Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 14. szám
Szász Károlyt életemben először és utoljára Gyulai Pálnál láttam körülbelül huszonkét évvel ezelőtt. Még most is élénken emlékszem arra a felejthetetlenül szép délutánra, amelyet azután Szász Károly megjelenése megzavart. Gyulai Pál íróasztalánál ült, ebédutáni portorikóját szívta a régi emlékeit idézgette. Oly közvetlenül és bensőségesen tudta a multból előhívni a magyar irodalom nagy alakjait. Fiatal, rajongó szívemmel úgy éreztem, mintha oltár előtt állnék, ahol avatott kezek tüzet gyújtanak a szellemi élet nagy titkai előtt s magamban azért esdekeltem, bár sokáig tartana ez a kivételes hangulat és finom ezüstszövetét ne szakítaná szét semmiféle profán jelenség.
Ekkor jött Szász Károly. Verseket hozott, amelyekből apjára való tekintettel az öregségében elnéző és jószívű Gyulai Pál néha-néha válogatott a Budapesti Szemle számára. Szász Károly Gyulai felszólítására helyet foglalt az íróasztal másik oldalán és belekezdett verseinek felolvasásába. Lelkemre sötét felhő árnyéka szállt. El nem tudtam képzelni, hogy lehet valakinek bátorsága, vakmerősége ilyen verseket felolvasni a szent öreg előtt, aki Petőfi helyét irodalmunkban kijelölte és Arany Jánosnak barátja volt.
Azóta sok idő telt el, sok minden változott meg. Országok omoltak össze, megbecsülhetetlen értékek kallódtak el. A világon átszáguldó tragikus vihar megértőbbé és gondolkozóbbá tette még azokat is, akik vakok voltak és elméjüket elzárták a megváltó gondolat elől. Szörnyű válságon ment át maga a magyarság is. Nemcsak létele, hanem egész szellemi élete és műveltsége is olyan lökést kapott, amely könnyen végzetessé válhat, ha nem tudjuk megbecsülni és egy emelkedettebb horizont szolgálatába csoportosítani minden erőnket.
A nagy eltolódások és metamorfózisok e világában változatlanul csak a Szász Károly vakmerősége maradt meg. Mintha a lefolyt huszonkét évet a víz alatt töltötte volna, gondolkozásmódjának oly törhetetlen és kikezdhetetlen változatlanságával bukkan a felszínre s ugyanazzal az avatatlan vakmerőséggel, amellyel egykor Gyulainak verset olvasott, most Makkai Sándornak Adyról írt szép és sok tekintetben eseményszámba menő könyvéhez szól hozzá.
Ha csak az irodalmi és esztétikai szempontokat néznők, Száz Károlynak eredetileg a Budapesti Hirlapban, majd külön lenyomatban is megjelent bírálatát nem volna szabad egy pillanatnyi figyelemre sem méltatni. Úgy Makkai könyve, mint az egész Ady-probléma mellett teljesen értetlenül megy el, anélkül, hogy a közkeletűség szinvonalán jóval alúleső szólamaival valaha is meg tudná közelíteni a dolgok lényegét. A modern versről, az európai líra utolsó ötvenéves fejlődéséről halvány fogalma sincs. Alapvető irodalmi és esztétikai kérdésekben olyan tájékozatlanságot mutat, amelyet egy érettségiző diáknak sem lehetne megbocsátani. Általában az a benyomásunk, hogy ennek a túlfűtött temperamentumú bírálónak Makkai könyve a maga igazi jelentőségében és mondanivalóiban teljesen idegen maradt, felfogóképességének szféráján végzetesen kívül esett s érdeklődését csak annyiban tudta közelebbről megkapni, amennyiben egyes kiszakított mondásait tudatosan, vagy öntudatlanul elferdítve, kirívó politikai szinezettel festhette alá.
Ennek megvilágítására e folyóirat olvasóinak teljesen elégséges lesz, ha Szász Károly bírálatának csak egy-két passzusát idézem, amelyek egyszersmind ékesen be fogják mutatni azt a szinvonalat is, amelyen ennek a vakmerő dilettánsnak stílusa mozog.
Makkai Sándor egész természetesen nem a legnagyobb elragadtatás hangján beszél az Ady fellépésének idejébe s az azt megelőző, mintegy három évtizedbe eső magyar líráról. Epigonok korszaka volt, amely nemcsak hogy zsenit, hanem kimondottan eredeti és egyéni lírai szemléletet sem tudott termelni. Egy-egy kedves, emlékezetben maradó verset írtak akkor is, de a korán és teljes elhagyatottságban elpusztult Reviczkyn és a meg nem értés társtalanságát egy megelőző korszakból áthozó Vajdán kívül alig találunk e szürke hegedősök között valakit, akit a lírai formához benső ösztön és a tehetség rendeltetése vezetett volna.
