Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 14. szám
Oh, ha legalább sikerülne! Ha le tudnám rajzolni őt olyan kedvesnek, jónak, egyszerűnek, amilyennek láttam. Csak egy vonás zavar benne. Valamit nem értek. Miért élt így és miért volt jó, mikor ez sok kényelmetlenséget okozott neki és idejekorán kiszívta belőle az életerőt? Vannak emberek, akiknél valami mindennél hatalmasabb erő nyügözi le az önző és egészséges törekvéseket: az önfeláldozás pátosza, a küldetés érzése, vagy egyszerüen az érzékenység vagy félelem. Ő nem félt a magasabb hatalmaktól és nem mutatta érzékenységét sem könnyekben, sem szívreható szavakban, csak cselekedetekben, ő nem hitte, hogy valami küldetése lenne idelenn, vagy, ha hitte, annyira elfojtotta és eltitkolta magában, hogy éppen csak abban az alázatosságig menő szerénységben jutott kifejezésre, aminek természetes velejárója a büszkeség és a gőg váratlan megnyilatkozása néha, - a pátosz pedig teljesen hiányzott belőle, úgy áldozta fel az életét, olyan egyszerüen és szinte óvakodva a nagy szavaktól és a feltünéstől, mint ahogyan más megken egy darab vajaskenyeret. Fürge lépteivel, őszülő fejével, csöndes hangjával, mindent megértő mosolygásával hol itt tünt fel, hol ott, minden ismerősről tudta, hányadán van, hol betegek a gyerekek, hol van baj a kinevezéssel, hol történt valami szomorú eset. És nem tétovázott: ahol segítségre volt szükség: ott volt és segített.
Miért tette? Remélhette valaha is, hogy vissza tudják ezt neki adni, ha ő gyöngül és fárad el egyszer? Vagy annyira gőgös és könnyelmű volt, hogy csak ajándékozott s nem gondolt arra, hogy neki is maradjon?
Sok mindent mondott ez az okos és kissé a keserűségre hajló asszony, de a szavai és tettei között olyan a különbség, mintha a szavaival csak takarni akarta volna igazi mivoltát, szégyelte szerénységében a jót és okosságában azt az oktalanságot, amivel ő idegen és a számára érdemetlen emberekre annyi időt és erőt pazarolt.
Egy kórházban találkoztunk először. Betege volt neki is, nekem is. Ott ültem az ágy mellett és borzadva éreztem a tehetetlenséget, hideg volt, nem fütöttek, a lázas betegnek borogatást kellett volna adni. Kibirja így a telet? Tudtuk már, hogy hosszan kell a kórházban maradnunk.
Egyszerre bekopogott egy kis vékony uriasszony, - nem értettem jól a nevét, nem tudtam elképzelni, mit akar, de a következő pillanatban egy kis petroleumkályhát hoztak be a betegszobába.
Másnap pedig egy másik jó ember, akit szintén aznap láttam először és akit ő bujtott fel, nekiindult a városnak, telefonált, tárgyalt és intézkedett és estére egy jól fűtött klinikai különbszobában voltunk.
Csodálatos, miket tudott ő kitalálni, ami más embernek, ha eszébe jut is, azt mondja: ugyan! Ezt nem lehet!
Egyedül voltam egy félig berendezett idegen lakásban, mindenki nélkül.
- Nálunk leszel ezalatt az idő alatt, - mondta egyszerüen. És én éppen ilyen egyszerűen elfogadtam és nem is jutott eszembe azon gondolkozni, hogy talán a gondjait nehezítem meg magammal. Igaz, akkor még nem tudtam elképzelni, hogy neki gondjai lehetnének, még éltek bennem a gyerekkori előitéletek és szilárdul hittem, hogy minél tehetségesebb és jobb ember valaki, annál több a pénze.
Vagy két hétig éltem a nyakán és megváltás volt a számomra az egyedül töltött szörnyű napok után. Derült idő volt. Igazán jókedvünek érezte magát abban az időben? Szinte meg lehetne gyanúsítani vele, hogy soha életében nem volt jókedvű, csak a környezetét akarta megajándékozni ezzel is.
Felhoztam Pestre a gyerekeket.
- Ne vidd a poros lakásba. Gyertek hozzánk. Reggel, kitakarított szobába vidd.
