Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 14. szám
Anyám beszéli: «Tizenhároméves voltam akkor. Iskolába jártam Aradon. Egy éjszaka ezt álmodtam: Reggel van és felkelek, hogy az iskolába menjek. Tavasz volt. Veszem a könyveimet és kimegyek a kapun. A Templom uccában laktunk. A járda még nem volt kikövezve akkor, sárga homok borította és a kocsiút két oldalán árok. Az árokban víz. Minden olyan volt, mint az életben. Semmi visszás, semmi álomszerű ferdeség. Csak a vízzel teli árok volt hazugság és a tavasz. Virágos galyak nyultak ki a kerítések mögül. Fehér virágok, mintha tejszínhabból formálták volna őket és gyenge korálszínűek, mint a pólyásgyerek szájacskája. Megyek az uccán és természetesnek találom, hogy tavasz van, holott tegnap még tél volt. A könyveimet magamhoz szorítom. Jókedvűen megyek. Tudom a leckét. Történelemből Napoleon van feladva. A Kereszt uccánál befordul és szembejön velem egy nagy vörös ember. Hórihorgas, nagyszakállú, rút. Jön felém és vigyorog. Kedveskedik. Visszafordul, átölel, magával akar vinni. Eddig ismeretlen lángoló gyűlölet önt el. Viaskodom vele. El akarom lökni magamtól. Nagyon erős, megcsókol. Undorodom, sikoltok. A könyveim széthullanak a járdára, a vízbe. A történelemkönyv szétnyilva úszik az árokban. Napoleon zord arca nedves a pocsolyától. Fáj a szívem a könyvért, félek a vigyorgó, erőszakos embertől. Viaskodom és mély, idegen fájdalom kínoz. Ekkor az ucca másik végéről futva jön egy ember. Szőke, zömök, a szeme kék. Ó, azt látom leginkább, milyen nagyon kék a szeme. Egy szót sem szól, csak mellbevágja a vörös embert, az erőtlenül belebukfencezik az árokba; és a szőke férfi meghajol előttem, a karját kínálja. Elfogadom. Büszkén elindulunk. Végigmegyünk, át a korzón, át a Fő-téren, ki a Maros-partra. Elfogy mögöttünk a város, nagy mezőn megyünk. Síkság. Az ég kék, a gyep tavaszi zöld. A szőke emberen zöld vadászruha. A fején zergesörtés vadászkalap. Aztán nagy vízhez érünk. Addig még nem láttam a tengert. Most az álomban ráismertem. A tenger! Kék volt csakúgy mint az ég s a szőke ember szeme. Csónakban ültünk... A könyveim! jaj a könyveim! Ott maradtak a pocsolyában, ahol a vörös ember... Kiugrottam a csónakból, futni akartam a könyveimért. - Nem hagyhatom, jaj nem lehet... Eddig eszembe sem jutott. A szőke ember visszatartott. - Maradjon kisasszony. Kegyednek nem kell többet iskolába járni. - És megfogta az evezőket. Nesztelenül, csodálatos lágyan megindult a csónak. Nekivágtunk a víznek. - És a síkság, a távoli város, minden eltünt. Csak eget és vizet láttam már. Kék volt minden.
Azután felébredtem. Négy év telt el. Iskolába, később bálba jártam. Négy év mulva eljött a szőke ember. Az a zöld ruha volt rajta és az a zöld vadászkalap. A szeme kék, mint az álombeli tavaszi ég és az álombeli tenger. Az apád volt.