Ez letagadhatatlan tény, amelyet legjobban igazol az a körülmény, hogy a líra ebben az időben a nagyközönség érdeklődéséből teljesen kiszorult. A vers nem kellett senkinek, s Ady fellépéséig elképzelhetetlen lett volna, hogy verskötet iránt olyan lázas érdeklődés nyilvánuljon meg, mint például egy érdekes regény vagy szindarab iránt. Ez az irodalomtörténeti igazság nagyon fáj Szász Károlynak, aki maga is e lírai nemzedékben - ha mindjárt a legszerényebb és leghátrább eső rendben is - foglalt helyet. Emiatt azután igen furcsa kronológiai csalafintasággal ráfogja Makkaira, hogy Arany Jánost akarja a porba rántani, mert hiszen, ha másképen nem, de epikájával és balladáival Arany János is a lirikusok e koszorújába illeszthető. Szász Károly e dörgedelmes érvének erősítésére szó szerint a következőket írja: “Dehát Arany János a kérdéses három évtized első felében is élt még és verseket is írt. A
És ha volna valaki, akit ez az egyben magasröptű és mélyenszántó okadatolás nem győzne meg, azok számára Szász Károly még hozzzáfűzi: “Dehát abban a harmincesztendős sivatagban termett néhány hatalmas Arany-ballada is, köztük a remek
Ekkora bravúrral, mint ez a két sajátmagától kölcsönkért passzus, a legkörmönfontabb és legrosszhiszeműbb Szász Károly-utánzó sem tudná kifigurázni azt a csattanós naivitást, amely ezt a féktelen és minden irodalmi ügyben kanálnak tolakodó kritikust esztétikai megállapításaiban egész bírálata folyamán jellemzi.
De a naivitásnál Szász Károly nem áll meg. Mintha saját maga is dühbe jönne attól a gondolatszegénységtől és járatlanságtól, amivel az Ady-kérdés bírálójának kente fel magát, legtöbbször rettentő hevületbe csap át és az üres szavak szörnyü dzseszbendjével hessegeti el a józan mérlegelés és tárgyilagos megértés szellemét, amivel ezt a már történelmivé vált kérdést tárgyalni kellene. Makkai egy helyen azt mondja, hogy megérti azoknak aggodalmát, akik Ady költészetét egy életre való, egészséges, uj ifjúság számára nem tartják kívánatosnak. De nem szabad elfelejteni, - írja Makkai - hogy ez a költészet egy haldokló nemzeti élet, egy halott nemzeti költészet légköréből zendül fel.
Szász Károly is elismeri, hogy Ady idejében válságban volt a nemzeti élet és nemzeti költészet, de vajjon mi volt ennek az oka? “Legelsősorban nem épen az-é, - írja - hogy az adyak hegedűinek húrján, nemzetközi kóta nyomán hamis hangok kakofóniája rikácsolt, amely a blasfémia, az immoralitás és az internacionalizmus hináros, posványos “uj" vizeire csalogatta a részben naiv, részben minden rosszra könnyen kapható tömeget, a hatvaniak cintányéros reklámozása mellett?! Igenis - a nemzeti élet megrontatott, a nemzeti költészet megcsúfoltatott, de ebben az elítélendő munkában előljárt az a romboló politikai célzatok szolgálatába szegődött irodalom és esztétika, amelynek főképviselői: a Vér és arany tagadhatatlanul tehetségesnek született, de az alkoholtól, a szerzett vérbajtól és a környezettől korán megrontott szerencsétlen poétája és úgynevezett barátai voltak."
Hát így ír Szász Károly. Ilyennek és csak ennek látja Ady költészetét. Dühtől és bosszútól elborult szemmel vagdalkozik és fegyvereiben cseppet sem válogatós. Csavaros észjárással szeretné az egész Ady-problémát egy olyan síkra tolni, ahová egy pár népszerűséget hajhászó kifejezéssel oda lehetne fordítani a nagy szenvedéseken keresztülment egész magyarság felháborodását és keserűségét. Azt a szókészletet, a megbélyegzésnek azt a durva módját, amellyel ő a magyar lírának nemcsak a magyarság, hanem lassanként az egész világ előtt elismert nagy reprezentánsát illeti, jó izlésű ember még betörőkkel és fegyencekkel szemben sem használja.
