Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 13. szám

SZÉKELY TIBOR: AZ ELTÉVESZTETT ÚT

Előző nap vetődött erre, elmélyedt bolyongásai közben, mikor már órákhosszat hallgatta lelke nyugtalan rapszódiáit a körútak lármájában és külvárosi utcák csendjében. Másodéves volt az egyetemen, filozófiát hallgatott s a középkori misztikusok köde lebegett gondolatai csúcsán. Ha egy langyos délutánon nekivágott az ismeretlen utcáknak, eltévelygett volna akár másnapig is, ha az este hideg borzongása nem rázza fel ábrándjaiból. Ilyenkor rendszerint azon vette észre magát, hogy sosemlátott helyekre vetődött és nem tudja, merre kell hazamennie. Nemrég jött ebbe a városba, és akármint kínozta magát, végzetesen idegen volt fülének, szájának, lelke szavainak az a nyelv, amit itt beszéltek. Megértette őket, de ha szólni akart hozzájuk, kérdezni tőlük valamit, vagy megáradt örömét szerette volna ellélegzeni, egyszerre megzavarodott és elpirult, mintha csúnya hazugság lenne minden szava.

Tegnap véletlenül ebben az utcában találta magát, mikor az égen haldokolt az alkony. Felkapta fejét és akkor vette csak észre, hogy milyen barátságos és marasztaló ez az utca enyhe csendjével, szendergő házaival, az olajlámpák lágy világolásában. Most az egyszer békén maradt attól a hajszoló nyugtalanságtól, hogy nem tudja, hogyan fog hazatalálni. Elfelejtette fáradságát, éhségét, csak arra gondolt, hogy jó lenne még ittmaradni, ebben a kedves és finom hangulatban, melynek ízétől egyre jobban megédesült lelke borongása. Találgatta, hogy ugyan mi bűvöli el a szemét egészen a szivárgó könnyekig? És egyszerre felismerte, hogy úgy érzi magát, mintha egész lelkével otthon lenne, mintha már valamikor szoros barátságot kötött volna ezekkel a vén kapukkal, ablakokkal s a kopott utcakövekkel.

- De jó lenne szállást találni valahol erre - gondolta magában. S alighogy megfogamzott ez a kívánsága, máris szemébe intett az egyik kapuról egy fehér cédula, mely kiadó szobát hirdetett. Tünődve ment a kapú felé. Mikor érezte ő már ennek a kapualjának hűvösét, hol látta az udvarközepén ezeknek az eperfáknak zilált lombjait? S ámulata egyre növekedett. A lakásban egy öreg nő fogadta, olyan nyájasan, mint egy régi ismerőst. Leültette, azután hosszú, üdítő beszélgetésbe merült vele, réghallott anyanyelvén. Ringatóan jöttek szájáról a szavak, és csodálatosképen mindegyik találkozott az ő legégetőbb mondanivalóival. Beszélgetésükben valami közös, régi emlékké folytak össze a dolgok. Mikor az éjszaka rájukdőlt a kis szobában, megszüntek a szavaik. Akkor felállt, elbúcsúzott, az öregasszony elkisérte a kapuig és megmagyarázta, hogy merre kell hazamennie. Kint az utcán jutott csak eszébe, hogy kibérelte a kiadó szobát. De hogy mikor egyeztek meg beszélgetésük során és tulajdonképen miről is beszélgettek annyi ideig: nem tudta volna megmondani.

Másnap este beköltözött. Ismét érezte szíve táján a tegnapi öröm lüktetését, mikor benyitott az ajtón és tekintete az asszony meleg mosolyába olvadt. De most még valakit talált a szobában, a lámpa enyhe sugarai alatt. Dús, fekete haj zuhogott a szemébe s egy apró kéz fehérlett, amint szaporán öltögetett a tarka hímzés felett.