Hol van az az Istenség, az a különös hatalom és erő, amely a gyermeklány elé odafesti a jövendője mellérendelt társát? Talán titkos intésül, hogy lássa, kinek kell megőrizni önmagát és az álmait. Az életét -»
Most egy agglegény, húsz évvel fiatalabb mint az anyám, szólal meg: «Idén álmodtam, a Jogászbál után. Zenés- és táncos-éjszaka után és ebben az álomban az áttáncolt éjből, még sincs semmi. Májusi akácerdőben jártam, kis fehér ösvényen, fürtös fák alatt. Súlyos, édes tavasz volt. Magas töltés húzódott az erdő végén. Nesztelen, fekete gyorsvonatok suhantak ott. Nem tudom mért, futni kezdtem. A vonatot nem értem el. Sineket már nem láttam, csak síma, márványsíma fekete pályát. Gyerekek játszottak ott. - Milyen vasút ez? - kérdeztem. - Vajvasút - mondták ők. Az álomban ennek értelme volt. Autók jöttek. Már sokan álltunk a töltésen. Egy lány és egy fiú felpattant az autóra. Elsuhantak. Kínzó türelmetlenség fogott el. Másik autó jött, azon rohantam utánuk. A soffőr - nem tudom mért - ördögi gazember, így szólítottam, őrülten hajtott; városokon, falvakon, erdőkön futottunk át. Egy-egy kanyarnál még láttam a lányt. Harmatos, üde arca felvillant az úszó fátylak között. Nem tudom, hogyan? az autó eltünt és én gyalog mentem tovább. Már nem a lányt üldöztem, szomjúságtól égett a torkom. Sokáig csavarogtam. Puha, zöld völgybe értem. A völgy mélyében, topolyfák közt nagy kutat találtam. Kerekes kutat. Belenéztem. A víz be volt benne fagyva és nem volt vödör. A kút káváján egy varjú ült. Különös varjú, a tolla fehér volt, a lába és feje fekete. Rámnézett. Tudtam, hogy mondani akar valamit és azt is tudtam most, csak miatta jöttem ide. De valahol puska durrant. A varjú elszállt. Ekkor az erdőből előjött a Tanár úr. Kovács tanár úr, aki a botanikát tanította, növénygyűjtővel, lepkehálóval és a fiúk is előszéledtek a fák közül. És akkor újra diák voltam s a kút mögött hátbavágtam Hirskovicsot, a padelsőt. A kúton ekkor már volt vödör és az iskola udvarán állt s a topolyfák nem voltak sehol, csak a kerítés mellett búsult néhány szomorú ecetfa. És mi húztuk a vizet és verekedtünk, csak a harmadik csengetésre mentünk be. De a katedrán nem Kovács tanár úr ült, hanem egy idegen lány. Feketehajú és kékszemű. És mi mind elhallgattunk és én beültem az utolsó padba. Akkor a lány lejött a katedráról és magyarázni kezdett. Mussoliniról beszélt. És azt mondta, hogy adjuk oda mind a pénzüket, mert egy kunsztot mutat. És mi szó nélkül odaadtunk a pénzüket, ő szalutált és kiment. A fiúk felocsudtak és ordítottak, a kis szőke Beliczay, aki elesett a háborúban, felgyűrte tornainge ujját és kiugrott a középre. Utánam fiúk! Ezt kiáltotta. Én kirohantam az osztályból. Ebben a percben eszembe jutott, hogy a tanítónő volt az a lány, akit az utón üldöztem, de nem értettem, hogy mért akkor üldöztem, mikor még nem vett el tőlem semmit. Az iskola folyosóján végigfutottam, ki az igazgató úr kertjébe. Itt sok munkás nagy gödröt ásott, de nem is gödör volt, hanem egy bánya. Százan, ezren, tizezren voltak a munkások. Egyre többen és többen lettek. Egy mérhetetlen óriás kiemelkedett közülük. Akkora volt, mint a tölgy. Hatalmas, tagbaszakadt, szörnyű izmokkal. Az arcát nem láttam, ruhát sem láttam rajta. Nem volt rajta semmi határolt. Jelenség volt fekete sugárzásból. Kacagott és tüzesen dolgozott. Riasztóan nagy lapátjával hányta a földet. Halmokat emelt ki. Réteges föld volt, mint a torta, ahogy félbe vágják. Az első réteg hófehér, a második aranyszín, a harmadik rózsaszín. Erős rózsaszín, mint a hús. A fehér réteget megkóstoltam, sós volt. De a hajó már indult az igazgató úr krumpliföldjének széléről. Sipolt, a fehér kémények köpték a füstöt, a kerekek szántották a vizet. Futottam, már a hajón voltam, mekkora nyüzsgés, mennyi néger. Néhány pillanat s már láttam Itáliát. Noha hajón voltam, mégis úgy mintha repülőgépről néznék alá. Térképet láttam, csak térképet, de Róma helyén felém üvöltött a nőstényfarkas. Nem szálltam ki a hajóról, de már hűs árkádok alatt jártam, félhomályban, régi képek fáradt varázsában. Az Uffizi-Múzeum. Ujságot vittem a hónom alatt, rongyos ruhában, a gyomrom fájt az éhségtől. - Irland! Irland! - kiáltottam az ujság címét. De senki sem vásárolt tőlem. Egy barátom jött a hátam megett. Szégyeltem magam, hogy így lezüllöttem. Talán még sem ismer. De odajött hozzám. Elém hajolt, a kezét baljósan magasra emelte. - Vigyázz - suttogta -, Firenze tele van rablóval, az életedre törnek. - Ugyan - mondtam -, semmim sincs. Ő eltünt s én görbe kócos rikkancs vánszorogtam tovább. A folyosó végén láttam Firenze napfényben ragyogó képét. A Ponte Vecchión szerelmesek jártak. Egy oszlop mögül rabló lesett rám. Fekete köpenyben, fekete félálarccal az arcán. A brávók hagyományos pózában. Féloldalra hajolva, tőrt szorítva állt. - Nem hagyom magam - ordítottam és fejbevágtam egy tejesüveggel. Összerogyott. Tőre belefúródott a padlóba. A fogantyúján rézből kovácsolt varjú tárta szét szárnyát. Büszkén egyenesedtem ki. Velem szemben a falon tejfehér, kövér akt mosolygott. Az ajka csupa méz és mámor. Ő volt, a lány...
