Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 14. szám
Örök emlékek völgye ez!
Ez a közepe földnek s égnek.
Bármerre fussak is, elér
Árnyéka eme jegenyéknek.
A róna alkonyi-sötét,
Bánat borul a láthatáron.
Az elhagyottság síkja ez,
Nyugtalan éjen tompa álom.
A szántás dértől ősz s fagyos,
Varjak felhője leng kerengve.
Az ég fakózöld, messze, mély,
Ez a sóvárgás végtelenje.
Itt égettem, mint venyigét,
Vágyak tüzén az ifjuságot,
Ebből a kútból ittam én
Elolthatatlan szomjuságot.
Ez a szorongás, vágy, magány,
Ami voltam és ami lettem.
Örök megbánás földje ez
Örökre, mert én itt születtem.