- A lányom - mondta az asszony egyszerűen. A lány felvetette fejét, szürke szemét aranyszínű láng fűtötte át, azután felállt és kezet fogott. A kézfogása puha és mégis olyan szoros volt, mintha magához akarta volna vonni vele. Ő pedig csak nézte és ugyanazt a szorongással vegyült részeg boldogságot érezte, amit csak a halhatatlanok szépségei szoktak felszítani a lelkében.

- Vacsorát készítek - szólt az öregasszony s azzal magukra hagyta őket. A lány visszaült hímzése mellé, ő az asztalhoz húzódott és tenyerébe temette homlokát. Honnan ered az a csodálatos érzés, hogy ő már járt itt valamikor, miért fullad el az elragadtatástól, ha erre a lányra tekint? Hiszen szebbet is látott már talán, hiszen ha az utcán, az emberek tömegében találkoznék az arcával, a szíve érintetlen maradna minden felindulástól. Csak azért olyan szép az arca, mert az ő arca - fénylett fel benne valami sejtelem. S ez a gondolat lágy, jóleső szomorúsággal töltötte el.

Finom csend teregette kettejük fölé a lombjait. Egyszerre - maga sem tudta, hogyan - a hallgatásukon tarka, virágos szavak nyíltak. A beszélgetés ezerfelé eresztett ágakat, de észrevette, hogy minden erőfeszítése ellenére mindig csak róla, a legváratlanabb fordulatok dacára is csak róla esik szó. A lány kérdezett, ő felelt, és mintha távolról, sápadt homályból figyelte volna szavai hullását. Mert a szavakon innen lelke sűrűjében különös érzések gerjedeztek, emlékek és vágyak forrása egybeszakadt. Abban, hogy most itt ül ebben a szobában és beszélget ezzel a lánnyal és félelem és kiváncsiság küzd a lelkében, élete döntő sorsfordulását látta.

Az asszony behozta a vacsorát. Hozzálátott, bár nem kívánta az ételt. De később mégis megfeledkezett róla, elejtette kését, villáját, hogy annál szabadabban vethesse magát a megélénkülő társalgásba. Felvidult egy pohárka bortól, egyre tömegesebben lepték el szavak a száját és lelke nehéz borújáról különös színben verődött vissza a jókedve. Még tréfálkozott is, pedig egészen leszokott róla, mióta ebbe az idegen városba került. Beszédével alig tudta követni féktelen vidámságát, a mondatai csonkán maradtak és belebonyolódott sűrű ötleteibe. Aztán egyszerre megpihent, mire a másik kettő is visszaesett a hallgatásba. Eldobta magát a székében, lehúnyta szemeit és arra gondolt, hogy milyen jó itt a csendes, ringató este, milyen gyógyító ennek az asszonynak jósága és milyen felemelően szép és szűz ez a lány. És a mély csendben elveszett a percek és órák rohanása.

Az asszony végre egy pillantást vetett az órára és felállt.

- Későre jár - mondta és gyertyát gyujtott, hogy szobájukba menjenek. A lány is felemelkedett az asztal mellől.

- Szép álmokat - szólt hozzá búcsúzóul. A fiatalember szeme felpattant és kábultan meredt a levegőbe.

- Álmodni? Sohasem szoktam álmodni.

Eltünődött egy pillanatig és fejét fáradtan a szék támlájára ejtette. Aztán halk hangon folytatta:

- Nem tudom, mi az: álom. Még ezt a szót sem értem. Hallottam, hogy vannak emberek, akik éjszaka csodálatos eseményeknek lesznek hősei, és sok minden, félelmes és boldogító történik velük. Énvelem soha... Emlékszem, gyermekkoromban mesélgette reggelenként az anyám, hogy éjszaka távoleső vidékeken ez meg az történt vele, én is ott voltam, így vagy úgy viselkedtem. A szemem kitágult az ámulattól, mert hiszen ha éjszaka felébredtem, láttam, hogy nyugodtan alszik mellettem az ágyában.

A leány visszafordult az ajtóból.

