Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 15. szám
Henrik Pontoppidan 1857 julius 24-én, Fredericiában született. Amint jeleztük, régi papicsaládból származik, amely a dán irodalomban több mint harmadfélszáz éve ismert nevet szerzett. Az első Pontoppidan, Erik Eriksen, 1616-ban született, a Fyen-szigeti Broby városkában. Ez írta az első dán nyelvtant, latinul. (A Pontoppidan-név is a dán Broby ellatinosítása.) A híres grammatikus várprépost volt és végül trondhjemi püspökké lett. A másik Erik Pontoppidan 1698-ban született, a pietizmus egyik főalakjává emelkedett s több könyvet írt; Luther katekizmusához készített magyarázatait nemzedékek sora használta. A költő apja, Dines Pontoppidan, a grundtvigiánus irány buzgó híve, írásaiban a pietisztikus egyoldalúságot korholta. Kartársai «szigorú és komoly, de ritka jó embernek» festik. Több fiát pompás írói tehetség jellemzi. A költőn kivül Morten, a pap és iskolaigazgató, valamint a két orvos-fivér, Erik és Knud, szép sikereket értek el.
Néhány évvel Henrik Pontoppidan születése után (1863-ban) az apa átköltözött Randersba, a leendő költő ott töltötte gyermekkorát. A «Emlékek» című könyvében mély művészettel rajzolja ezt az ódon, szépfekvésü várost. Már gyermekként teljes függetlenségre törekedett s ez a vágya később se csökkent. Nagy munkája, «Szerencsés Péter», amelyet nincs jussunk önéletrajznak tekinteni, bár hősének több vonása valóban megegyezik a szerzőével, egy szigorú otthonba sodródott papfiú serdülésének káprázatos erejü képét adja.
Megjeleníti előttünk az apát, a családfőt, a lelkiismeret vasszilárd hősét. Megmutatja az anyát, e bús és beteges asszonyt, aki csupa nyugtalanság és félelem, mert nagy gyermekseregére az ágyból nem vigyázhat eléggé. Fölidézi a féktelen Peter Andreast, a szülők egyetlen bánatát. Ez a fiú korán áthágja a ház rendjét és szokásait. Az iskolából panaszok érkeznek ellene. Apja, a többiek jelenlétében, ünnepélyesen meginti. Hasztalan, - a várt hatás elmarad. Sőt, a tizenegyéves gyermek lelkében ekkor afféle vallási törés támad. Egész családját meggyűlöli s kisarjad benne valami dacos és harcias magányérzet, amely későbbi életének hajtóerejévé izmosul. Mindig idegenül őgyelgett otthon; most tünődni kezd, hátha nem is édesgyermek ő, szülei csak úgy vették magukhoz.
Ebben határozottan jó csomó önéletrajz bujik meg.
Henrik Pontoppidan 1873 nyarán a randersi gimnáziumban leérettségizett s a következő évben beiratkozott a politechnikai intézetbe. Mérnöknek készült. Niels Möller, az író, úgy beszéli, hogy ott is, akár az iskolában, némely tanárját tárgyastól együtt nagyon szerette, de többeket gyűlölt. Diáktársaival szemben sokszor hidegen elzárkózott, hogy máskor a legdévajabb vígságba és legnyiltabb bizalmasságba csapjon át. Akkoriban vaskos jókedv fűtötte; gond nélkül élt s szabadjára élte világát. Tizenkilenc esztendős korában - 1876-ban - fölkerekedett s a Rajna mentén legyalogolt Svájcig. kapott egy kis pénzt, 200 koronát, nagyapai örökségét. Ez volt egész utiköltsége. S most bejárta Európát. A svájci hegyek közt egy kiránduláson eltévedt s majdnem lezuhant. Majd újabb élmény fogta meg: halálosan beleszeretett egy fiatal svájci nőbe. Ez a szerelem kicsiholta belőle első irodalmi kisérletét, a «Honvágy» című szinművet. A darab egy ifjú dán turistáról szól, aki svájci lányt vett el s épp kunyhót ácsol valamelyik alpesi falucskában, amikor honvágyát az északi postakocsi kürtje fölkelti. Amint később meglátjuk, ez a kis írás egészen szerzőjére vall. Az író beküldte művét a Királyi Szinháznak, ahonnan azzal a megjegyzéssel kapta vissza, hogy néhány változtatás után bármely magánszinház igazi sikert arathatna vele. De a fiatal költő eltüzelte e «Honvágy»-at.
