Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 13. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: SZOMORY DEZSŐ: LEVELEK EGY BARÁTNŐMHÖZ

Kárpáti Aurél: GINA ÉS ROZAMUNDA
Pásztor Árpád regénye Vajda János két szerelméről

Irodalomtörténeti regény. Németek, franciák fölöttébb kedvelik mostanában ezt a különös, természete szerint eredendő bűnnel terhelt, nem egészen művészi műfajt, amely akaratlanul is a biedermeier-kor divatos, selyemből, hajból, virágból, papírból és halpikkelyből összemesterkedett emlék-képeit juttatja az ember eszébe. Afféle Kunststück az ilyesmi: minden «valódi» rajta, akár a panoptikum-figurán. Csak éppen hogy nem él. Sőt, mennél echtebb, hívebb és pontosabb, annál inkább halott marad. Nem mondom: sokszor akad benne artisztikum is, de azért - veszedelmes műfaj.

Nálunk először Dóczy Jenő próbálkozott vele, pár év előtt, hosszabb elbeszélésbe foglalva Arany János nagykőrösi tanárkodásának eseménytelen eseményeit.

Érdekes kísérlet volt, Arany életének és költészetének komolyabb ismerői számára szinte csemege. Az olvasónak külön gyönyörűséget szerzett az író ügyessége, alapos felkészültsége s száz apró ötlete, amellyel a párbeszédekbe, hangulat- és lélekrajzokba belopta, elmésen beillesztette a költő műveiből kiemelt szemelvényeket. Mégis, az egész nem hatott többnek játéknál, irodalmi és írói eszközökkel megszerkesztett intarziánál. S most Pásztor Árpád egy negyedfélszáz oldalas irodalomtörténeti regényt tesz elénk, amelynek tárgya: a legboldogtalanabb magyar költő két boldogtalan szerelme. Kicsit talán alkalmi könyv is. Vajda János születésének centennáriumára, erre a részvétlenül szegényes, rideg magyar ünnepre készült - szobor helyett. Így hát kétszeres bizalmatlanság nehezedik címlapjára, mielőtt felnyitnánk. Hiszen említettem: veszedelmes műfaj, azonkívül aktualitás szülötte.

Ilyen körülmények közt önkénytelenül felvetődik a kérdés: Nem vállalkozott-e a szerző lehetetlen feladat megoldására, mikor a százesztendős fordulón regény-formában állít emléket a hamar és méltatlanul elfelejtett költőnek, akinek szerencsétlen élete két végzetes szenvedély lángolásában perzselődött el, Ginától Rozamundáig? Lehet-e regény, igazi regény szálait szőni e nagyon is regényes két női név köré, anélkül, hogy az irodalomtörténet jogain sérelem ne essék? S az eddig nyilvánosságra nem hozott, új életrajzi adatok, - amelyeknek felderítésében és összehordásában Pásztor Árpád jelentős érdemekre hivatkozhatik, - nem csábítják, sőt kényszerítik-e az írót arra, hogy regényírás helyett iparművészeti inkrusztálással érje be?

Talán nem fölösleges aggodalmak - a könyv elolvasása előtt. De mire a regény végére értünk, kilenc-tizedrészben eloszlanak.

*

Hogy a műfaj természetéből következő nehézségek legyőzése várakozáson felül sikerülhetett, annak oka főkép a téma szerencsés adottságában rejlik.

A Gina és Rozamunda nevét őrző két szerelem nemcsak kitölti Vajda hosszú életének félszáz esztendejét, hanem egymással is több ponton találkozik. Az elsőnek eleven emléke s a másodiknak teljesülésében is teljesületlen valósága, bizonyos mértékig parallel halad, hogy aztán, a költő tragikus alkonyán, szinte elválaszthatatlanul összefonódjék, mint zenében a kontrapunkt egymásba szövődő, kettős szólampárja. Ez adja meg elsősorban a választott sujet-nek azt a tárgyi egységet, amelyben Gina és Rozamunda alakja épúgy egymás közelébe kerül, akár az elhagyatottság napjaiban, a nyomorúságos, kis bécsi cukrászdában, ahol a vén, tigrisfejű költő egyazon pillantása öleli körül mindkettőjüket. A soha el nem ért kedvest, az örökre imádott, romjaiban is ingerlőnek maradt démont és az eldobott, alázatos, kézcsókoló rajongót, a vetélytárs pusztulásán kegyetlen kárörömmel diadalmaskodó, prózai feleséget, aki végül is maga temeti el a szegények ingyenkórházába züllött költői ideált. A való szeszélye ezt a fantasztikus témát olyan zárt egységbe konstruálta, mint a legkitünőbb regényíró. Pásztort nyilván éppen ez ragadta meg, mikor utánanyúlt, biztos ösztönnel és még biztosabb kézzel, hogy Vajda életének keretébe foglalja a kettős portrét.

