Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 13. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

KASSÁK LAJOS: SZOMORY DEZSŐ: LEVELEK EGY BARÁTNŐMHÖZ
Athenaeum-kiadás

«...itt vannak mind e könyvek, szívem szerelmében gyülekezve, mint a Don Qichotte szívében az ő ponyvagyűjteménye...» Sz. D.

Nem úgy ültem le Szomory új könyvéhez, mint az i. t. olvasók egyike, aki azért vesz elő könyvet, hogy a ravasz élettrükkök után új erőgyüjtésül meglegeltethesse szemeit a fekete betűmezőkön, hogy kifeledkezhessen önmagából, hogy elbájolódhasson az író kegyetlen önkínzásain vagy elaludhasson felelőtlen locsogásai mellett. Teljesítményre vállalkoztam, kritikát akarok írni a könyvről, mert kétségeim vannak az írójával szemben és kétségeket szeretnék támasztani iránta másokban is vagy ellenkezőleg, vissza szeretném szorítani a vele szemben álló magam és mások kétségeit is. A “Levelek egy barátnőmhöz" című kötet megjelenését jó alkalomnak tartom a megbeszélésre, mert ebben a könyvben nincs jelen kívülről vett téma és minden a priori formamegkötöttség nélkül a lehető legtisztábban mutatkoznak meg az író kiválóságai és hiányosságai. Ezek az erények és hibák mint pozitívumok azonban alig kitapogathatók Szomorynál. Tévedés lenne például egyszerűen azt állítani: Szomory elsőrendű stílusművész, de nem eléggé szociálisan látó ember. Mert hiszen gyakran üresen gargalizáló, szinte elbírhatatlan a stílusmodorossága, néha pedig megdöbbentően mély emberi látással lát meg fizikai és metafizikai jelenvalóságokat. Mintha valami démonikusan kétéletű lenne ez az író, írásait olvasva az ördög társaságában érzi magát az ember. Az általa megírt eseteknek és figuráknak nincs plasztikus anyaguk, nincs lehatárolt miliőjük, csak villanásaik, nyirkosságuk, sikamlósságuk, foszforeszkáló hidegfényűségük van és ha már nem foglalkozik velük az író, szétoszlanak a térben és időben alaktalanul és súlytalanul. Gondolom, majdnem minden megjelent Szomory-írást elolvastam és nincsen egyetlen alak, egyetlen helyzet vagy esemény, ami az író megformálásában tovább élne bennem. Csak bizonytalan emlékezéseim vannak bizonytalan fényekre és illatokra, mintha olvasás közben egy nyirkos pincén vagy kongó alagúton mentem volna keresztül. Nem annyira az olvasott dologra, mint inkább a magam állapotára emlékszem, amibe kijátszhatatlanul és visszatarthatatlanul az olvasás közben kerültem. Ezen a ponton elmondhatom, Szomorynak az én részemre nincsenek mondanivalói (s úgy érzem, más részére sincsenek), de van szuggesztív ereje velem és általában az olvasójával szemben; diabolikus mondataival nem elbeszél valamit, csupán önmaga jelenvalóságát érzékelteti. Fantasztikusan és megdöbbentően, ahogyan az csak a lírai exaltációból adódik. Az exaltáció szón erős hangsúly van itt, mert bárha Szomoryt elsődlegesen költőnek tartom, mégis, mondjuk az öreg Verlaine között és közte abban tenném az első különbséget, hogy amíg Verlaine lírikus, addig Szomory exaltált egyéniség. Úgy érzem, az egyiknél még a külső, fizikai lezüllöttséget is a megválthatatlan belső érzékenység determinálja, a legmélyebb gyökerekből fakadt gyermeki líra az, ami költeményeiben zeng, a másiknál külső behatások vagy intellektuális izgalmak, a tiszta líraisággal ellentétes fölzaklatottság az, ami az író hangját modulálja. Stílusán át megérezzük jelenvalóságát, de egyben azt is, hogy ez az író a tükör előtt találja meg legszebb gesztusait és próbálja ki legfantasztikusabb fellángolásait és pokoli szomorúságait. Uram isten, mi lenne akkor, ha például valaki megmondaná Szomorynak, hogy angyali sóhajaiban észrevette a túlnyitott torok sipítozását?! Verlaine pedig Istennel beszélgetett a csapszékekben egyszerűen és bizalmasan, mint egy megbántódott rokon és észre sem vette elkorpásodott szakállát és a férgeket, ahogy beleszúrtak elfáradt testébe.

