Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 14. szám
Láthatatlan drótsövények veszik ma körül az új útakra törekvő, fiatal lírikust: művész-szellem, mely a hibátlan megjelenés raffinált simaságában leli örömét, kissé kívül áll a tulajdon versén, a lírai így-is-történhetik relatívitásában, borzad az élménytől s elszakad a valóság tiszta képeitől, de azért színes, sőt olykor a színek lázát éli, csakhogy ezek a színek nem a meglepett retina ujjongásai, hanem az abstrakciókra hajló agy kosztümös statisztái. Kerüli a túlzottan kicsengő sorokat s nem győzi erővel a magyar vers brutális tagbaszakadtságát, a jambus vagy a szabad vers örve alatt hajszol bonyolult muzsikákat. Pátosza: az idegrendszer láza, harmóniája: a világ szomorúsága. Zárt, fölényes és magábabódító szellem ez s a fiatal, aki ennek a nemzedéknek az írásain nőtt föl, nehezen szabadul varázsából. Meddő vagy félben-megakadt kirohanások sorozata az új líra. Még a Sárközi- vagy Bányai-féle komoly tehetségek is inkább tágítják, mint áttörik a lelkük köré vont bűvös Fauszt-kört. Forma és mondanivaló változik, de a lélek beállítása, a világra reagáló legbelsőbb szövevény ugyanaz marad.
A
A víz fölött, mint egy gigászi vár
égő gerendáiból fölkavargó
fáklyát formázó füstbodor kering le
az ijesztőn méregszínű vízre
a felhő, melyben megduzzadt a zápor.
A kompoziciója is: lendület. Egy-egy megismételt szóval, sorral vagy képpel löki előre a mondanivalóját. Olykor mint szárnyaló refrén ismétlődik egy gondolat s az iram sodor tovább döccenő sorokat, melyek önmagukban megbotlanának.
S mert iramos költő: hangszélessége nem nagy. Esszencia-lírikus, aki fél a témák epikus kiszélesítésétől. Pedig csak nyer vele, ha konkrét dolgokhoz tapasztja a fantáziáját s nem általánosságok megnevezésére szorítja szókincsét. Természetleírásai közül sokkal jobbak a Balatont, Tiszát, Alföldet megmutatók, mint a kertről, erdőről szólók. A parittyáról írt két verse közül sokkal jobb a Michelangelo Dávidjához füzött, mint az általánosságokkal játszó. S noha épp habitusa zárja ki, hogy konkrétizáló, epikus beszédmodorú költővé váljon, mégsem ártana egy árnyalattal közelebb férkőznie a részletekhez. Téma-kincse egyszerre kibővülne s verseiről eloszlana a szavaknál erősebb temperamentum rózsásködű dagálya.
Figyelmet érdemel a Marconnay Tibor lírája. A felszín egy átlag Nyugat-utódot mutat, de már némelyik, gyér rímek szárnyán vidáman csapó strófája s még inkább egész lírájának üde, újszerű állásfoglalása érdekes leletet sejttet. Ő lesz-e az igazi lelő? Igen sok negativum szól ellene. Nem áll a magyar vers tradiciói folyamában. Épp idegen alkata miatt nem érzi azokat a versérzéseket, amelyek a magyar vers centrális problémái. Az új líra Ady szimbolizmusával és a Nyugat idegrendszer-lírájával szemben a valóság és a szem lírája lesz. Marconnaynak kevés a lírai realizmus iránt az érzéke. Tárgyköre szűk s nem igen terjeszkedik ki a társadalmi élet fölvetett kérdéseire, nem fejlődhetik igazi vezér-lírává. Átvezető lírikusnak érzem, aki szemléletében és művész-eszközeiben a Nyugat nagy nemzedékében gyökerezik, de életérzésével, ujjongó fiatalságával egy kevesebb válságú és vidámabb rohamú költőnemzedékre utal.