- Hát akkor egyszerűen csak: jóéjszakát.

A szeme rávillant, s ő megreszketett belül, mert ez a tekintet magábafogta az egész életet. Érezte, hogy minden, ami ezen a pillantáson túl van, felesleges cifraság.

A lány már el is tünt az ajtóból s ő magára maradt. Szép álmokat - gondolt utána. Most valami rejtett, gúnyos csengést hallott ki a szavakból. Egyszerre csúnyának, üresnek és dölyfös elbizakodottságában ostobának találta a lányt. De amíg vetkezés közben megkövezte magában a képét a legkegyetlenebb rágalmakkal, égő könnyek gyűltek a szemébe. Sohasem marta így a szégyen. Földrehullt meteornak érezte magát, mely nem száguldhat többé a kék Határtalanban: most ott fekszik valamely ismerős, mégis messzi tenger partján, a tehetetlen kavicsok közt. Mikor erre gondolt, a lány fehér keze jelent meg a lelkében. Az ágyban azután szép lassan elfelejtett mindent és szokása szerint hamarosan elaludt.

Egyszerre csak a sötét szoba kivilágosodott s ő ismét az asztal mellett ült. A lámpa sercegett, kifogyott belőle a petróleum és utolsó lobbanásait vetette a barna falakra. Nem akart sötétben maradni, inkább felöltötte a kabátját, hogy sétáljon egyet az utcákon. Egyszerre kipattant az emlékezetében, hogy valahova el kellene mennie, mert várnak rá, megígérte, hogy elmegy és nagy fájdalmat okoz valakinek, ha késik. Ösztöne elcsalogatta ebből a városnegyedből, mindenféle zűrzavaros utakon hurcolta keresztül, lármában, tolongásban, sápadt arcú emberek tömegén. Úgy futtában meghallotta, hogy egyre azt kiabálják: feltámadás! feltámadás! megnyíltak a sírok, miénk az élet! Nem sokat törődhetett velük, bár szerette volna megkérdezni, hogy miről beszélnek. Az áradatban találkozott az édesanyjával is. Ugyanaz az áhítatos mosoly ragyogott az arcán, amivel a koporsóba tették, de olyan idegenül és gyermekesen tipegett az utcán, mint aki már régen elfelejtette a járást. Kabátját összehúzta aszott testén és odafordult hozzá végtelen szomorúsággal és szeretettel: maradj fiam, velem. Ő elfordult tőle, hogy ne lássa fénytelen, nagy, rimánkodó szemét, azután elrohant mellőle. Az anyja szájából sebzett fehér galambok szálldostak utána.

A tömeg elnémult mögötte, az emberek, az égő ablakok, az utcalángok elhamvadtak s ő egyszerre csak kint volt a folyó partján. A fekete víz csendesen suttogta szerelmét a csillagoknak, melyek a hátán keringőztek. A parthoz kikötve egy csónak aludt, evezői fáradtan lógtak a vízbe. Eloldotta és zajtalanul beléereszkedett a folyam lassú sodrába. A közepén kihajolt a csónakból s a víz színéről teleszedte a két kezét csillagokkal. Megfürdette bennük az arcát s utána érezte, hogy istenien szép és fénylő lett.

A túlsó parton kiszállt. A lány ott állt a közelben, de mintha nem is látná, arca a víz felső folyásába merült. Odament, megállott és mély alázattal meghajolt előtte. A lány akkor ráemelte szemét.

- Késő - mondta csendesen, inkább magának. A szeme panaszos volt és szögletét könnyek lepték el. - Emlékszik a legutolsó találkozásunkra? Bennem már csak halvány emléke szunnyad az utolsó ölelésének. Mikor volt az... Ó, ezt az időt nem lehet összemérni életem egyéb részével. Az elváláskor megígérte, hogy ismét eljön, mire a csillagok ellepik a víz szinét. Azóta a csillagok kivirultak, elhervadtak - ki tudná megmondani, hányszor? Én itt állok azóta és figyeltem a túlsó partot, lesve evezője csobbanását. Mikor a víz közepén megállt a csónakja, azt hittem, visszafordul.

