Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 14. szám

FENYŐ MIKSA: POLÉMIA ADYRÓL ÉS MAGAMRÓL

A “Magyarság"-ban vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre “A magyar Ady" cimen vezércikket írt, melyben Makkai Sándor erdélyi református püspök Ady-könyvének szolgáltat igazságot. Ugyanekkor, mikor ezt igaz örömömre teszi - mert Makkai Sándor könyvét az Ady-irodalom egyik legnagyobb értékének tartom - néhány mellékmondatban, kissé sommásan és jóval kevesebb igassággal, velem is foglalkozik. Azokkal, kik Ady Endre költői nagyságát próbálták kikezdeni, kik emberi és írói kvalitásának sárbarángatásával akarták a magyarságot e legnagyobb magyar értéktől elidegeníteni, nem szívesen szálltam pörbe: mit mondhatok nekik, ami kinyitná szemüket e fény látására s őket ravaszdi kis politikai játékaik abbahagyására bírná, vagy mit mondhatnak ők nekem, amire fölfigyelnék s a magam hitével szemben szkeptikussá válnék. De Zsilinszky Endrével, akár akarja akár nem, van valami közösségünk: Ady géniuszának megbecsülése, - s ez engem feleletre kötelez.

Nos hát, vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre ebben az ő cikkében megállapítja, hogy az Ady-kérdést sem Szász Károly, sem Fenyő Miksa, sem a köréjük csoportosuló ádáz imádók és ádáz kárhoztatók kis serege nem döntheti el; “Fenyő Miksáék - mondja - azért nem, mert az ő Ady-imádatuk főleg két összetevőnek eredője; egyik a beléjük idegződött évezredes tehetségtisztelet, a másik annak ösztönös és gyors megérzése, hogy az Adyban forrongó ős hajlam lelki anarchiára fejleszthető benne és alaposan kihasználható a történelmi Magyarország elgyöngült nemzeti társadalmának további szétmálasztásához". És később: “a szakadék köztünk és Fenyő Miksáék között nagyobb és áthidalhatatlanabb, mint Szász Károlyék és a radikálisok között; a mi nemzedékünk élesebben és elszántabban áll szemben az októberi forradalom szellemeivel stb. stb." Ha cikkíró az ex potiori fit nominatio elvénél fogva aggatja az én igénytelen személyemre ezeket a megállapításokat, akkor úgy kell lenni, hogy az ő felfogása szerint én vagyok az, ki leginkább törekedett Ady Endrét lelki anarchiába vinni, én vagyok az októberi forradalom szellemének letéteményese és ami vád még “Fenyő Miksáék" fogalom mögött meghúzódik, - efajta megállapításaival viszont Zsilinszky Endre van egy táborban Szász Károlyékkal, akik az Ady körül kerekedett vitában a legszivesebben ezeket a kártyákat játszották ki. Úgy látszik sikerrel.

