Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Német László: MARCONNAY TIBOR VERSESKÖNYVE

Láthatatlan drótsövények veszik ma körül az új útakra törekvő, fiatal lírikust: művész-szellem, mely a hibátlan megjelenés raffinált simaságában leli örömét, kissé kívül áll a tulajdon versén, a lírai így-is-történhetik relatívitásában, borzad az élménytől s elszakad a valóság tiszta képeitől, de azért színes, sőt olykor a színek lázát éli, csakhogy ezek a színek nem a meglepett retina ujjongásai, hanem az abstrakciókra hajló agy kosztümös statisztái. Kerüli a túlzottan kicsengő sorokat s nem győzi erővel a magyar vers brutális tagbaszakadtságát, a jambus vagy a szabad vers örve alatt hajszol bonyolult muzsikákat. Pátosza: az idegrendszer láza, harmóniája: a világ szomorúsága. Zárt, fölényes és magábabódító szellem ez s a fiatal, aki ennek a nemzedéknek az írásain nőtt föl, nehezen szabadul varázsából. Meddő vagy félben-megakadt kirohanások sorozata az új líra. Még a Sárközi- vagy Bányai-féle komoly tehetségek is inkább tágítják, mint áttörik a lelkük köré vont bűvös Fauszt-kört. Forma és mondanivaló változik, de a lélek beállítása, a világra reagáló legbelsőbb szövevény ugyanaz marad.

A Kacagva tört ki a faun a pagonyból szerzője is a Nyugat neveltje. Első kötetében: a Túláradó életben még volt bizonyos parnasszien vonás. Ötvözött szonettek, modor és lendület különös ötvényeződéséből előálló sorok jellemezték ezt a könyvet. Második kötete: új világ. A lendület kiszabadult a modorosság és virtuózkodás öleléseiből és az egész kötet mint egyetlen lírai gesztus: előrelökő buzdítás hat. Marconnay nem formai különállással dokumentálja emberi különállását. Elfogadta a Nyugat formaeredményeinek széles skáláját s alig adott hozzá valamit, de új az az eleven életérzés, új az az őszintén lelkes lélek, amely üde füvek illatával lengi át ezt a verseskönyvet. Régi szavak, melyeket mint elkopottakat kerültünk, új értéket nyernek ebben a lírában. Az igazság, a hit, a tűz, a győzelem, a szabadság mögött fölragyog a régi jelentés, amint a bokor, fa, ég, napfény mögött fölragyog a természetbe vesző ember elfogulatlan ujjongása. Az ifjúság költészete ez. Érdekes ifjúság, mely eltanulta az öregek ravaszságait és mégis együgyün üde, mint egy latin Parsifal. Híg lobogású sorai szinte dimenziótlanok. Öröme tellik benn, hogy színekkel lakat ki, de ezek mögé a színek mögé nem bűvöli oda a valóság plaszticitását. Ez ad különös eredetiséget a természetleírásnak. Nem a Petőfi meglátó és szívvel kiszínező modora az övé. Ő kiszívja a táj ízeit s a kiszítt ízekből újra költi. Rózsás délibáb, aki a fölkapott látványokat összezilálja, újrafesti és elanyagtalanítja. Alkata épp az ellentéte annak, amit magyar alkatnak érzek. Nem tudna kettétörni egy sort, annyira fél a darabosságtól. A versei mögött egy római versenykocsis ül, aki oda-odacsördít a szavak közé, úgyhogy szinte kihallik a sorok közül a hajszoló előre:

A víz fölött, mint egy gigászi vár
égő gerendáiból fölkavargó
fáklyát formázó füstbodor kering le
az ijesztőn méregszínű vízre
a felhő, melyben megduzzadt a zápor.

A kompoziciója is: lendület. Egy-egy megismételt szóval, sorral vagy képpel löki előre a mondanivalóját. Olykor mint szárnyaló refrén ismétlődik egy gondolat s az iram sodor tovább döccenő sorokat, melyek önmagukban megbotlanának.

S mert iramos költő: hangszélessége nem nagy. Esszencia-lírikus, aki fél a témák epikus kiszélesítésétől. Pedig csak nyer vele, ha konkrét dolgokhoz tapasztja a fantáziáját s nem általánosságok megnevezésére szorítja szókincsét. Természetleírásai közül sokkal jobbak a Balatont, Tiszát, Alföldet megmutatók, mint a kertről, erdőről szólók. A parittyáról írt két verse közül sokkal jobb a Michelangelo Dávidjához füzött, mint az általánosságokkal játszó. S noha épp habitusa zárja ki, hogy konkrétizáló, epikus beszédmodorú költővé váljon, mégsem ártana egy árnyalattal közelebb férkőznie a részletekhez. Téma-kincse egyszerre kibővülne s verseiről eloszlana a szavaknál erősebb temperamentum rózsásködű dagálya.

Figyelmet érdemel a Marconnay Tibor lírája. A felszín egy átlag Nyugat-utódot mutat, de már némelyik, gyér rímek szárnyán vidáman csapó strófája s még inkább egész lírájának üde, újszerű állásfoglalása érdekes leletet sejttet. Ő lesz-e az igazi lelő? Igen sok negativum szól ellene. Nem áll a magyar vers tradiciói folyamában. Épp idegen alkata miatt nem érzi azokat a versérzéseket, amelyek a magyar vers centrális problémái. Az új líra Ady szimbolizmusával és a Nyugat idegrendszer-lírájával szemben a valóság és a szem lírája lesz. Marconnaynak kevés a lírai realizmus iránt az érzéke. Tárgyköre szűk s nem igen terjeszkedik ki a társadalmi élet fölvetett kérdéseire, nem fejlődhetik igazi vezér-lírává. Átvezető lírikusnak érzem, aki szemléletében és művész-eszközeiben a Nyugat nagy nemzedékében gyökerezik, de életérzésével, ujjongó fiatalságával egy kevesebb válságú és vidámabb rohamú költőnemzedékre utal.