- Ó nem, csak a csillagokba merítettem arcom, mert azt akartam, hogy szép legyen.

- Már késő. Olyan sokáig vártam... most már nem tudok örülni, hogy eljött.

- Nem jöhettem hamarább. Valami tompa kábulat tartott lenyügözve és odaláncolt a túlsó parthoz. Pedig gyötrődtem és téptem magam, hogy kiszabaduljak belőle - éjszakánként hányszor felébredtem és belefúrtam szememet a sötétbe és figyeltem minden apró neszre. A hangját kerestem, mely a nevemet suttogja, és ezt a folyót, a partot, ezeket a csillagokat. Az emlékezetemben elfonnyadt mindez, csak a párája lebegett körülöttem...

A lány egyszerre megragadta a karjánál.

- Látja?

- Mit?

- A folyón ott azt a bárkát. Azon jön a másik, aki minden éjszaka beváltja a szavát... Mennie kell, mert valami irtózatos történik, ha itt találkoznak.

A víz messzesége töretlen fekete lap volt, nem rajzolódott rá semmi körvonal, nem hallatszott a lapátok csobbanása. Csak a part szegélyén sustorgott halkan az áradat.

- Nem látok semmit - mondta.

- Most nézze... ott a kanyarulatban... felénk fordítja az élét. Égő, nagy virágok díszlenek a bárkán. Nem hallja a zenét átszűrődni a víz mormolásán? Mindig ezt a dalt hegedüli, mikor vágyódással tele közeledik ehez a parthoz. Mindjárt ideér... és ki fog szállni belőle...

- Mit tegyek - dadogott a lányhoz. A kétségbeesés egyre jobban megbénította a száját, karját, kiáltani szeretett volna, vagy átölelni a lányt és elragadni valahová, de moccanni sem tudott. A homlokára nagy verejtékcseppek fagytak.

- Mit tegyen? Istenem... evezzen el innen, ha fél. Vagy várjon, míg ideér és ölje meg, mielőtt kiszállna.

- És akkor... akkor engem fog szeretni?

- Hogyne. Azt, aki életben marad.

Eltünődött és bevonta mosolyát, ami az ajkára futott. Azután földreszegzett szemekkel, suttogva hozzáfűzte:

- Megért, úgye? Én az életet adom s ezért tudom csak az élőket szeretni.

Ezek a szavak egyszerre felszabadították a bénulás alól. Rögtön futni akart a parthoz, hogy bevárja a bárkát, de a lány megfogta kezét.

- Maradjon - már felismertem. Nincs hegedűszó, se bárka, se másik, aki merne idevágyni. Az egészet csak úgy mondtam. Csak mi ketten vagyunk.

A szája duzzadtan piroslott. Átkarolták egymást, és vágyódásuk fojtott lihegéssel összecsapott. Mikor kibomlottak, a lány a fülébe lehelte:

- Holnap este...

Azzal eltünt s ő még egy pillanatra ottmaradt a parton. Azután a víz, a föld, a csillagfény összekuszálódott, egy villanásnyi ideig a csónakban érezte magát, az ingadozó és recsegő égbolt alatt, a túlsóparti város is fellobbant zűrzavaros utakkal, zúgó tömeggel - azután ráomlott a csend és sötétség és megszünt minden. Valami pislákoló öntudattal sejtette, hogy nagyon sokáig tartott így.

Később langyos érintést érzett. A homlokára tűzött a napsugár, fehér mennyezet volt felette, barnára festett falak állták körül a bútorokat, az ágyat, amelyben feküdt. Megdörzsölte a szemét.