De szitkaival és elferdítéseken alapuló gyanúsításaival nemcsak a halott költőt illeti. Sőt dühét és elkeseredését épen az fokozza, hogy Makkai Sándornak, az erdélyi reformátusok fiatal és máris nagynevű s méltán bálványozott püspökének Ady-könyvében épen a magyar ifjúság előtt sikerült az Ady-kérdést a bölcseletnek, a szigorúan vallásos erkölcsnek és a legnemesebb magyar érzésnek egy olyan magas szférájába emelnie, ahová már többé semmiféle Szász Károlyoktól gyúrt sárgolyó fel nem ér. Hivatott pap, hivatott író és hivatott bölcselő mutatta ki Adyról, hogy milyen teljes és művészi kifejezése volt tragikus sorsa felé sodródó nemzetének s a magyar irodalomban egyedülálló vallásos lírájában milyen egyetemes emberi jelentőséggel élte meg a mai ember lelkiválságát és Isten felé epekedő nosztalgiáját.
Szász Károly előtt két út állott. Vagy meghajlik bűnbánón és megtörten az igazság napszínes manifesztációja előtt, vagy felveszi a reménytelen harcot nemcsak Ady, hanem Makkai Sándor ellen is. Szász Károly az utóbbit választotta s minthogy tudás ellen tudást, érvek ellen érveket nem tudott szembeállítani, hozzá folyamodott az elcsavarás, a rágalmazás s a legponyvább demagógia fegyvereihez. Minden alap nélkül s a Makkai könyvéből kivett és meg nem értett idézetekkel - amint ő mondja -
De megértem Szász Károlyt. Csatát csata után veszítve, most végre egy olyan területre szorult, ahol könyörtelenűl meg kellett éreznie, hogy itt már nincs többé habozás, itt őszintén és bátran le kell számolnia eddigi életével, szembe kell néznie önmagával. Makkai Ady-könyve nemcsak a nagy magyar tragédia költőjének problémáját hozta elébe uj megvilágításban, hanem hozott egy uj szellemet is, amely szembe akar férfiasan nézni magának a tragédiának okaival és ha kell, vezekelni akar a maga s apjainak elkövetett bűneiért. Egy olyan helyről, egy olyan uj magyar öntudatból jött ez a szellem, ahol a világos és tárgyilagos látást megkívánja a magyarságnak létért folytatott úgyszólván mindennapi kűzdelme. Egy olyan föld virága ez a szellem, ahol az illuziók melegágyában nem lehet élni, hanem széllel és viharral dacolni kell, nedvet kell szívni a reménytelenségből és fényt kell csiholni a fekete felhőkből.
Innen ért el hozzá az üzenet, amely nem bűnbakokat keres, hanem saját lelkének mélyére néz és megköveteli az elkövetett bűnnek vállalását és jóvátevését. Szász Károly, amikor olyan szentségtörő és hátborzongató gúnnyal kicsúfolja bírálatában ezeket az Ady-sorokat:
Oh, nagyon csúnyán éltem,
Oh, nagyon csúnyán éltem;
és amikor olyan hetykén elmegy Ady bűnbánó könnyei és az erdélyi főpásztor magasztos vallási fejtegetései mellett, nem gondolta meg, hogy mindez milyen uj és hatalmas perspektívát emelget. Szász Károly kitért önmagával szemben az elszámolás fájdalmas, de megváltó válsága elől. Nem mérte fel, hogy milyen szent mélységek felé sujt gyermekostorával, hanem leült s írt egy bírálatot, amelynek olvasására minden magyarnak: öregnek és ifjúnak, konzervativnak és liberálisnak, többségi és kisebbségi sorsban élőnek egyformán csak a szégyen pírja öntheti el az arcát. Elnézhetnők Szász Károlynak tudatlanságát, ijesztő műveletlenségét. Elnézhetnők stílustalanságát és megjegyzés nélkül hagyhatnók példátlan vakmerőségét, amellyel egy számára teljesen ismeretlen szellemi térre betörni merészkedett. A módot azonban, ahogyan ezt tette, meg kell bélyegeznünk.
Egyébként pedig Szász Károly könyve, mint közéleti jelenség, csak jót jelenthet. Itt értük el a mélypontot. Ennél alább nem mehetünk. A krizisnek vége és most már csak emelkedni és szállni fogunk.