Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 14. szám
Lehet, hogy nem is mi haladtunk előre, csupán a föld mozgott alattunk. Egy óriási platnin topoghattunk ide-oda, a platnit valami óriási kéz mozgathatta s mi így kerülhettünk el hegyről a völgybe, völgyből a hegyre, Németország szívéből ki a sötét határállomásra, Aachenbe. Úgy határoztunk, Belgiumon át kerülünk be Franciaországba, el egészen Párisig. De itt a belga határon áttörhetetlen fal elé kerültünk. Németországban könnyű, sőt fiatal mesterlegény részére dícsérendő volt a vándorlás. Belgiumba azonban nem juthattunk be pénz nélkül. Ezt csak itt tudtuk meg a határon. A belga országutakon csavargó embernek legalább öt frankjának kell lennie ahhoz, hogy szabadon mozoghasson, hogy legelső alkalommal le ne füleljék a csendőrök. Aachen mint határváros szigorított rendőri felügyelet alatt állott s a helyi címzetes koldusokon kívül mindenki részére tilos volt a koldulás. Sokáig tehát nem maradhattunk itt pénz nélkül. Szomoruan tanakodtunk, tehetetlenül lődörögtünk az utcákon. Végre is úgy határoztunk, hogy megpróbáljuk eladni az én körgalléromat s az érte kapott pénzzel váltjuk meg a jogainkat Belgiumhoz. Kimentünk a vásártérre, estig alkudoztunk, handléroztunk a kereskedők között, végre is tizenöt frankért túladtunk a galléron. De ekkor már későn volt, nem mertünk az idegen földre lépni s a sok szaladgálástól kegyetlenül elfáradtunk.
Rendes Azyl nem volt a városban, kint a helyi koldusok menhelyén kértünk magunknak szállást. Sok mindent láttam és sok mindent megpróbáltam már életemben, de még mindig nem voltam eléggé elfásulva, még mindig találkoztam újabb és újabb meglepetésekkel. A tetveket és poloskákat már megszoktam, de csodálatosan és minden emberi fájdalmakat fölébresztően hatottak rám ennek a félig korcsma, félig menhelynek emberlakói. Ennyi csonka, testben és lélekben tönkrement figurát még soha sem láttam együtt. Bizonyára, ha valaki regényben írná meg őket, egyetlen olvasó se találná valószerűnek, valami beteges fantázia szüleményének bélyegeznék.
A kívülről öreg s vörös petróleumlámpással megvilágított házacska belül s a mi részünkre egyetlen teremből állott. A földszinten voltunk s mégis valami szélesen elterült s alacsony pincehelyiségben érezte magát az ember. A mennyezetet öreg fagerendák tartották, az ablakok alig voltak nagyobbak tenyérnyinél s a padló föld volt, csúnya sárgafekete foltos föld. A falak körül kecskelábú asztalok álltak, a deszka-lapokon lánccal megkötözött kanalak hevertek. Középen két öreg billiárdasztal állt, már csak a formájukról lehetett rájuk ismerni. Biztos voltam benne, ezeket Noé akkor dobhatta ki a bárkából, mikor belátta, hogy a kieresztett galamb nem tér többé vissza. A terem egy negyed részét fakorlát választotta el, mögötte volt a konyha megrokkant téglatűzhellyel, szeméttel és százféle helyről összehordott edényekkel.
- Szép - mondta Szittya. - Isteni romantika, milyen kár lett volna ezt elmulasztanunk.
A konyhát elválasztó korlát előtt öreg, vagy lehet, hogy csak öregnek látszó asszonyok ültek, szoknyájuk alól kilátszottak a legalább is egy méter átmérőjű lábaik, fröcskölték magukból a német tájszólást és csúnya német bicsakokkal krumplit hámoztak.
Pillanatnyilag egyedüli férfiak voltunk a teremben és nem takartuk el a szemeinket s amit láttunk, az egy egész életre kiábrándító lehetett volna az érzelmes szívnek. Később szállingózni kezdtek hazafelé a helyiség urai, a város címzetes koldusai, hatalmas bádogszámokkal a mellükön s valamennyien meghülyülten, vakon vagy lábak nélkül kis kocsikra szíjazva, mint valami szörnyetegek.
Az egyik sarokban ültünk csendesen. Figyeltünk, határozottan mind a kettőnk részére új és izgató volt ez a látvány. Gyerekkoromban egy vándorpanoptikum sátora alatt láttam hasonlóan borzalomkeltő alakokat. Draga szerb királyné meggyilkolása, a halfarkú hölgy s az asszonyokat rabló óriási majom figurái most átjártak az eszemen, meggyulladt a fantáziám és maradék nélkül benne éltem ezeknek az emberi szörnyetegeknek a társaságában. A levegő nehéz volt, pálinka és dohányszag fullasztott s mintha ködök tornyosulnának ránk, a dolgok plasztikája elveszett s néha csak a sötét konturvonalakat lehetett látni.
