai működése idején még csak a grundtvigiánus szeretetvendégségekre is hiába csalogatták.

A grundtvigiánus törekvések iránt érzett ellenszenvét a «Sandinge község» elbeszélésében (1883) fejezi ki, ebben a lüktető írásban, amely az ismétlőiskolai mozgalom visszáját tárja elénk s gúnyosan mutatja, hogy a szép szavak az embereket mennyire megkótyagosítják. De a népieskeresztény ébresztést ugyancsak kemény kritikával illeti. Ez a könyv, amely ragyogóan rajzolja egy szegény, tévútra került asszony sorsát s egyszersmind a fővárosban sinylődő parasztok egész típussorát jeleníti meg, voltaképp a költő első főművéhez, «Az igéret földe» (1892-1895) háromkötetes regényéhez készült tanulmány. Pontoppidan már studiumainak megszakítása előtt írogatott. Első munkája, amely nyomtatásban is megjelent, a «Halál» című kis paraszttörténet (Ude og hjemme, 1881). Mély melegséggel és szeretettel beszéli el benne egy nyomorúságos kör pusztulását. Az apa meghal, az anya szegényházba jut, a lányt idegenbe viszik, az öreg lovat pedig eladják a sintérnek. Ez az eredeti hangu történet Pontoppidan későbbi, dússá érett költészetét is jellemzi. Kicsillan belőle az író rejtett észvétele és kritizáló kedve, főképp a világ ellen, amely a Biblia szerint egész tökéletesnek teremtődött.

Még e kis rajz előtt megírta «Az egyház sarja» című elbeszélést, amelyet maga is «egy huszonkétéves ifjú első tollpróbájának» nevez.

Ez a két elbeszélés, néhány rövidebb írással együtt, Pontoppidan első könyvében jelent meg («Nyesett szárnyak», 1881).

Olvasói akkor még nehezen értették meg e könyv címének és tartalmának igazi összefüggését. De később kiderült, hogy a cím pompásan illik; nemcsak erre az ifjúkori kötetre, de az azután következettekre is.

E munka olvastán, ha már Pontoppidan egész termését ismerjük, az író tudatossága folytonosan elképeszt. Egyik kritikusa megjegyzi, hogy a «Nyesett szárnyak»-ban a nagy művek mind benne csiráznak. Mindenesetre bizonyos, hogy ezt az első könyvet az egész pontoppidani költészethez erős szálak fűzik. A költő korán meglelte útját és célját.

Pontoppidan, amikor az ismétlőiskolával betelt, nem tért vissza a városba. A falusi élet még egyre vonzotta. Elvett egy parasztlányt s a nő tanyáján telepedett meg. Két remeke készült itt, a «Falusi képek» (1883) és a «Kunyhók között» (1887).

Nemcsak lenyügözően biztos rajzok ezek s nemcsak a szegények kínos vergődését tárják ki (a költő meleg részvétével együtt, amely «a szabadság, haladás és humanizmus századában» folyton iszonyú nyomorokba és embertelenségekbe ütközik); de irányt mutatnak a később oly magasra ívelt szociális költészetnek is, amelynek legkiválóbb képviselői: Skjoldborg, Aakjaer és Nexö. E friss szegényember-portrék költészetünk új távlatait nyitották meg: egyszerre tavasz áradt ránk.

Pontoppidan a falusi képek festése közben több kisregény közlését kezdi meg; tolla ezekben sokszor éppoly élesen fog, mint széles korrajzaiban. 1885-ben jelent meg az «Ifjú szerelem», amelyet a szerző is különösen becsül, talán mert lényének ellentéteivel annyira teljes: kivillantja vonzódását a primitivek, magányosak és némán szenvedők iránt, elárulja a féktelen erő, vadság és lázadókedv tiszteletét, de megsejtteti a lírai, idilli és romantikus vonásokat is, amelyek, bár nemzeti kárt lát bennük, saját egyéniségében szintén meglapulnak.