Felébredtem -»
Szerbszármazású, fiatal tüzérkapitány meséli:
«A háború alatt álmodtam a következőket: Szerbiában kémkedtem. Szerb parasztsuhancnak öltözve, becsúsztam a nagy vezérkarhoz. És nyugodtan, biztosan megszereztem minden adatot. Senkit sem láttam, senki sem látott. Pálinkabűz áradt a levegőben és lakkcsizmás szerb tisztek egymás hegyén-hátán horkoltak. Minden szürke volt, levegőtlen és félhomályos. Szennyes városon, álmos várták közt suhantam át. Egy piszkos, őszhajú szerbasszony követett. A katonák, a férfiak, az ostromolt város lakói nem ügyeltek rám, ő jött mögöttem. Nem gyorsan, nem lassan, egykedvűen, mint aki tudja, hogy elér. Már futottam előle, ő nem sietett, de mégsem maradt el, ősz haja világított furcsa kis főkötője alatt. Már őrületes félelem kínzott. Rohantam, hogy a szívem a torkomba vert. A szám kiszáradt, fáradt voltam. Reszkettem, hogy összerogyok, hogy elér. Sikátoroknak, zuguccáknak, hegyre le, hegyre fel futottam, kapukon, szemétdombokon, senyvedt udvarokon át. És ha egész testemben reszketve és kínlódva visszanéztem, láttam mosolygó, nyugodt arcát a vállam mögött. Végre, a város kapujánál, már reméltem, hogy megmenekülök. Kisurranok a posztok között, ott a Duna, be a vízbe, átúszom, magyar földön vagyok. De a két szerb katona a kapu két oldalán rám fogta a fegyvert. Megfordultam, láttam az öregasszonyt, intett nekik. Tudtam, hogy meg kell halnom. Állati gyűlölet öntött el. A szívem úgy ütőtt-vert a mellemben, hogy fájt. A láz rikácsolt a fülemben. Egy ugrással az öregasszonynál termettem. Mind a két kezemmel a meztelen nyakára tapadtam. Éreztem, hogy nedves, inas ez a nyak. Éreztem a nyelvét, az ádámcsutkáját, hallottam, hogy ropognak a csigolyái. Láttam kiforduló szürke szemét, vonagló öreg testét, hadaró barna kezeit és a szétbomló ősz haját, az ősz haját... Megfojtottam. A zuhanásra, ahogy a lábamra hullott, ébredtem föl. Tíz évvel ezelőtt álmodtam, de ma is ráismernék a városra, ahol megöltem és le tudnám rajzolni az arcát, csak a tükörbe kellene néznem...
Nagyon hasonlítok rá.»