Az asszonyok dolgoztak, aztán a megláncolt kanalak mellé oda kerültek a fatányérok. Mindenki evett és mi is ettünk csirizes undorító krumplifőzeléket. A csámcsogás és a lárma betöltött mindent. S vacsora után megindult a nyüzsgés, a pálinkaivás, az asszonyok megkerítése és ami a legszenzációsabb volt, a biliárdozás. Négyen-négyen játszottak egy asztalnál s mint a belvárosi kávéházakban, ott ágaskodtak és drukkoltak körülöttük a gibicek. Pénzben ment a játék és az emberek kegyetlenek voltak egymáshoz. Voltak olyanok, akik határozottan hátrányban voltak a partnereikkel szemben, de azért semmi fórt nem kaptak. A lábatlanok primitív kocsijaikon káromkodva utazgattak az asztal körül, szakállas fejüket, mintegy méternyire kitolták a válluk közül, hogy valamit lássanak a játékból. Ha rájuk került a sor, két társuk elől-hátul megfogta a kocsit, föltette a székre s a nyugtalankodó ember mohón nekiesett a golyóknak. Általában magas feszültségű volt az idegesség. Ezek a nyomorékok érezték, egymás segítségére vannak kényszerülve s ez a sorsközösség nem az egymás megbecsülését, hanem az elvadult gyűlölködést lobogtatta bennük.
- Miért nem ölik meg magukat az ilyen emberek - mondtam önkéntelenül. - Hiszen ezek rosszabbak már a hulláknál. Eleven hullák! Ilyen fogyatékosságokkal sose akarnék élni.
- Van abban valami perverz gyönyörűség, hogy az egészséges ember törvényei ellen is éljen az ember. Nincs kizárva, hogy egy díjbirkozó például nagyon jól érezné magát, ha valaki egyszer alaposan elverné őt. Találkoztam már gazdag emberekkel, akik kétségbeesetten panaszkodtak, hogy adógondjaik vannak s őszintén irígykedtek a szegényekre, akik a kenyér megszerzését túl teljesen az önmaguké tudnak lenni. Képzeld el, milyen élvezet lehet ennek a járni nem tudó koldusnak, meglöknie a golyót s látnia, amint az ide-oda szaladgál az asztalon.
- Magamra nézve azért mégis nehezen tudok elgondolni ilyen életet. Természetemnél fogva jönni, menni, cselekedni szeretek s nem vagyok hajlandó elismerni semmi előre jelenlévő akadályt.
Oktalanul bölcselkedtünk s körülöttünk zajlott az élet. Az asszonyok körül, akik már a holnapi krumplit hámozták, lassan összecsoportosultak a billiárdnál le nem foglalt férfiak és fölhangzottak a durva tréfálkozások és az asszonyok csúnya viháncoló nevetése. S valaki egyszerre durván, megborzongatóan belekáromkodott a káoszba. Akikről az előbb én még azt hittem, hogy ilyen ügyefogyottan és megcsonkítottan még élniök sem érdemes, most belegabalyodtak az üzödő szerelembe, a vakuló szemekben a féltékenység ördöge lobogott, valaki kést rántott elő, fölemelkedtek a dákók, a kis deszkakocsik kerekei csikorogtak.
Az egyik asztal tetején álltunk Szittyával, izgultunk a halálthozó jeleneteken és nem tudtuk magunkat teljesen kiszakítani a gomolygó csoportból.
- Üsd - visította Szittya -, üsd, az öregannyát neki! - Olyan volt mint egy elragadtatott gyerek, összecsapkodta a tenyereit és dobogott az asztal tetején.
Rám is hatott ez a tragikomikus dühöngés, de belőlem inkább az irtózást, az emberfölötti elszomorodás érzését váltotta ki. És nem a sajnálkozást. Úgy éreztem, rettenetes kaszával oda kellene állnom a verekedők közé és szó nélkül, de nagyon kemény lendülettel, le kellene kaszálnom valamennyiüket. A kegyetlenkedésnek ezt a formáját már többször is észrevettem magamban és nem szégyellettem magam miatta, ez az én alaptermészetem volt. Valami ösztönös formában kívántam a rendteremtést.
Rendőrök jöttek be a terembe és azok kergették szét a verekedőket. Nyiltan senki se mert a kihúzott kardok ellen támadni, de a falakhoz, az asztalok mögé és az asztalok alá szorított nyomorékok, mint a sovány farkaskutyák és a nagypofájú bulldogok vicsorogtak az erősebbek felé. A rendőrök könyörtelenek voltak, gyilkoló parancs égett szemükben, akikre ránéztek, azok meglapultak és mi úgy láttuk, ez itt mindennapi történet és a történet mindennap így fejeződik be. Mikor a rendőrök elmentek, akkor vettük csak észre, az egész inkább csak irgalmatlan lárma, mint gyilkossági kísérlet volt. A karcolásokon és daganatokon kívül semmi nyoma a vérnek. És úgy látszott, a kiválasztott hímek visszajutottak jogaikba. A redves szakállú, akit az előbb még zöld kiskocsijával emelgettek a székekre, most kocsi nélkül ott kakaskodik az asszonyok között. És mindegyiknek, akinek ereje és bátorsága van hozzá, megvan már a párja. Egy ideig még ittak, napi tapasztalataikról beszélgették, aztán párosával fölvánszorogtak a padlásszobákba.