S itt kezdődik az író érdeme, amely a tárgyválasztáson túl, a beállításra, az időben és térben egyaránt szétfolyó, hatalmas anyag művészi csoportosítására is kiterjed. Bár a költőt állítja a történet centrumába: Ginára és Rozamundára veti a hangsúlyt, helyesen ismerve fel a két sorsdöntő figura reflektáló, fényvisszaverő szerepét. Főalakja mellé, jobbról és balról, így mintegy szembefordított tükröket helyez s ezeknek egymást keresztező, éles, olykor groteszk villanásaiban mutatja meg a költőt, aki sokkal inkább áldozat, mint aktív hős, a maga Don Quijote-i fantom-szerűségében. Ez a kettős sugártörés rendkívül alkalmas arra, hogy minden ellentétével, gyermekien naiv, minduntalan romantikus szertelenségekbe tévedő, lobogó hitével és beteges gyanakvásával, tüskés bizalmatlanságával, gyűlölködő mordságával egyetemben, egyszerre vetítse elénk Vajda szenvedélyek közt hánytorgó lelkét, amelyben különben a legbehatóbb analizis ellenére is bőven maradnak sűrű ködök, kifürkészhetetlen napfoltok a vakító protuberanciák mellett. Viszont, a költészet és valóság egymásba ömlő világánál, Gina és Rozamunda Janus-arculatára is fény derül. Rejtelmes kettőségük markánsan válik ki a versek és realitások hátteréből, egyrészt úgy, ahogy a költő látta őket, másrészt amilyenek valósággal voltak, illúzióktól lefosztottan. Tulajdonképpen tehát a két végzetes nő élet-regényét kapjuk, olyanformán, hogy történetüknek minden fázisa és fordulata: a költő sorsába való belejátszást, a rá gyakorolt hatást és feléje ívelő vonatkozást illusztrálja.

Van ebben a téma-elrendezésben valami, ami a legjobb történelmi regényekre emlékeztet. Ezek sem hozzák teljesen homloktérbe a túlságosan ismert históriai személyeknek a köztudatban szinte szkematikussá merevedett figuráját, inkább költött, vagy mellék-alakokkal népesítik be az első síkot, míg az «igazi nagyok» fel-felbukkanó sziluettjét a középtérbe állítva, hangolják bele az egész kép perspektivikus arányaiba.

Szerencsés, artisztikus kompozíció.

*

De a legszuggesztívebb, legérdekesebb és legizgatóbb mégis a téma, úgy, ahogy az élet teremtő keze nyersen kiformálta. Ez az egyetlen szenvedélyből két lángba csapó, önmagát halálra perzselő szerelem: Balzac erejéhez, nagylélegzetéhez, fantáziájához és fiziológiai aberrációkat egész a szörnyűségekig felfokozó, romantikus hajlandóságához illő tárgy. Titkok ijesztő szakadékai, visszahökkentő örvényei kavarognak benne. Éteri lebegésű, hótiszta érzelmeken váratlanul átüt a pokol izzó vörössége, a felforrt vér dühödt érzékisége, a mámoros rajongás, a gyilkoló féltékenység s az őrület határait súroló vad, féktelen, szenvedő és szenvedtető harag, amely az utolsó években szinte misanthropiává fajul. Itt minden szó, gesztus vagy kedély-hullámzás vészes túlzásokba lendül, következményeiben kiszámíthatatlan. Nem is csoda, hiszen ennek a szertelen szerelemnek hőse egy megroppant zseni, elkárhozott szent, bukott angyal...

Vajdából nem hiányzik bizonyos démoni vonás. S mintha rokonszenvét is csak hasonló «megbélyegzett» lények tudnák kigyújtani: a jéghideg Gina s a szenvedélyben feloldódó Rozamunda egyformán rejtelmes mosolyú profilja sem nélkülözi ezt a diabolikus redőt. Egy-egy pillanatban csaknem visszataszító lesz makacs hallgatásuk, félelmes szemvillanásuk, károgásba törő örömsikolyuk.

De főkép rettentő sorsuk borzongat végig. A megrázó hármas találkozás, amelyben egyiknek a kerítő szerepe jut, másiknak a tehetetlen élő-halotté, míg a szürke tigrisfej nyomott homloka alól rájuk tűz a költő őrületbe révedő tekintete. Aztán a vég, maga a pokolbeli iszony, a «vízágyasok» szobájában, ahol Kratochwill Zsuzsánna csigákra szijjazott pneumatik derékaljon hever... a halhatatlan versek halhatatlan Ginája... hercegek és császárok szeretője... most egy villogó szemű halálfej... s a belépő Rozamunda ajkán elfullad a diadalmasan vijjogó «háhá»... Ő, a maga pénzén, keserves napszámos-munkával keresett kicsi pénzén fogja majd eltemettetni ezt a tetvektől kikezdett koldus-szerencsétlent, elvált urának első és utolsó, örök ideálját...

Akár valami ponyvaregény, olyan rettenetes, S akár egy Dosztojevszkij-fejezet, olyan magasba-szökő. Vajda kedvenc szava illik rá: grandiózus.

*

Pásztor Árpád kitünően írta meg ezt a könyvét, amely méltó párja Tolsztoj-életrajzának. Izgalmas lelki-riportjai, korfestő képei, jellemzései és motiválásai szuggesztiv elevenségűek. Regényének túlnyomó része igazi regény, erőltetettség nélkül hű, alig akad benne papiros-oldal. Plein-air-ben tartott minden figurája. S talán az sem utolsó érdeme, hogy a kevéssé ismert költőnek nemcsak életét, hanem költészetét is közelebb viszi a nagyközönséghez.

Ez a Gina és Rozamunda nevét viselő kötet: a legszebb Vajda-versek gondosan válogatott anthologiája.