Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 14. szám
Csöndes, kifulladt vándor, alélten bukom keskeny kezed, pihenésem forrása fölé
Nem látom: de szád megvonaglik szomoru részvétben, ujjaid ellebegnek zilált hajam fölött, nem merik simítani
Már nyujtanád kebledet, életek kútját, ha nem volna meddő
Szőlőhegyek lila alkonyatban, csókokat szüretelnék rajtuk, ha nem volnék kenyérre éhes
De megoldod a titkok saruját és meztelen lábbal táncolom föl eléd a sírásom
Kiserkedt talpamat hangod olajával kenegeted
Én csak táncolok vad vándorlások után, tenéked kell folyatnom drága véremet, tenéked kell kisikoltanom utolsó hangomat, előtted csuklik el a térdem, ellankadt, élettelen kezem a te öledbe vágódik, mert
Te vagy a kert a nagy pusztaságban, hova utolsó erőmmel vonszolódom és itt lehelem ki féluton, tefeléd, szenvedéssel megáldott lelkemet.