Elvittem hozzájuk mind a kettőt, fekvőhelyeket készített és fürdőt a számukra.
Miért tette? Én nem viszonoztam soha semmit, csak a szeretetét. De most már néha azon is gondolkozom, hogy talán nem is szeretet volt benne, de az orvos szánalma. Igen egy orvos lelke volt benne, nem félt semmitől, nem irtózott semmitől, mindenkin segíteni kivánt. Szüksége volt a folytonos másokról való gondoskodásra, hogy önmagára ne gondoljon? Sok ember nem szeret egyedül maradni önmagával, de neki nem kellett volna félnie ettől az egy dologtól a világon.
Messze kerültünk egymástól, amilyen messze csak ugyanannak a városnak két utcája szokott lenni. Ritkán láthattam. Ő mégis tudta mindig, van-e baj, nincs-e baj. Pedig akkoriban az ő élete volt annyira tele aggodalommal, hogy segíteni kellett volna neki, igen, mindnyájunknak segíteni kellett volna, nekem is, de nem segítettem, csak néztem, hogyan megy ki hetenkint kétszer gyalog a hóban a szanatóriumba. Bizonyosan voltak jó emberek, akik néha elkisérték, de bizonyosan ment egyedül is.
Évek multak.
Nekünk is volt betegünk a szanatóriumban. Régóta aggódtunk már érte, de nem tudtuk, milyen közel van a vég.
Egy este váratlanul azt üzeni, nem akarok-e vele jönni a szanatóriumba, van autó.
Elmentem. És neki köszönhetem, hogy mégegyszer láthattam a hugocskámat.
Két nap múlva korán reggel jött értem, de nem mondta meg, mi történt, útközben gyöngéden és lassan próbált előkészíteni a dologra, ő, akinek sokkal több szenvedése és aggodalma volt, mint nekem, akinek már csak a gyász maradt.
Aztán megint tovább éltünk és megint ritkán találkoztunk. Egyszer azt mondta, tudja azért, hogy szeretem.
És egyre kevesebb lett, amit másoknak adhasson magából, egyre nehezebben tudott ide-oda futkosni, betegtől beteghez, szenvedőtől szenvedőhöz és mintha mindenki vak lett volna, nem értettük, hogy ennek csak egy lehet a vége. Amint úgy érzi, hogy nem gondoskodhat már másokról, nem bírja erővel, ideggel, - nem élhet tovább.
Azt szerette volna, ha olyan egyszerűen mehet el, mint ahogyan a lakása ajtaján kilépett, azt szerette volna, önmagairánti könyörtelenségében, ha azonnal elfelejtik és minden megy tovább, mintha itt sem lett volna. Nem akart gyászt és bánatot. És itt volt a tévedése: azt hitte, hogy más ember is olyan, mint ő: azt kivánja, ami a másiknak jobb, nem azt, ami neki. Másrészt azt hitte, hogy az emberek nem olyanok, mint ő, nem tudnak valakit annyira szeretni, hogy komolyan gyászoljanak érte.
Gőgösen és büszkén ment el és egyuttal végtelenül gyöngéd gondoskodással. Jó háziasszony létére bevásárolt. Aztán legrégibb ruháját vette fel és elindult, kilépett a lakása ajtaján és azt akarta hinni, hogy ezzel máris meghalt és máris elfeledték.
Nyugtalanul gondoltam reá messziről és beszéltem vele lélekben, de nem értettem, mit akar mondani.
Ment tovább és eltünt a titkos ködökben.
Egyszerű volt, jó volt, kedves volt. De miért élt úgy, ahogyan élt, mikor ez sok kényelmetlenséget okozott neki és idejekorán kiszívta belőle az életerőt? Nem tudom. Voltak gondolatai és érzései, amikről talán csak annak az egy barátnőjének beszélt, akit a legjobban szeretett s akinek megértette és igazoltnak látta minden lépését.
Vagy talán csak mi vagyunk értetlenek és az egyszerű dolgokban nem tudunk hinni. Mert hiszen olyan egyszerű: jó volt, sokat dolgozott, elfáradt, megpihent. S nem tudjuk megtenni érte azt sem, amit viszonzásul kivánt: hogy ne gyászoljon érte senki s felejtse el, mintha soha nem is járt volna közöttünk.