Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 13. szám
Irodalomtörténeti regény. Németek, franciák fölöttébb kedvelik mostanában ezt a különös, természete szerint eredendő bűnnel terhelt, nem egészen művészi műfajt, amely akaratlanul is a biedermeier-kor divatos, selyemből, hajból, virágból, papírból és halpikkelyből összemesterkedett emlék-képeit juttatja az ember eszébe. Afféle
Nálunk először
Érdekes kísérlet volt, Arany életének és költészetének komolyabb ismerői számára szinte csemege. Az olvasónak külön gyönyörűséget szerzett az író ügyessége, alapos felkészültsége s száz apró ötlete, amellyel a párbeszédekbe, hangulat- és lélekrajzokba belopta, elmésen beillesztette a költő műveiből kiemelt szemelvényeket. Mégis, az egész nem hatott többnek játéknál, irodalmi és írói eszközökkel megszerkesztett intarziánál. S most
Ilyen körülmények közt önkénytelenül felvetődik a kérdés: Nem vállalkozott-e a szerző lehetetlen feladat megoldására, mikor a százesztendős fordulón
Talán nem fölösleges aggodalmak - a könyv elolvasása előtt. De mire a regény végére értünk, kilenc-tizedrészben eloszlanak.
*
Hogy a műfaj természetéből következő nehézségek legyőzése várakozáson felül sikerülhetett, annak oka főkép a
A Gina és Rozamunda nevét őrző két szerelem nemcsak kitölti Vajda hosszú életének félszáz esztendejét, hanem egymással is több ponton találkozik. Az elsőnek eleven
S itt kezdődik az író érdeme, amely a tárgyválasztáson túl, a beállításra, az időben és térben egyaránt szétfolyó, hatalmas anyag művészi csoportosítására is kiterjed. Bár a költőt állítja a történet centrumába: Ginára és Rozamundára veti a hangsúlyt, helyesen ismerve fel a két sorsdöntő figura reflektáló, fényvisszaverő szerepét. Főalakja mellé, jobbról és balról, így mintegy szembefordított tükröket helyez s ezeknek egymást keresztező, éles, olykor groteszk villanásaiban mutatja meg a költőt, aki sokkal inkább áldozat, mint aktív hős, a maga Don Quijote-i fantom-szerűségében. Ez a kettős sugártörés rendkívül alkalmas arra, hogy minden ellentétével, gyermekien naiv, minduntalan romantikus szertelenségekbe tévedő, lobogó hitével és beteges gyanakvásával, tüskés bizalmatlanságával, gyűlölködő mordságával egyetemben, egyszerre vetítse elénk Vajda szenvedélyek közt hánytorgó lelkét, amelyben különben a legbehatóbb analizis ellenére is bőven maradnak sűrű ködök, kifürkészhetetlen napfoltok a vakító protuberanciák mellett. Viszont, a költészet és valóság egymásba ömlő világánál, Gina és Rozamunda Janus-arculatára is fény derül. Rejtelmes kettőségük markánsan válik ki a versek és realitások hátteréből, egyrészt úgy, ahogy a költő látta őket, másrészt amilyenek valósággal voltak, illúzióktól lefosztottan. Tulajdonképpen tehát a két végzetes nő élet-regényét kapjuk, olyanformán, hogy történetüknek minden fázisa és fordulata: a költő sorsába való belejátszást, a rá gyakorolt hatást és feléje ívelő vonatkozást illusztrálja.
Van ebben a téma-elrendezésben valami, ami a legjobb történelmi regényekre emlékeztet. Ezek sem hozzák teljesen homloktérbe a túlságosan ismert históriai személyeknek a köztudatban szinte szkematikussá merevedett figuráját, inkább költött, vagy mellék-alakokkal népesítik be az első síkot, míg az «igazi nagyok» fel-felbukkanó sziluettjét a középtérbe állítva, hangolják bele az egész kép perspektivikus arányaiba.
Szerencsés, artisztikus kompozíció.
*
De a legszuggesztívebb, legérdekesebb és legizgatóbb mégis
Vajdából nem hiányzik bizonyos
De főkép rettentő sorsuk borzongat végig. A megrázó hármas találkozás, amelyben egyiknek a kerítő szerepe jut, másiknak a tehetetlen élő-halotté, míg a szürke tigrisfej nyomott homloka alól rájuk tűz a költő őrületbe révedő tekintete. Aztán a vég, maga a pokolbeli iszony, a «vízágyasok» szobájában, ahol Kratochwill Zsuzsánna csigákra szijjazott pneumatik derékaljon hever... a halhatatlan versek halhatatlan Ginája... hercegek és császárok szeretője... most egy villogó szemű halálfej... s a belépő Rozamunda ajkán elfullad a diadalmasan vijjogó «háhá»... Ő, a maga pénzén, keserves napszámos-munkával keresett kicsi pénzén fogja majd eltemettetni ezt a tetvektől kikezdett koldus-szerencsétlent, elvált urának első és utolsó, örök ideálját...
Akár valami ponyvaregény, olyan rettenetes, S akár egy Dosztojevszkij-fejezet, olyan magasba-szökő. Vajda kedvenc szava illik rá: grandiózus.
*
Ez a Gina és Rozamunda nevét viselő kötet: a legszebb Vajda-versek gondosan válogatott anthologiája.