Nem a lezüllöttség dícséretét akarom adni, de kicsinyesnek és bántónak (tehát esztétikailag is tarthatatlannak) találom a piperkőcséget, a kihangsúlyozott arisztokratizmust még akkor is, ha ezt költő csinálja végig, akár egy toronyszoba tükre előtt, mint délceggé vattázott férfiú, akár írói stílusában, miközben hervatagon sóhajtja: «már a kezemet kell letakarnom valami selyemkendővel, mert a mozgása sem szabad, hogy zavarjon.»

Mondtam: Verlaine lírikus, Szomory exaltált individum, ez kritikát adó megkülönböztetés lehetne, ha őszinte meggyőződésből nem kényszerülnék még hozzátenni, hogy Szomory állandó felkorbácsoltsága annyira az íróművész sajátosságának látszik, hogy elhisszük: tréning nélkül is ez lenne ő s az írás szerencsés pillanataiban minden nagy gesztusa és furcsálkodó mondatszerkesztése fájdalmas lírává igazul. De ez a líra pszichologikus vizsgálódások után nem gyermekien ártatlan, hanem egy középkorian démonikus természet megnyilatkozása: fájdalmas öngúny és a hitetlenség szatirikus látása van mögötte. Elképzelem, ha Szomory valami szerencsétlenségből kifolyóan sebet kapna a testére, aranytálon megpróbálna azt felmutatni mondván: íme, új színeket és tüzeket fakasztottam magamból, hogy csodáljatok, mint akit Isten kiválasztott közületek. Ezzel a beállítottsággal olvasom Szomoryt és megenyhülten gondolom, ahol a legmegfoghatatlanabbul rakétáznak föl a mondatai, ott valami nevetségesen kis dolog fáj az írónak és ott, ahol komoly tragédiákat érzett át, ott puritánul egyszerűvé és átlátszóvá tisztul a stílusa, mint a «Levelek egy barátnőmhöz» című könyvnek abban a részében, ahol katonaszökevény éveiről emlékszik meg az író. Különben is szerintem ez a kötet legmélyebb lírájú és legtisztább stílusú része. A gunyoros látás azonban itt sem érzelmesedik szentimentális pislogássá. Türr Istvánt itt is megmártja a különböző savakban s a gőgös együgyűség szép figuráját maratja ki belőle. De mindez itt borzalmasan érthető is, egy katonaszökevény a «boldog emberrel, a boldog tábornokkal» áll szemben s pláne az a tábornok még érdeklődik is nála munkássága iránt «azzal a szinte gyerekes naivitással, amellyel általában a hadvezérek érdeklődnek színdarabok irányában.»

A másik költőien szép és Szomoryra nagyon jellemző része a könyvnek az író születése körül lejátszódó események leírása. Aligha találkoztam még íróval, aki szörnyűségesebben tudta volna magát kifejezni, mint Szomory az idezsufolt mondataiban és még nem találkoztam figurákkal, akiket egy író tökéletesebb torzsággal emelt volna ki föltarajozott fantáziájából, mint ahogyan ő Podmaniczky és Liszt figuráját kiemeli a napra egy rőthajú zsidógyerek megszületése alkalmából: «...ekkor a nagy zsivajra, vásárra, lármára, hozsánára, a dajka harsány szavallatára, bejött az utcáról az udvarra báró Podmaniczky Frigyes, a karján Liszt Ferenccel mint egy elegáns Biedermeyer dámával, aki e kor ízlésében egy kis kurta, pörge, magyar kalapot viselt a vállára omló dús fehér hajak fölött, pontosan a feje búbján.» Aztán megszólaltatja Lisztet a következőképpen: «Ezek itten, valószínűleg az Asser és Naphtali törzséből valók dél-Galileából, talán éppen Zebulon és Isachar vidékéről, s nem tévesztendők össze azokkal a hebreusokkal és kaldeusokkal az Eufrates és Tigris folyók között, akik valószínűleg Arábiából származtak...» s így tovább s alig egy oldalnyi területen komikus mamlaszokká, zenélőóra-figurákká, a nagyúriságukból az újszülöttet szaglászó antiszemita hülyékké dícséri őket a kritikusok által legtöbbnyire passzivnak és ártatlan zenebohócnak jellemzett Szomory.