Hogy az Ady-problémát nem oldom meg, ebben igaza lehet vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endrének. Valahogy az alatt a negyedszázad alatt, hogy Ady Endre költészetével foglalkoztam (nyugottan mondhatnám: hogy véremmé vált), a magam számára ezt a problémát megoldottam; hogy mások számára, az egész magyarság számára megoldassék, nyugottan hagyom hivatottabb elmékre, az utókorra, mely ime Makkai Sándor írásában máris imponálóan jelentkezik. Ezen tehát nem veszek össze cikkíróval, de amit a “lelki-anarchiáról", az “októberi forradalom szelleméről" mond, arra egyszerűen azt felelem: nem áll. Bevallom, nem is egészen értem vádját; vajon ő is ugyanazt akarja mondani, amit az akadémia elnöke mondott (akinek Ady-bírálatát ha annakidején élesebb kifejezéssel illettem, mint azt magam is akartam, azzal magyarázhatom, hogy számomra az Ady-kérdés már megszünt esztétikai probléma lenni, valóságos hittétellé vált, melyről a hitviták szenvedélyességével nyilatkoztam), szóval, hogy ez az Ady Endre egészen rendes verseket írt volna, olyanokat, amilyeneket az akadémia elnöke és az irodalmi társaságok egy magyar költőtől joggal elvárnak, ha melléje nem szegődik néhány ember - köztük én is - kik fajától elidegenítették, a maguk eszméi számára megnyerték. Gondolom, Zsilinszky Endre nem ezt akarta mondani, mert hiszen ő éppen azt vitatja - nagyon helyesen - hogy nemcsak hogy nem idegenedett el fajától, sőt éppen - erényeivel, hibáival - e fajtának egy mesébeillő, pompásan kitenyésztett példánya volt. Ha pedig ez így van, és bizony így van, akkor miben állott “a lelki anarchia fejlesztése" és mért gondolja, hogy éppen én voltam ez ördögi machináció egyik szerzője. Adyban sokmindenfajta gyöngeség volt s hajnali órákban a Három hollóból hazafelé menet bizonnyal nem volt nehéz őt rávenni arra, hogy egy másik kocsmában keresse azt a három pohárnyi bort, ami Tas Péter előtt még az asztalon piroslott. Arany Jánost kicsinyelte; hosszú esti vitákon rá tudtam venni arra, hogy újra elolvassa Buda halálát s revideálja itéletét. (Mert kitünő judiciuma volt). De hogy a magyarságról, fajáról való felfogását megmásítsák, denaturálni próbálják, azzal bárki is hiába próbálkozott volna. A maga felfogásában a magyarságról, a magyarság európai hivatásáról, a történelmi osztály erényeiről és vétkeiről, grófokról, és parasztokról, gácsról, svábról és zsidóról, a nemzetiségekről, Erdélyről stb., Ady valósággal intoleráns volt és szuggesztív ember létére (mert nemcsak írásai szuggesztívek, ő maga is olyan ember volt, aki ahol megjelent, ott minden ő érte, az ő akaratja szerint igazodott) inkább ő zavarta meg környezete lelkét, mint megfordítva. Mert amiben cikkíró nyilván a lelki anarchiát látja, t. i. a “radikális-szocialista ideológá"-nak Ady egyes verseiben való megnyilatkozásában, erről - engedje meg nekem vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre - nálánál sokkal előbb állapítottam meg, - én is, mások is - amit ő is megállapít, hogy nem lényege Adynak, inkább felvettség, elhatározottság, eszköz abban a törekvésében, hogy az egész magyarságot magához ölelje. Idestova tizennyolc esztendeje annak, hogy Adyról szóló egyik írásomban, mely hódolat volt Ady genieje előtt, szocialista ízű verseiről maliciózusan jegyeztem meg: “...amit egyébként Ady szívesen honorált azzal, hogy új vizekre szállva gyakorta vörös vitorlákat vont fel hajójára". Bármilyen csalódás legyen egyes csoportok számára - mondottam két évvel később egy róla szóló előadásomban - a tudományos szemlélet kötelessége az a megállapítás: hogy Ady Endre lényegében nem proletár költő. Az ő egyéni elégedetlensége, fajával való elégedetlensége és a szocialista törekvések között lehet valami párhuzamosság, de nem azonosság; az ő küzdelmeit az élettel nem enyhítené, problémáit meg nem oldaná a szocialista világrend érvényesülése sem; viszont magától értetődő, hogy a magyar föld szociális megrázkódásai mélyen érdeklik és befolyásolják is költészetét, de ami keserűség, vád verseiben a maga fajtája, főleg a zsentri osztály ellen van, az nem a szocialista ideológiából ered, hanem egy neme a magakínzásnak, mert hiszen minden ragyogása és minden foszforeszkálása ennek az osztálynak fényét-árnyait tükrözi vissza, melyhez életének ezer gyökérszála fűzi". S most, amikor ugyanilyen megállapításokkal találkozunk Zsilinszky Endre cikkében (“Boldogok vagyunk, hogy a hanyatlásában is nagyszerű magyar faj még e förtelmes lápon is olyan mesébeillő gyönyörű virágnak adott életet, amilyen Ady Endre volt"), amikor én ugyanezt legalább olyan meggyőződéssel állítottam, mint ő, amikor tíz esztendőn keresztül - 1910-1920-ig - egyedül én és néhány barátom - “Fenyő Miksáék" - voltunk azok, akik Ady Endrét a hatalmasokkal szemben, kik őt a “magyarság"-ból kiközösíteni akarták, éppen legmélyebb, legigazabb magyarsága jogán a magyarságnak követeltük: akkor joggal érzem súlyos igasságtalanságnak, hogy most engemet ki akarnak tessékelni azoknak, - hálisten, igen szépen meggyarapodott - köréből, akik tartják jussukat Ady kincseihez. (Mondom, igasságtalanságnak érzem, mert hiszen hogy ezt véghez is vigyék, arra nincs hatalom.)

