Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Fenyő László: ASSZONYÉRT ÉS KENYÉRÉRT
Sebes Árpád versei

Sebes Árpád verseinek - ezeknek a csonka, kínlódó panaszoknak - spleenen, chanson-szentimentalizmuson, Heine- és Ady-pózokon túl, van valami kesernyés utóízük, valami varázstalan szomoruságuk, mely nem a költészet leheletével érint.

A gátlások érzésvilága ez - és az Asszony utáni efemer lelkendezések mögé belső félénkségét rejti, amelyet aztán kénytelen túlkiabálni: «Ki érezte a gyehenna üvöltését mellében? Kit fűtött alá az írtóerejű vulkán, az asszonykivánás, dübörgő gejzire?» - Épp ilyen pazarló egyebütt is, a költői pazarlásnak ama művészietlen módján, mely helyett takarékosnak lenni nemcsak ökonomikusabb, de hatásosabb is volna.

A legnagyobb baja azonban Sebes verseinek, - az is a szavak helyzeti energiájának fel nem ismeréséből ered - hogy nevén nevezi azt, amit a belső átélés erején éreztetni kéne:

Ó hogy sóvárog szívem a szeretetért!
Ó hogy keresem a harmoniát -

ami persze hogy tiszteletreméltó, de a költőt éppen az különbözteti meg a versfaragótól, hogy amit ez laposan kimond, azt a költő a szavak mögül érzékelteti és sótalan programmok helyett magának az életérzésnek adja ízért.

De azért olykor tanácstalanul - mintha azt kérdezné, mi keresnivalója van a szürkeségek tömkelegében - felbukkan egy-egy megfogott, kifejező sor: «önmagam sápadt sírköve vagyok», «az évek elszörnyedtek tőlem», «úgy érik a nyelvén a hazugság, mint mák virágja...» Aztán újra reménytelen prózába vesznek a strófák.

Sebes Árpád versei összeségükben egy nem egészen tehetségtelen költőt mutatnak be, aki azonban egyelőre még nem ismeri tehetsége határait. Robusztus, márványtömbhajigáló attitüdje szomorú ellentétben áll szerényebb költői képességeivel. Talán ezért hatnak versei fájdalmas torzóknak, csonka látomásoknak: egyik után sem érezzük a kidaloltság örömét.