A következő évben a «Mimózák»-kal jelentkezett; ez a könyv az akkori idők erkölcsi kérdéseiről megindult vitát mélyítette el. Azután a «Jegesmedve» keltett feltűnést (1887), Pontoppidan egyik kedvenc vademberének bátor és üde arcképe, majd a «Kisértetek» (1888). Ezek az írások nemcsak a szerző csodálatos megjelenítő erejét mutatják, de lényének erősen paradox voltát is.

1886-ban otthagyta kicsi otthonát, amely több értelemben szűkké vált számára s Hornbaek mellé, Havreholmba költözött, ahol urasági villát bérelt. De ha első házában nem fért el, itt csak úgy kongott körötte az üresség. Rövidesen Kopenhágában bukkant föl. Sehol se tudott megmaradni. Akár szülei, akik egész Dániát végiglakták, maga is mindig kóborolt. Sátrát mindmáig másutt és másutt üti föl; szükséglete a változás. Gyakran utazik külföldön, de idegen viszonyokat ritkán rajzol; elsősorban az otthoni és ismert dolgok érdeklik. Lakóhelyének gyakori cserélésében nyilván a munka nyugalmát keresi. Igazi vándortermészet, (lásd a «Kunyhók között» utasát és a «Felhők» emberkéjét), akit az új tájakon legközelebbi környezete se köt s dolgaiban nem zavar.

S Pontoppidan csakugyan sokat alkotott. Sokszor ugyanegy évben több könyvet is adott ki. Pl. 1890-ben három műve jelent meg, a «Felhők», a «Mesék» és a «Természet».

Pontoppidan a «Felhők»-ben egy sor elbeszélésen keresztül a demokrácia gyávaságát festi, amely a provizórium éveinek szabadságharcából kisír. Lelkesültséggel voltaképp csak a választói gyűléseken és az alkotmányozó-ünnep fordulóin találkozik. A szabadság és lázadás szelleme csupán a legszegényebbeket fűti, a társadalom kitaszítottjait, a csőcseléket, - ahogy a könyvben mondják.

Itt a költőnek igazán ezer alkalma nyílik, hogy a gúny korbácsát megsuhogtassa.

A könyv hangját a prológus pontosan érzékelteti s megmutatja, hogy tükrözteti az író a dán táj leírásán át népének jellemét. Ime, hány ingerkedő kifejezés:

«Ilum község mentén nyúlik el az ú. n. Akasztóhegy.

Keskeny ösvény visz föl rá, amely szántóföldek és fiatal fenyvesek közt tekereg. Ahogy fölfelé haladunk, a szemhatár minden lépésre messzebb tágul; s ha végül a kopasz csúcsra érünk, a kerület mérföldnyire kiszélesedik alattunk - háromfelől fölcsillan az ország öreg őre, a csendőr-kék tenger.

Békés hangulat altatja e népes tájat. Sehol egy merészen lendülő vonal, sehol egy egetverő csúcs vagy szédítő mélység. A part felől nehéz, kövér porfelhőkben terpeszkedik el a táj s széles hátán ligeteket, falvakat, templomokat és malmokat hord vagy biztos medreket szárít a lassú patakoknak.

Ha csendes nyári estén érkezünk, amikor a lebukó Nap fénye olvadt vajként dől el minden kis pocsolyán; amikor a templomok a dombokon szerte tojóstyúkokként kotkodácsolni kezdenek s amikor a kerekképü lányok széles vállaikon tejescsöbröket lógázva végigéneklik az ösvényeket; amikor vöröshajú legények nehéz lovaikon kiporoszkálnak a falvakból s facipőiket vígan billegetik nagyujjaikon; amikor a mocsarak pipálni, a mezők dudolni és a békák kuruttyolni kezdenek - azt hinnők, Eldorádóba jutottunk, ahol minden békét és örökös nyugalmat lehel».

Ilum közelében tornyosodik a kastély, a falu ősi ellensége, amely, szinte rossz lelkiismeretét rejtegetve, egy sűrű bükk- és fenyőligetbe bujik. Falu és kastély századokon át tusáztak. Győzelmet és vereséget rendszerint tűzvész és pusztulás követett. Kétszer gyújtották föl a parasztok az ilumi kastélyt s kétszer vonszolták föl az uraságot az Akasztóhegyre, ahol az egykor tenger vért csapoltatott. «Itt először meztelenre vetkőztették, nyelvét kitépték, hasát fölvágták, hogy gőzölgő belei térdét verték, végül nagyságos testét vad ujjongás közben fölhúzták a bitó tetejes tetejére, az éhes hollók ételéül.