Szomory azt mondja egy helyen: «A zseni csak az, minden téren, s főleg akkor ha szeretem magát, hogy úgy rejtsünk, olyan ügyesen, titkokat, gyöngéket s hibákat, mintha azokat mutogatnánk.» A fönt említett fejezetben sikerült ezt az elméletet a teljességében beváltania. Mintha lelkendezve dícsérné a két nagy urat s közben sikerül makulátlanul felmutatnia az ő, ki tudja miért, fájdalmas zsidóságát és amazokat leöntenie, ki tudja miért, maró gúnnyal és elveszejtő hódolattal.

Bizony, hogy előttem nem látszik olyan szimplán egyszerűnek Szomory passzivitása és elefántcsonttoronyba zárkózottsága, mint ahogyan azt a napilapok «kritikusai» olyan nagy biztonsággal meg szokták róla állapítani. Az ő passzivitása előttem a lehető legmagasabb fokra hevített önmagátemésztő aktivitás, az elvonultsága pedig tudatos szembeszegülés a megszokottal és mindazzal, ami az ő számára is megszokottá lehetne. Nyilván mindebben van valami beteges is és pszichológus eszközökkel meg is lehetne találni ezeknek a megnyilatkozásoknak mély emberi eredetét. Csak az érzéketlen nem érzi azt a mély keserűséget, ami buja mondatai mögött él s csak a vak nem látja, hogy az ő szavaiból nem madarak énekelnek elő, hanem hogy azok a szavak maguk madarak, vinnyogó, puhaszőrű denevérek, késélek reszelnek össze a hangjukban és megborzongat az érintésük. És egyáltalában nem is tudnám szépnek vagy pompázónak mondani Szomory stílusát. Szerintem szép és pompás csak az egészséges lehet, az ő stílusa valami elformálódott érzékiségnek szinte kimeríthetetlen tengerfenék-világa. És úgy érzem, hogy néha ő maga is elveszik ebben az alvilági rengetegben... Benne vagyok a könyv olvasásában s egyszerre észre veszem, már nem is olvasok egyebet csak szavakat s már nem is olvasok, de hallom a szavakat, amiket egy makacs, nekikeseredett és önmaga tengelye körül forgó őrült vagy szent zakatol az agyvelőmbe. És befogom a füleimet, de ő csak mondja, mondja a magáét, mert különben belehalna magányosságába és magányosságán élősködő hipochondriájába... És ezeken a tájakon következnek el a könyvek rengetegei a XVII-XVI. századból észbontón és semmitmondón és a nevek, férfi- és nőnevek a legősibb és legújabb irodalmakból, lehet hogy ezekkel a nevekkel tényleg mondani akar valamit Szomory, de mégis ezek a nevek csak, mint aranyzománcba öltözött tüskék bántó fölöslegességgel ülnek a mondatokban. És itt megint idézhetném azt, amit cikkem elejére tűztem. Mert bizony Szomory különb Don Quichotte amannál a másik szélmalom-bolondnál, oktalan hős ő szintén, de más síkon s már nem is realitásokkal, csak a realitások látszatával harcol. Mezítelenül vagy püspöki cókmókkal a vállain a saját irodalmi stílusában áll, mint egy áradó forgatagban és megfeledkezik arról, hogy ő író, aki kötött anyaggal dolgozik, megfeledkezik a szavak őstermészetéről, amit ritmizálni ugyan lehet, de nem lehet belőle orchesztrális muzsikát előkomponálni. Hiába berzenkedik Szomory, mint egy valóságos karmester, Wagner mégis csak Wagner marad s a költő le van kötve a szavakhoz s az a költő, aki zenét akar komponálni a szavakból és nem szöveget, az hibrid munkát végez a legnagyobb erőlködések dacára is. S ez így ennek a könyvnek a fejezeteiben is meglátszik, helyenként mindent elönt az ár, wagneri zenekarok dübörögnek, gátak szakadnak, mennyei tűznyelvek kavarognak és végül is kisül, mindez nem egyéb egy tanyai ház leírásánál vagy csupán egyetlen szó kimondásánál például, gémeskút.

