Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 13. szám
Isten tudja mióta kóvályog nehány mondatfoszlány fejemben Szomory Dezső művészetéről. (Nem a drámaíró Szomoryról, hanem a próza nagymesteréről.)
Ilyenfélék:
Ez a Szomory annyira kizárólag a kiválasztottakhoz szól minden sorával, hogy nem is lehet a könyveit, nem is kell, kár volna, ostobaság volna okvetlen kezébe erőszakolni mindenkinek. Minek kellene méltatlanokat is értőjévé és élvezőjévé ösztökélni?
Aztán:
Akinek Szomoryt olvasva a köznap erkölcsi vagy modorbeli szabályai eszébe tudnak jutni, az éppúgy fest, mintha egy sikerült dáridó közben folyvást azon nyavalyognék, hogy a kicsapongás árt az egészségnek és költséges.
Vagy például:
Nevetséges ilyen művészetet, mint a Szomoryé, védelmezni olyan vád ellen, hogy romboló hatású. Mert az nagyon meglehet. Csak a dolog úgy áll, hogy aki már értője és élvezője ennek a művészetnek, sokkal felszabadultabb lélek, semhogy egyáltalán értelme volna előtte annak, hogy valami rombol, vagy sem. Akire pedig a romboló hatás valóban belejátszhat rombolólag az életébe, annak azt tanácsolnám, igyekezzék kissé művelni értelmét, mert éretlen, vagy gyógykezeltesse magát, mert beteg. Elvégre Kempis Tamás is rombol bizonyos értelemben, nem is szólva Nick Carterről. Ezek pedig ugyancsak bevett írók.
Nem felejthetem el azt sem, mikor odakün a tűzvonalban akadt kezembe Szomory Dezső Harry Russel Dorsanja. Körülbelül ezt gondoltam:
Ha erről a könyvről kritikát írnék, nem bírnám elnyelni azt az ötletet, hogy: ugyan minek kellett nekem idejönni a harctérre, mikor valaki Pestről, az íróasztala mellől különbül látja meg a háborút, mint én innen a kellős közepéből?
Noshát, ez a magasztalás túlzásnak hat nemde? Pedig tényleg úgy volt, hogy Szomory pont úgy éreztette meg és vázolta meg kísérteties hűséggel a harctér, a mars igazi levegőjét, mint amilyen annak, aki benne volt.
*
De végre erről a könyvről, ami most jelent meg tőle.
Versein kívül ez az első lyra, amit Szomorytól olvastam. Levelek barátnőjéhez, egy finom, gazdag hölgyhöz. Valami életrajzféle. Önmagáról mesél, gyermekkoráról, családjáról. Ámbár többet nyergeli meg itt is csodálatos képzeletét, semmint emlékeit kotorja fel.
Nohát, hivatalosan, a stilisztikában, ennek a műfajnak a neve csevegés. Mikor az író szabadjára hagyja kedvét, hogy tova kalandozzék hangulatai közt és az ötletek, eltünődések egészen magukba temetik az eseményeket, akárcsak egy díszruha szabását és kelméjét alig látni a sujtástól, prémtől, hímzéstől.
Hanem ennek a csevegés szónak olyan csengése van már, mintha okvetlen a vasárnapi hírlaptárcák felszínességének kellene vele együtt eszünkbe jutnia. Ilyenné koptatták már el a csevegés megjelölést, azt hiszem.
De ha így van, bizonyos, hogy Szomory Dezsőnek ez az írása ennek a műfajnak az eredetinél is nagyobb súlyt és értéket ad és vissza nemesíti a szónak eredeti csengését.
Mert nem lehet valami mélyebben járó írásra gondolni ezeknél a csevegő leveleknél. Az éppen a legkülönösebb zamatuk, ahogy ez a gáláns csevegés folyvást az élet, az emberi lélek, a történelem legsúlyosabb problémáit pedzi, mindössze nem rak fel dupla pápaszemet, hanem egy hedonistának fölényes, kiábrándult, mégis jóindulatú és igenlő, főképpen pedig könnyed és mulattató szemléletével ragad tova bennünket.
Hiszen úgy van; ez a mosolygó cinizmus az egyetlen, ami átsegíthet ezeken a keserű és vígasztalan ügyeken.
Cinizmus, vásottság, szentségtörés! Hányszor használták már ezeket a szavakat vádolólag a Szomory írások ellen!
Pedig nekem úgy tetszik, hogy minden cinizmus hetven százalékában afféle védő kéreg, amelyet túlmeleg és túlérzékeny kedély von magára a durvaság és korlátoltság ellen, amiknek másként túlságosan kiszolgáltatódnék.