Pontoppidan 1877-ben letette a mérnöki vizsga első részét; azután erősen készült egy grönlandi expedicióra, amelyre egyik barátja biztatta. Hiába iparkodott; mást vittek el helyette. Erre már megcsappant kedvvel tanult tovább. 1880-ban jelentkezett az utolsó vizsgára, de hirtelen az egész ügyet megelégelte s az intézetet eredmény nélkül otthagyta. Úgy érezte, mindenféle polgári tevékenység csak gátolná; már akkor tudta, hogy költő lesz s így szabadságát töretlenül meg akarta őrizni.
Itt önként föltolul az összehasonlítás Pontoppidan élete meg a regényhős sorsa közt. Szerencsés Péter
Szerencsés Péter a politechnikai intézetet «afféle templomnak képzelte, az eszme fenséges műhelyének, ahol a felszabadított emberiség üdvét és szerencséjét a szellem villáma és mennydörgése közepette kovácsolják, - s az egyik püspöki palota árnyékában egy csúf és sívár épületet lelt. Belül, a sötét és szomorú, dohány- és vajaskenyérszagú termekben, egy raj fiatalember kicsiny, papirteritős asztalokra hajolt, míg mások jókat pöfékelve jegyzeteiket olvasták vagy suttyomban kártyáztak. Jövendőbeli tanárait a természettudományok lelkes evangélistáinak hitte s az előadótermekben öreg, kiszikkadt tanítómestereket talált, akik alig különböztek az otthoni bizonyitványgyárosoktól. Egyikük, egy igazi mumia, az előadás alatt minduntalan valami orvosságos üvegből kortyolgatott, hogy el-elcsukló hangját fölfrissítse; ez még Hans Christian Örsted idejéből való emlékeit magoltatta. A másik, Sandrup professzor, a technika tanára, fehér nyakkendőt viselt s teológushoz vagy paphoz hasonlított. Az elméleti tudomány terén bizonyos hírre vergődött, de voltaképp pedáns volt, aki pedagógusi lelkiismeretességében a legegyszerűbb eszközökről, pl. a fejszéről és targoncáról hosszú, tudományos leírásokat szerkesztett s a vizsgákon ezeket szóról-szóra kívánta.
Per lépten-nyomon ráeszmélt, hogy egy képzett mérnök egyáltalán nem (vagy már nem) az a büszke, világjáró mesehős, aki álmait kisértette, csupán afféle közönséges hivatalnok, biztos számológép, rajztáblára görnyesztett eleven képletgyüjtemény. Társai - s épp azok, kiket a tanárok és a többi tanulók legtöbbre becsültek - nagyrészt csak valami szerény, de nyugodt állásról ábrándoztak, amelynek jövedelméből, békés családapák! egy kis kert közepén egy kis ház kis háztatását kényelmesen berendezhetik, hogy egyszer majd, negyven évi hűséges szolgálat után, egy kis nyugdíjjal egy kis kitüntetéssel vagy tanácsosi címmel visszavonuljanak.
De ezek a lehetőségek Pert egyáltalán nem csábították. Nem ily tengésre és ócska szerencsére született ő! Ereiben királyi vért érzett s az élet asztalának díszhelyét követelte, a világ szabad és fölszabadult emberei közt».
Pontoppidant se csábították a polgári formák. Nyilván benne is lendületesebb álmok fogantak.
Per nagy tervet kovácsol; ennek révén akarja kiküzdeni a büszke függetlenséget. Egy vízmű építésére gondol, szülővárosa fjordtorkolatának kitágítására, valamint egy nagyszabású csatornatervre, amely Közép-Jylland összes folyóit és tavait öszekötné.