- Úgy látszik hazajöttem - gondolta kissé meglepődve. Nem emlékezett rá, hogy levetkőzött és lefeküdt volna, de később megnyugodott: fejembe szállt nagyon az éjszaka a mámor. Fáradt volt teste-lelke az átélt izgalmaktól, de amint eszébe jutottak a lány utolsó szavai, megreszketett és annyira feltört a boldogsága, hogy könnyek lepték el a szemét. Szétnézett és meghatottan, forró hálával ölelte lelkéhez a bútorokat, a házat, az utcaköveket, melyek felélesztették sápadt emlékeit és földöntúli titkokat nyitottak fel benne. És tudta, hogy ezentúl nem lesznek gyötrődései, nem furakodik az egyhangú napokon keresztül valami kimondhatatlan után: az élete egy teljes, tiszta emlékkel és ragyogó vágyakkal összefogott egész. Az arcán mosoly jelent meg, melynek derűje már messze lebegett mindentől, ami eddig öröme és keserűsége volt. Nagy lendülettel kiugrott az ágyból és magára kapkodta ruháit. Máskor félt a hideg víztől, de most abban mosdott meg, s utána szinte részeg volt teste fiatalságától és erejétől. A reggelit az öregasszony hozta be. S amint meglátta piros arcú, csillogó szemű lakóját, a szeme gyöngéden, anyás örömmel pihent meg rajta. Ő pedig úgy hitte, hogy mögéje lát ennek a tekintetnek.

Délelőtt bement az egyetemre, hogy meghallgassa egy híres tanár előadását a középkor gondolkozóiról. Már hetekkel előbb beharangozták az eseményt s ő is lázas türelmetlenséggel várta ezt a napot, ha eszébe jutott az előadás. Minden érdekelte, ami a középkorral akár a leglazább kapcsolatban is volt - most azonban alig maradt ott pár percig. Idegesítették a terem lezárt ablakai, a hallgatók áhítatos arca, a professzor szabályos mondatai. Izzó szavakra, megdöbbentő eszmékre vágyott, azt akarta, hogy az egész világ egy roppant ének legyen körülötte, mely minden akkordjával az elkövetkezendő éjszakára figyelmeztesse. Lent a kapuban megfogta az egyik kollégája, akivel leginkább barátkozott a sok idegennyelvű ember közt, s hívta, hogy menjen vele este az egyik szinházba. Megmondta neki, hogy lehetetlen, és pár halvány szóval célzott arra, hogy mi vár rá az éjszaka, mire a másik bizalmasan hunyorgatott rá és elmosolyodott. Ostoba - mormogta a fogai közt és elrohant a megrőkönyödött ember mellől. Az egész délelőttje elfutó gondolatok és felújjongó szavak rohanása volt, amit csak egy-egy pillanatra állítottak meg a kavargó, zúgó utcáknak beléhullott szilánkjai. De a lelke mélyén sértetlenül maradt valami, ami egyre növekedett a percek és órák záporában...

Már régen elmúlt dél, amikor eszébe jutott, hogy ideje lenne megebédelni. Szétnézett, hogy merre juthatna legközelebb haza, és akkor vette észre, hogy ez az út mennyire hasonlít ahhoz, amelyen az éjszaka átverekedte magát. Most is tolongott rajta a tömeg, csakhogy most örült az arcuk a napsütésben és hiányzott róluk az éjszakai sápadtság. Némelyikben közülök felismerni vélte az éjszaka egy-egy villámgyors ködképét. Feltámadtak - gondolta magában hirtelen örömmel. De az anyjával nem találkozott.

Egy kis tévelygés után belekerült utcájának lágy árnyékaiba. Nem messze a háztól a tulsó járdán szembejött vele a lány. Mélységes áhítattal köszöntötte, és kalapját még mindig a kezében tartva, hosszan nézett utána. A lány megállott és feléfordította arcát. Nem látta ugyan, de érezte, hogy a szeme milyen gyöngéden cirógatja végig, amint fel-le jár rajta. Egy szót akart odakiáltani hozzá, valami emlékeztető és a boldogságtól harmatos szót, amivel megmondja, hogy a lelkében még egy paránya sem mosódott el a tegnapi vágyódásnak, de nem talált ilyen szót és beérte azzal, hogy újra meglóbálja a kalapját. A lány kissé kényszeredetten visszaintett, azután folytatta útját. Ő is megfordult és egy vidám dal fütyülésével benyitott a házba.