Nem kivétel ebben Szomory Dezső sem. Sőt, ő nemcsak érzékeny, de egyenesen érzelmes lelki alkatú. Igy rezonál belül minden benyomásra. Mint ahogy kifelé, elbeszélésével is, sohasem láttat, hanem mindíg éreztet. Még a leírások, okoskodások is inkább a szavak zenéje útján fejeződnek ki nála, mintsem kemény és józan jelentésük által.
Biztos, hogy ennek nem én vagyok az első megállapítója. De meg kell ismételnem, mikor ennek a prózában írt költeménysorozatnak dícséretére vállalkozom itt, amilyenek ezek a levelek.
Úgy van! Szomory Dezső lelkiségének alapja az érzelmesség. Természetszerűleg itt ötlik szembe ez legjobban, ezekben a maga élete körül csellengő mondatfutamokban. Hogyan indul egy-egy példáúl ellágyulásnak, vagy lelkesedésnek, hogy egyszerre felocsúdjék s akkor mintha valami gőg, vagy inkább aggódás sokallaná a nekiáradozó érzést, hogy talán olcsó s rosszindulatu szemek bírálgatását is ki kell állania, tehát őmaga előzi meg ezt nyomban egy gúnyorka fordulattal, egy ötlettel, sokszor csak egy odavetett szóval.
Hogy ez fogyatékossága volna? Arról szó sincsen. Ellenkezőleg, mintha ez kölcsönözné előadásának azt a különös, sajátos frisseséget és változatosságot. Bizonyára hasonlították már Szomory előadását a keleti, a barbár zene ezer változatot szuggeráló monotoniájához, mondták róla, hogy különc, megrótták azzal, hogy keresett, egyet nem hallottam még, hogy unalmas. pedig lám, még mindehhez hozzá lehet tenni, hogy terjengős is. És mégsem, sohasem unalmas. Mert olyan, ami elzsongat, de nem enged a nyúlós érzelgősségig, hanem csak valami üde, könnyed elandalodásba ringat el, ahol a bánatnak, a keserveknek, a túlkomolyodó fejtegetésnek sarkában tart mindíg a mosoly. Ez teszi Szomory Dezső előadását oly ellenállhatatlanúl megejtővé.
*
Valami arisztokratikus vonás van a Szomory Dezső művészetében. Nem forradalmár, nem világjavító; tekintélytisztelő, sohasem bolygatja meg az élet nagy normáit, csak megnyugvó, vagy mosolygó gúnyja van legföllebb a csúf, a helytelen iránt, vonzalmai mindíg a választékos, a különös, a nagyszabású felé irányzódnak és még az útszéliségnél is jobban kerüli a közepességet... Úgy tetszik, mintha nem is egy arisztokratának, de egy deszpotának biztosságát érezné tollával a kezében. Mintha soha egy pillanatra, legnagyobb szerénységi, vagy csüggedési rohamában sem húnyna ki belőle a művész egyetlen lehető elve, hogy a művészt vezetheti szertelen szeszély, féktelen megismerés vágya, vagy akár puszta mulathatnék, csak egy nem vezetheti soha, a kényszer, a befolyás, vagy valami köznapias szempont. Mert akkor vége. Kontárrá válik rögtön. Mert nem őmaga.
Mintha minden sora azt demonstrálná, hogy a művész művészetében vagy korláttalan zsarnok marad, vagy nem illeti meg többé neve. Egyetlen korlátja lehet, s ezt úgy hívják, hogy tulajdon jóízlése.
Valahogy mindíg ennek az elvnek bevehetetlen fellegvárában láttam Szomory Dezsőt, a művészt. Most így látom őt, a művészet megalkuvást nem ismerő, kevély, finnyás arisztokratájának, aki a mai, magát forradalminak nevező, uraságoktól levetett irodalommal kereskedő, vagy tömegcikkgyártó csőcselék közt lekicsinylőleg vonja félre a száját, hogy a tömeghülyeség nyaktilója, az inség börtönei megváltoztathassanak dolgokat, amik egyedül méltóak a maradandóság számára.
*
Nem folytatom, mert úgy sem tudnék már jobb képet találni művészetéről. Persze félek, hogy ugyanannak ez a pár idevetett sor egyáltalán nem méltó ajánlása és magasztalása. Mentsen talán az, hogy olykor nagyobb dícséret a becsületes dadogás, mint a betanult tirádák.