De e barbár idők már rég elmúltak.

Az ilumi parasztok mindenképp a viszonyokhoz alkalmazkodnak a függetlenségi harcuk civilizált formák közt zajlik le. Népházakat építenek, iskolákat emelnek, egyleteket alapítanak, társpénztárakat, tűzbiztosítási pénztárakat és egyéb pénztárakat létesítenek - mindezt a szabadság védelmére; de elsősorban gyűléseket rendeznek. Mindig s mindenütt szónokolnak. Mozgalmas időkben tömegestül tódulnak föl az emlékezetes Akasztóhegyre s ott fölállítják a modern pellengért, a szószéket, ahol a szónokok ellenfeleiket vad ujjongás közben csupaszra vetkőztetik, éles szavakkal megcsapkodják, nyilatkozataikat kerékbe törik s politikai hírüket és tisztességüket könyörtelenül odalökik a falánk riportereknek».

A mult és jelen e leírásból kihallik, hova húz Pontoppidan szíve. Egyéb elbeszéléseiben is hasonlóan nézi a mult dolgait, pl. a «Halászviskó»-ban, («Falusi képek»), ahol két nemzedék halászait állítja szembe. Ebben szintén kemény szatira fintorog. Valamikor a dünák lakói gyilkoltak és raboltak s kifosztották a partravetődött hullákat. Most pimaszul túlzott mentődíjakkal törnek a hajótöröttek életére.

Igen érdekes volna kifejteni Pontoppidan kis könyveinek kérdéseit, de erre most nem vállalkozhatunk.

Folyton gúnyolja az érzelgést és álmodozást, a lélek lirai-romantikus hajlamait, amelyeket rendszerint valami kirívóan reális részlet mellé állít, hogy az ellentét rögtön szembeötöljék. Ugyanígy csúfolódik a «Vadak»-ban (1890) a város emberén, aki a falusi életet egész fonákul látja, valamint «Az igéret földe» örök lapjain. A gyermeki élmények hatását főképp az «Emlékek» könyve mutatja (1893), a művészeti vagy esztétikai szépségsóvárgás az «Éjjeli őrség» művészelbeszélésében testesül meg (1894), az erotikus rajongás «Az öreg Ádám»-ban (1895), míg a nagy szenvedélyt az «Énekek éneke» zengeti föl (1896). De nemcsak e művek nagy gondolatain ámulunk. Emberábrázolásuk mélysége szintén megragad. Ez a «Piroska» (1900) meg a «Hoeck polgármester és felesége» (1905) remekbekészült elbeszéléseire is vonatkozik.

Georg Brandes néhány biztos sorban jellemezte Pontoppidan művészetét. Igy írt e lázító költőről:

«Haragjának viharfelhői nyomban végigrobogtak költészetének egén, amikor ez először kifeszült. Elsiklottak partjaink mentén s villám sütött a parti lakosságra, amelynek minden hajótörés a zsákmányt jelentette, a fosztogatás óhajtott alkalmát; másik villám a falusiakra vakított, akik szenteknek látszottak, bár valójában gőg és írígység bujtogatta őket. Aztán a költő parancsára megállt a felhő a testvérvárosok, a vallás Szodomája és a politika Gomorrhája fölött, ahol a frázis, a tétovázás, a nyomor, a nagyképűség és a képzelgés mindent álomba szédített. S intésére megszakadt a harag felhője s megnyílt a tűztorok. A gúny parazsának zápora, az izzó megvetés lángesője zuhogott le s szétzúzott politikusokat és papokat, jótékony angyalokat és nagybirtokosokat, művészeket és költőket, petyhüdt családapákat és ideges nőket, amíg az otthon és az egyházak, a szószékek és a tőzsdék összes bálványai viasszá nem olvadtak, közben pedig a vidám máglyák kigyújtották a fantáziát, túllobogták az észt s elégették a szédelgést meg a világcsaló áljellemességet».