Az ebéden gyorsan átesett, aztán mikor az asszony kiment a szobából, leheveredett a díványra. Az ablakon esdekelt és olvadozott egy napsugár, ami kinnrekedt a tükröző lapon. Kinyitotta neki az ablakot, majd visszafeküdt és lehúnyta szemét. Nem aludt el, de nem gondolt semmire és szinte öntudatlanul adta át magát a puszta létezés gyönyörének. Édes, tiszta italnak érezte maga körül az életet, amiből ezer szájjal kortyongatott, és amitől vidáman, derűsen megittasult. Egy-egy pillanatban úgy tetszett neki, mintha könnyű, ritka páraként lebegne valahol magasan, a mennybolt azúrján, lubickolva a napsütés tengerében, terjengene, szétterülne és egész lényét kiárasztó szeretettel ott lenne mindenütt. Úgy érezte, hogy örökké tart ez a boldog állapot. Egyszerre felnyitotta szemét, az órára pillantott s akkor látta, hogy alig tíz perce fekszik a díványon. Felugrott és párszor átjárta a szobát. Türelmetlenkedett, mikor eszébe jutott, hogy milyen hosszúak ezek a nyáreleji délutánok, azt akarta, hogy szálljon le már az este, lássa már a folyó sötét habjait s a másik part rejtelmes, elnyúló vonalát. Fejébe csapta kalapját és kiment.

Kint az utcán meggyorsította lépteit. Valami kiváncsiság űzte, hajtotta, hogy ma ő legyen ott előbb és lássa a lány jövetelét. Csodásnak képzelte el a megérkezését, úgy gondolta, hogy talán a szétfoszló ködből bukkan elő az alakja, vagy egy virágos, muzsikás hajó hozza át a víz sodrán. Hiszen olyan bőségesen nyílt meg előtte a csodák szarúja, hiszen ez a két nap olyan egyszerre ontotta elébe titkos sóvárgásainak beteljesülését, hogy ostoba, rossz csalás lenne, ha a várakozásain túl nem történnék semmi különös. És újra érezte a lelkében, hogy mindennek, amit látott, így kellett lennie, oda kellett jutnia abba házba, a halottaknak fel kellett támadniok, fel kellett ismernie a lányt és át kellett eveznie a túlsó partra.

Közben ismét kiért az útra, ami az éjszakai, kisértetekkel nyüzsgő útra emlékeztette. Ösztöne után ment előre utcakeresztezéseknél, kanyarulatoknál, míg kijutott egy nagy, szabad térségre. Ott megállt és körültekintett. Nem, nem erre járt az éjszaka, valahol elvesztette az egyedül helyes irányt, valami beékelődött az emlékezetébe és most rossz útra csalta. Arrajött egy öreg ember, s ahogy el akart haladni mellette, oldalról rápillantott. Hosszú őszszakállas öreg volt, tetőtől talpig feketébe öltözve, ami nagyon idegenül illett viaszsárga, fénylő arcához. De nem volt a közelben más, hát megszólította és megkérdezte tőle, hogy merre kell a folyóhoz mennie. Az öreg megállt előtte és az arcába nézett fürkészően, vizsgálódva, de nem felelt semmit. Bosszusan ott akarta hagyni, mikor az ember megszólalt az idegen nyelven:

- Hová akar menni?