S itt legyen szabad néhány szót vesztegetnem az októbrizmus vádjára. Nem kívánhatom, hogy vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre ismerje szürke életem körülményeit, világnézletemet, politikai nézeteimet, de ha nevemet politikai vagy társadalmi törekvések összefoglaló megjelölésére felhasználja, akkor úgy vélem, nem valami különös szerencsétlenség, ha azt mondom, hogy egy kissé mégis csak utána kellett volna néznie, állanak-e rám megállapításai. S ha utánanéz, akkor megtudta volna, hogy nemcsak hogy távol állottam az októberi forradalom erőitől, de éppen annak a kormánynak - Hadik János kormányának - voltam tagja, mely hivatva lett volna a forradalmi erők kitörését megelőzni, megakadályozni, mely azonban éppen a forradalmi erők érvényesülése folytán hatalmát nem gyakorolhatta, terveit meg nem valósíthatta. De tovább megyek a bizonyításban, bár nagy restelkedve teszem, mert nem szeretek a pódiumon állni, sem fényben sem árnyban: amikor Károlyi Mihályék uralomra jutottak és Garami Ernő államtitkársággal kinált meg - bizonnyal éppen attól a megfontolástól vezetve, hogy a forradalmi erőket a polgári rend biztosabb medrébe vezesse - minden becsülésem mellett Garami iránt, nem fogadtam el, mert éreztem, hogy a forradalom lejtőjén nincs megállás és ennek a szerencsétlen kísérletnek végzetesen anarchiába kell fulnia. Hogy voltak emberek és eszmék az októberi forradalomban, melyeket méltányoltam, - méltányoltam már a forradalom előtt és méltányolok ma is - ezt poltronság volna elhallgatnom, de egészben véve amit akartak, ahogy akarták, főleg az a kisérletük, hogy a történelmi osztály kizárásával oldják meg feladatukat, már kezdettől fogva szembeállított velük (igaz, hogy az én szembenállásom akkor nem sokat számított) - aminthogy általában én szkeptikus vagyok a forradalmak történelmi értékelésével szemben s mindig imponált nekem Schopenhauer, aki vagyonát a frankfurti forradalom leküzdésekor elesett katonák özvegyeire, árváira hagyta. Szóval semmi közöm októberhez, sem a törtetői közé nem tartoztam, sem meglapultjai közé, ellenben Károlyiék idején szerveztem a polgárság ellenállását, de viszont az is igaz, aki októbrista közel állott Adyhoz, annak sem jutott eszébe, hogy Ady nevét cégérül használja, azok is úgy ismerték őt, abban a beállításban, ahogy Zsilinszky Endre a magyarság, sőt a magyar nacionalizmus számára reklamálja, anélkül, hogy egyebet akartak volna tőle - tessék elolvasni Hatvany Lajos írásait - mint hogy az legyen, egészen és zavartalanul, aki, - Ady Endre. Bizonnyal sem nekem, sem másoknak semmi részünk abban, hogy a magyar égboltozaton ez a nagyszerű szivárvány megjelent; jött volna és lett volna nélkülünk is, a mi megértésünk, barátságunk, hódolatunk nélkül és nevetséges volna, ha mi ezért bármi elismerést is igényelnénk. De ha már úgy volt, hogy akadt itt néhány ember, aki szemben azokkal, kik tehetségét, hivatottságát, magyarságát megtagadták, vallották, hogy genie, vátesz, minden sejtjében legősibb magyar, hogy mért kell ezektől elvitatni megértésüket, önzetlenségüket, szempontjaiknak emelkedettségét, mért kell őket egy fazékba dobni azokkal, kik Ady Endrében a testi és szellemi vérbajt látják és mint a bélpoklosoknak csöngetyüt adnának mindenki kezébe, aki az ő nevét ajkára veszi (notabene “vérbaj": a történelem nem egy kiválósága, olyanok, kik előtt ezek az urak is tisztelettel kapják le kalapjukat s akiket az iskolakönyvek ideálként állítanak az ifjúság elé, szenvedett ebben a betegségben), mi szükség van erre, mennyivel lesz ezáltal igazabb, emelkedettebb, magyarabb Zsilinszky Endre Ady-szeretete, ezt sehogysem tudom megérteni. És hogyan lehet az, hogy ha ebben a kérdésben - mint ő mondja - oly mérhetetlen szakadékok választanak el bennünket egymástól, hogyan lehet az, hogy egyek vagyunk abban a felfogásban, hogy a magyarságnak nem volt mélyebbre nyuló, tragikusabb, szuggesztívebb költője, mint Ady Endre. (Vallom, hogy számomra az egész világirodalomban nincs különb költő és életemnek nagy gazdagodását jelenti, hogy ennek a legnagyobb magyar genienek - életének és műveinek - hitem szerint közelébe jutottam.) És hogyan lehet az, hogy Makkai Sándor könyvéről ugyanúgy gondolkodok, mint ő, hogy Szász Károlyék támadásaival, megnemértésével szemben ugyanaz az attitude-öm, legfeljebb ha nem olyan mélységes tisztelettel, mint ő teszi. Talányok, melyekre nyilván csak vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre tudná megadni a megfejtést. Aki bizonyára ismeri és szereti ezt a gyönyörű Ady-verset - “Csaba új népe" - melyben írva vagyon:

Nem jöttünk égi Hadak-Útján,
Sorsunk vad ösvény, Föld s a por.
De, im, egy új Csaba-Legenda
Lelkünkben lázasan dalol.

Egy riadó zúgott emitt föl,
Amott egy izzó gondolat
S kihúzta kardját hüvelyéből
Ezer ébredt eszme-lovag.

És egymás felé már csörtettünk,
Mint rég eljegyzett cimborák,
Festő képét, poéta versét:
Fölkínáltuk egymás borát.

Bekalandoztuk a világot
S mosolygott ránk a szabad Ég
S esküdöztünk, hogy szent masszával
Be lesz töltve a szakadék.

Hunnia sivár szakadéka
Ez a mindennél szomorúbb:
Itt lesz, esküdtünk, vér urfiknak
S alj-aggoknak termő toruk.

Megtaláltuk az őseinket:
Mennyi bús homloku magyar,
Kinek azért kellett pusztulni,
Mert újat, emberit akar.