És megint, túl ezen a végzetes mánián, ahol az író lába alá visszakerül a talaj, kinyílnak a perspektívák s Szomory mindent megejtőn az elemében van: «Nem lenni többé! Milyen kegyetlen ezt kimondani! De az utolsó rőthajú Szichem városában, csak imádkozott éneklő modorában, bús baritonja szarvasbőgésével ábrándosan Ázsia felé, ahol az új jövő megindult, a népvándorlások zenebonájában!... S mikor egy reggel, nagy riadalmak közben, éppen a hunugorok jöttek, viharos porfellegekben, fürge ősöm legott hozzájuk csatlakozott, mert ezek, minden látszatok ellenére, jó emberek voltak s a bús dalokat szerették. Egy utolsó búcsúhimnuszával a cédrusfák s a gránátalmák felé, melyek egykor dús lombok közt az elődök fejére lógtak rubint-tüzű estéken fülemileszóval, imakendőjét lobogtatva vissza, mégegyszer Ábrahám keblének, melyről vígan levált, már indult is, szaladt, boldog öreg, egy vonalban a hunugorokkal s meg nem állt, a bérceken túl, Mátészalkáig a szőke Kraszna partján, ahol rögtön imádkozott a szíjjas karjával s azt mondta egy lánynak aki arra jött, hogy várjon... Így lett aztán e rőthajuak fonalán, apáról fiúra, szalkai századokon át, végre az én apám, így lett! s aki feljött Pestre, zenei elvágyódással, s beállt irnoknak azokhoz a kitünő Baumgartenékhoz, akikből az idők során, a legkiválóbb jogászok, bírák, ügyészek s Izidorok lettek! S így vette el Pesten a legszebb leányt egy nap s így vagyok itt, e végtelen körforgásban, megint a zongoránál...»

Szokatlanul sokat idézek egy prózai könyvből, de nem követnék-e el vétket magam és az olvasó ellen, ha ezt a fájdalomba és gőgbe edzett költői remeket magam is meg nem kísérelném közkinccsé tenni. Szomory nem szociális író, nagyon gyakran antiszociális és mégis, ki mondhatna el a fentebbi idézetnél mélységesebb és megvilágosodottabb embersorsot.

És még valami, amiről nem feledkezhetünk meg Szomoryról írván: arról a roppant türelemről, amivel dolgozik s arról a rabszolga-munkabírásról, amivel évtizedek életét kényszeríti bele pillanatok alatt elfolyó mondatokba. És gondoljuk meg, mekkora elszántság, szinte öncsonkító nekibátorodás kellett ahhoz, hogy egy sikerekkel induló író, mint ahogyan ő is indult, ki merjen válni az írói tülekedésekből és vállalni merje mindazokat a bajokat és bántásokat, amik ezen a pályán a magányos embernek kijárnak. Ő vállalta a legnehezebbet s a maga világszemlélete és esztétikai elképzelései szerint a lehető legtökéletesebbet akarja adni. Ez vitathatatlan. Ez több akarva csinált kuriozitásnál.

S ezek után nincs is egyéb mondani valóm Szomoryról. Én nem vagyok a kultúra fanatikus szerelmese, barbár, még lecsiszolatlan erők élnek bennem egészen más világok felé vágyakozva, mint amilyenekről Szomory álmodik. Most, hogy végig gondoltam róla való gondolataimat, nem enyhültek meg vele szemben kétségeim s bizonyos, hogy soha sem lesz művész-ideálom, mégis egy ő azok közül, akiket kiválasztottan megbecsülök.

A “Levelek egy barátnőmhöz" kötete vérrel írt és selymekkel és tüzijátékokkal eltakargatott önvallomás. Reprezentatív műve Szomorynak. Utolérhetetlenül teljes önéletrajza egy embernek, akit nem ismernek s aki nem is akarja magát megmutatni.