Nem is tudta miért, de a haragtól reszketve újra megmondta neki. Az öreg ismét elmerült a hallgatag szemlélésben, majd hirtelen megragadta a karjánál és élénken, széles mozdulatokkal magyarázta az utat. Elindult s egy köszönő szót sem vetett oda a másiknak. Hosszú uton kellett végigmennie, melyre nem emlékezett az éjszakáról. Minél tovább haladt, annál jobban növekedett benne az a kínzó érzés, hogy másfelé megy, mint ahová szeretne, mert egyre ködösebben emlékszik az útra, mely arrafelé visz, és azt megmutatni nem tudná senkisem. Az egyik sarkon habozva megállt és visszanézett. Az öregember ott állt a közelében és úgy tett, mintha belemélyedne a hömpölygő utca szemlélésébe. Hirtelen elhatározással odament hozzá és újra megkérdezte a folyó felől. Az öreg nyugodtan, zavartalanul válaszolt, mintha most kérdezné először, és mint az előbb, hosszasan elmagyarázta az irányt. Most megköszönte és ösztöne, kedve ellenére folytatta útját. Nemsokára visszanézett és észrevette, hogy az ember még mindig követi. Gyönge szorongás fogta meg a szívét. Valami alaktalan aggodalommal szerette volna az arcát látni, de nem volt tükör a közelében. Mikor végighúzta ujjait, érezte, hogy a szeme alatt reszketnek az idegek.

Ekkor a távolban, az út végén felcsillanni látta a folyót. Fellélegzett, mintha megszabadulna valami nyomasztó félelem alól, és szinte futva sietett a csillogás felé. A parton hirtelen megállt és merev szemekkel bámult a vízbe.

Ez a folyó undok, zöldessárga szinű volt s vad hullámai szennyes tajtékot gyúrtak. A parttól épen egy kormos, füstös szénszállító gőzös indult el, hosszan, elnyújtva üvöltött; a túlsó parton fekete gyárkémények álltak ki a kopár földből. A levegő tele volt a rakodó-munkások kurjongatásával, szekerek dübörgésével, a gőzdaruk láncának csikorgásával. Az egész láthatár olyan vígasztalan, olyan szomorú volt szemének, fülének, hogy határtalan kétségbeesésbe sujtotta le. Csak az biztatta némiképen, hogy a parton ugyanolyan formájú csónak hevert, amilyenben az éjszaka evezett. Eloldotta, vízre akart szállni, mikor az egyik bárkából rákiáltottak, hogy hagyja békében a csónakot, mert az övék. Csendesen kiszállt belőle és lassú léptekkel megindult a part mentén. Nem messze egy kis fehér gőzös fortyogott, sistergett kikötve. Jegyet váltott és felment a fedélzetére. Mikor a hajó korlátjának támaszkodva hátranézett, észrevette, hogy az öregember utána jött. Elfordult és szeme a túlsó partra meredt. A folyó közepén arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha átvetné magát a korláton, milyen könnyű és szép befejezés lenne, de később megundorodott a mosogató-lé színű víztől s a rút, felpuffadt haláltól, amit odalent találna. A hajó kikötött a másik parton s ő is kiszállt belőle kifáradtan, leverten.

Megindult felfelé, a víz ellenében. Nem tudta, hogy miért erre, mért nem az ellenkező irányban, de azért csak ment, mert a lelke mélyén tört reménységgel még várta, hogy egyszerre csak eltünjenek a gyárak, a vörös napfény, a folyó szennye és csillagokkal és szerelemmel teli éjszaka legyen. Emlékezett, hogy egyszer a cimborái rettenetesen leitatták: akkor gyötörték az agyát ilyen hazug, rossz látomások, mint ez a mostani. Hosszú út végén a parton egy elhagyott pontont talált. Felment rá és leült az egyik gerendára, lábait a víz felett lógatva. A közelében megállt az öreg is és egy fának vetve hátát, zavartalanul figyelte őt. Fenyegető tekintettel végigmérte, azután ismét a hanyatló napra függesztette szemeit.