Mi lenn maradtunk a teremben, az egyik asztal tetején szorosan egymáshoz bujva aludtunk hajnalig.
A szükséges fejenkénti öt frankunk már megvolt, átmehettük volna a határon, de mégis előbb még itt is ellátogattunk néhány helyre. Összeszedtünk valami pénzt, ettünk s a határőrnél beváltottuk a maradék pfenningeket. Csak meg kellett várni, míg a vassorompót fölnyitják előttünk, csak át kellett lépnünk a szimbólikus árkon s már a belga földön voltunk. Külömben itt is zöldek voltak a fák, sütött ránk a nap s a mezők illatával volt tele a levegő. Ha nem találkoztunk volna össze emberekkel, akik máskép voltak öltözve, mint a németek s ha nem beszéltek volna más nyelven, mint a németek, akkor talán észre se vettük volna, hogy hosszú hónapok után magunk mögött hagytuk Németországot.
A határban dolgoztak a parasztok, lovakkal és ökrökkel, akárcsak Magyarországban vagy Németországban. Alig indultunk el s máris leültünk az országút szélére, pihentünk és nézelődtünk. Szerettünk volna szóbaállni valakivel, tájékozódni az itteni szokásokról és lehetőségekről, de nem értettük az emberek nyelvét. Csavargók se jöttek velünk szemben, tovább indultunk, szerettünk volna valakihez csatlakozni, vagy valakit magunk mellé kapcsolni, de egész napra társtalanok maradtunk. Csak a határban kószáló csendőrök voltak azok, akik minduntalan belénk akadtak és akiket nem tudtunk elkerülni. Ijesztően kifényesített katonák voltak ezek, acélfegyverzettel és mindent legázoló csizmákban. Úgy láttuk, ezek a nevetségesen komoly figurák egyenesen miránk, csavargókra vadásznak a határban. Magunkba feledkezetten beszélgettünk s egyszere csak elénk termettek. Mintha a földből nőttek volna ki, ledönthetetlen cövekek, nem engedtek tovább. Szittya tudott kicsit franciául és ők is rossz francia nyelven beszéltek. Kérték az öt frankunkat és az igazoló papírjainkat. Ravasz belső gúnnyal mutattuk föl a pénzt és lapoztuk föl a munkakönyvünket.
Mehettünk tovább.
Nem tudom, hogy ez csak tiszta formalitás volt-e, vagy komolyan azt hitték ezek a jámbor tuskók, ha fölmutatunk nekik öt frankot, akkor már minden rendben van és békességben élhet és meghalhat tőlünk a belga nemzet. Lehet, hogy ezt ők komolyan gondolták így, minket azonban elfogott az éhség és megtaláltuk a módját, hogyan lehet valami ennivalóhoz jutni. Az öt frankra vigyáztunk, mint a szemünk világára és bemerészkedtünk a házakba, rossz franciasággal megkérdeztük hány óra és ha láttuk, hogy nem kell ellenségtől tartani, éppen úgy koldultunk, mint Németországban. Óvatosan és kitartóan dolgoztunk, de mégis nagyon nehéz volt a boldogulási lehetőség. Ezek a nagy bugyogójú belgák távolról sem voltak olyan szentimentális majmok, mint a jó bajorok. Szigorúak voltak, mindent ki akartak kérdezni tőlünk és olyan nehezen adtak egy darab kenyeret, mintha a szivük alól kellett volna azt lehasítaniok. S errefelé kevés volt a zsidó s azok is gonoszok és elkérgesedett szívüek voltak. Nyilvános kasszát nem tartottak fönn s a sameszhez nehezebb volt hozzáférkőzni, mint egy kőbálványhoz. Urak voltak ezek és belga soviniszták. Igaz viszont, hogy napokon át egyetlen orosz zsidóval sem találkoztunk az országúton. Azok már nem tévedtek be ebbe a szárazság völgyébe, ahol se hatósági segélyállomások, se menhelyek, se zsidókasszák nincsenek. Napokon át az országútak mentén tenyésztett gyümölcsfákról éltünk, ami kis pénzt lopva össze tudtunk szedni, azt szállásra költöttük. Ha Németországból azt írtuk haza Jolánnak, hogy a mezők liliomává lettünk és Isten táplál bennünket, innen meg kellett irnom, hogy csavargó kutyákká lettünk s véres verítékkel keressük kenyerünket, mint ahogyan azt Isten a paradicsomkertből kiűzött emberpár részére elrendelte.