Pontoppidan bizonyára úgy vélte, hogy egyéb szellemi téren rá is hasonlóan gyümölcsöző munka vár. Mindenesetre főképp függetlenségét akarta biztosítani. De Kopenhágában nem lelte helyét. S mikor katonai kötelezettségét (mint mérnök) leszolgálta, bátyjához költözött, aki Nordsjaellandban ismétlőiskolát alapított. Az ifjú Pontoppidan tanító lett.
Mindketten csalódtak - ő is, hőse is.
Per gúnyolódik, hogy az óvatosak mennyire rettegnek a rémektől s ettől az érzéstől maga se ment. Belőle is ki-kiütközik a «korcs paplaktöltelék», akit az «általános dán betegség» gyötör: fél az ismeretlentől és nagytól s esengi az idillt. Amint Neergaard, a könyv egyik alakja mondja Pernek: «A mi dán képzelgéseink mindig a megszokott és kitaposott útakra menekülnek. Ifjúkorunkban mily vadul törtünk a különös, mesés célokra... s amint a csodák országa csakugyan kaput tárt és a királylány leintett az erkélyről, nyomban megtorpantunk s visszasandítottunk a kályhasut felé». Nincs merszünk, hogy az ujat megragadjuk. Multunk és emlékeink a döntő pillanatokban mindig megbénítanak s minden viaskodás hasztalan: sose rázzuk le őket. Életfélelem vacog bennünk.
Mindezeket Pontoppidan is tapasztalta. Persze, e tipikus dán jellemvonások más könyveiben szintén visszatérnek. Gondoljunk csak első, ifjúkori drámai kisérletére. Vagy méginkább «Sasút» című meséjére, amely H. C. Andersen szimbolikus önéletrajzának, «A csúf kis kacsa» remekének ellenképe. Csakugyan ellenképe: Pontoppidan egész másképp lát, mint H. C. Andersen.
Egy paplakban, az aprójószág közt, szelid sas él, amelyet még fiókakorában fogtak el s szárnyait rögtön lenyesték. Egész jól megszokott s nyoma se látszik rajta, mintha a szabadságot kívánná.
Aztán meghal a pap s a gyászt követő zavarban megfeledkeznek a madárról. Ugyanekkor friss tavaszi szél surran el az országon. A fogoly sas meglengeti kinőtt szárnyait s fölrepül a ketrece tetejére. Merészségén kissé elkábul, de már hívja az ég kékje meg a tovaillanó felhősereg; magasabb tetőre röppen, majd egy vijjogással szélesen a levegőbe ível. Hirtelen megérzi, hogy sas lakik benne.
Falvak, erdők és napfényes tavak suhannak el alatta. Egy szilapárkányon megül, szédülten és ijedezve. Köröskörül vadidegen világ, fölötte fenyegető mennyboltozat. Gyáván néz egy hazahúzó darúcsapat után.
Egyszerre megsuhog a levegő. Egy fehérmellű nősténysas kóvályog fönt, a lángoló esti ég alatt. Egy perc - és az elszabadult hím mellette terem. S most az egyre zorduló ormok felé viharos hajsza kezdődik. A nőstény elől és magasabban, «Klavs» mögötte, elnehezülten, zihálón.
Az út csak a kősivatag végén szakad meg, amikor kitárul az örök hó meg a nyugodt csillagok világa. Klavst e fehér haláltáj hidege és sívársága annyira megborzongatja, hogy leszáll egy bércfalra. S míg a nősténysas a fagyos-tiszta levegőből folyton hívja, szíve visszafáj az elhagyott ketrec felé, ahol most kis barátai, fejüket szárnyuk alá dugva, édesen alszanak. Lassan ellendül s nekisurran az előbbi útnak; először tétován, aztán mind gyorsabban: hajtja az ismeretlen irtózata, az izgalom, a puha vágy - haza - haza!
De a balsors résen áll. A paplak öregbérese, aki semmit se tud a sas eltünéséről, Klavst tyúkrablónak nézi és lelövi. A madár a trágyalébe zuhan.
Így végződik a sas útja. Mert hasztalan sastojásból kelnünk, ha ketrecben serdülünk föl.
Ez az elbeszélés, amelyet itt vázlatosan közöltünk, Pontoppidan egész költészetének kulcsa. Nyesett szárnyak! Egy csodálatos író cimere.
[*]