Ezt én álmodtam, tizenötéves koromban, a francia apácazárda keskeny ágyán: Barátnőmmel, Loncival elszöktünk a zárda kertjéből. Este volt. Nagy réteken mentünk át, dombokon keresztül. A hold, teljes ezüst hold bujkált a felhők mögött. Azt hiszem, junius lehetett. Meleg volt, a derékig érő fű harmatos. A szoknyánk csatakos lett, a lábunk átázott, hosszú hajunkat belepte a harmat, de mentünk, csak mentünk. Erős, szénalázas illat volt a levegőben. Egy erdőbe értünk, vaksötét volt, a sűrű, óriási fák között langyos eső hullt ránk. Mérges daturák viritottak, nem láttuk, csak éreztük, ahogy hozzánk csapódtak és elkábultunk a leheletüktől. Hatalmas, szörnyű állatok bujkáltak a sötétben, hallottuk a szuszogásukat. Botladozva, akadozó lélegzettel, tapotagózó kézzel, mely reszketett, hogy mihez ér, végre kivergődtünk az erdőből. Egy hegyoldalban voltunk. Ujra sűrű fű között, buja virágillatban ereszkedtünk alá. Itt már enyhe tejfehér világosság derengett, de nem az égről csüngő nedves felhők közt bujkáló hold, a völgy közepén egy tó volt, a víz alól jött a fény. Egymás kezét fogva szaladtunk a tóhoz. Magas sás zizegett itt és karcsú szárukon busa sárga liliomok. Most dermedten álltunk meg. A hold a vízbe esett. Tisztán látszott nagy kerek teste a tó fenekén. Leültünk a partra és sírtunk. - Lonci - mondtam - ki kell vennünk. Kell, hogy világítson, hogy megyünk újra át az erdőn? Nem találunk vissza a zárdába. - De Lonci már nem volt mellettem. Ijedt, szőke arca, karcsú kis alakja eltünt. Egy férfi állt a helyén. Fényes fekete hajú és fekete szemű. Nagy keskeny szájában villogtak a fehér fogak. Természetesnek találtam, hogy ott van és segít a holdat kihalászni. Derékig bementünk a vízbe. Csodálatos víz volt. A színe fekete, de a mélye ragyogó és tüzes, mint az opál. Hasztalan, reménytelen munka következett. A hold nagy, gömbölyű, ezüst teste újra és újra kicsúszott a kezünk közül. Nehéz volt, sikamlós, akaratos és konok. Élt ez a hold, ficánkolt, örült, hogy kiszabadult a jeges, égi rabságból és most fürödhet egy tropikus vidék forró tavában. És mi tudtuk, a férfi és én, hogy haza kell mennünk, éreztük a távoli célt, kellett nekünk ez a fény, ez az útmutató az erdőn át. De nem birtunk a holddal. Halkan, viháncolva kacagott a tüzes víz alatt és mind mélyebbre és mélyebbre szállt. Már reszkettünk és sírtunk, ahol nem víztől, ott verejtéktől voltunk nedvesek és lihegtünk s a könnyünk ömlött. De mégis csak sikerült megfogni a holdat. Megtaláltuk az indáit, mert már indákat is eresztett a vízbe és ezeknél fogva próbáltuk kiemelni. Nagyon nehéz volt, csaknem összerogytunk a terhétől, mérhetetlenül hosszú indákat húztunk a partra, beléjük botlottunk, a lábunkra fonódtak s a hold még mindig a vízben nevetett. De legyőztük, végre már egészen a víz színéig húztuk, a fénye fehéren elárasztotta a völgyet. Kimerülten összeestünk a parton, de a hold ott volt közöttünk. De már nem volt többé hold. Kövér, nagy viaszos szirmú virág volt, sárga liliom és a kelyhéből ömlött a vér. Mélységes sötét lett.
Ez az álom jutott eszembe, mikor a többiek elhallgattak. Itt fekszem a hotelszoba ágyán, szívemen a hideg borogatás. Azt a megmagyarázhatatlan aggódást érzem, mely nehéz álmokban gyötri az embert. A mosdó márványára halkan csepeg a víz. A kobaltkék függönyön sárgán ömlik át a napfény. Félhomály van. Sötétkék homály és sárga napcsíkok. Sugárzó méz. Kint zúg a város. De minden olyan távoli és nem tartozik hozzám. Minden messze van tőlem. A különös - félelemhez hasonló - valamit érzem és önmagamat. Csak ketten vagyunk. A dolgok és tárgyak libegnek-libegnek a kék homályban a sárga mézcsíkok hátán.
Már sokszor volt így.
De érzem, hogy nem ismétlődés. Minden készen van az életünkben, csak szegény emberi szemünk az oka, hogy egymásutánban látjuk az eseményeket.
Most egyszerre látom az életet és az álmot. Az álom van hozzám közelebb s az élet is csak álom. Minden összemosódik, már nem érzem a határokat.
Kék és aranysárga összeolvad: félhomály van.