A közelben horgonyzott egy bárka, amit egy deszkaszál kötött össze a parttal. Átjött rajta egy leány. A kezében két hatalmas vedret lóbált, elszabadult hajfürtjei a feje körül repkedtek a szélben. Mikor elment mellette, aki elmerült arccal, mozdulatlanul üldögélt a gerendán, hangosan felnevetett. Tétován, zavartan ránézett, mire a lány letette vedreit a földre s úgy nevetett a szeme közé, gyöngyöző, csillogó kacagással. Telt, piros arcából elővillantak egészséges fogai, karja, lábszára meztelenül fehérlett. Tág szemekkel bámult a lányra, azután hirtelen elhatározással megszólította és megkérdezte tőle, hogy nem látott-e éjszakánként egy magas, feketeruhás nőt járni ezen a parton? A lány egyszerre elkomolyodott, most már az ő arcán tükröződött zavar és meglepődés. Felvette a vedreket, kurtán odaszólt, hogy nem, azután továbbment. Messziről még egyre visszanézett s a fejét lassan megcsóválta.

A Nap elolvadt a láthatáron s az égre kiültek a csillagok. S a sötétségben és csendben egyre jobban érezte, hogy egyedül van emésztő vágyódásával és égő emlékeivel az üres éjszakában. Valaki felemelte a földről, megcsillogtatta az örömben és a fényben, azután visszaejtette a kétségbeesésbe és szomorúságba. Nem jön el - suttogta maga elé. A folyóból nyirkos, hideg párák szálltak fel. De hátha én rossz helyen keresem - gondolta azután felborzadó rémülettel. Megrázkódott. S egyszerre futni akart valahová, ahonnan kiindulhatna és követhetné nyomról-nyomra a helyes utat, mely életének elveszített boldogabb felébe visz. Máris nekivágott volna vaktában, reszketve a felindulástól, ha egy erős markolás nem tartja leszögezve. Az öregember fogta meg a vállát és merően a szeme közé nézett. Szólni akart neki, könyörögni, hogy csak most engedje el, mert valahol vár rá valami, az üdvösség, a feltámadás, csak pár percre bocsássa szabadon, ígéri, hogy nem tesz kárt se magában, se másban - de torlódó szavaiból egyet sem tudott kimondani. Csak állt és fuldokolt és némán könnyezett a másik felé, aki merev, mozdulatlan arccal hallgatott. S mikor már elfulladt a fájdalomtól, akkor erősen belékarolt.

- Hazavezetem - mondta neki halkan. S ő hagyta, hogy végighurcolja a part mentén, beletuszkolja a fehér gőzösbe, a túlsó parton kiszálljon vele és keresztülragadja a forrongó utakon. Mikor odaértek, amerre emlékei szerint az éjszaka járt, öntudatlanul suttogta magában: szegény anyám. Nagyon fájt most neki, hogy akkor olyan szívtelenül elrohant mellette s nem törődött nagy, rimánkodó szemeivel.

A kis utca, ahol lakott, üres és csendes volt. Az öregember egészen a kapuig vezette, ott azután elengedte és egyetlen szó nélkül visszafordult. Bámész szemekkel nézett utána, nézte meggörnyedt hátát, öreges, ingó járását, amint messze haladt a gyér olajlámpák világában. Azután befordult a kapun és megzörgette a lakás ajtaját. A lány nyitott ajtót. A konyha sötét volt, de azért érezte, hogy ő az, érezte, mert a lelkére omlott valami és eltemetett mindent, ami még pislákoló remény volt.

- Mért nem jön be? - kérdezte a lány meglepődve, mikor ő nekidőlt hátával az ajtófélfának és nem moccant. Utánakapott a hangjának, felitta a lelkével, hogy csak egy parányit is ízleljen abból, amit tegnap hallott ott azon a rejtelmes parton, az éjszaka királyi sátora alatt. De nem, ebben a hangban nem volt szerelem, ezeket a szavakat akárhol hallhatta volna, az utcán, az öregembertől, vagy a halász-lánytól. Az, akinek a szava messziről jön és mégis olyan közeli, mintha belülről hallaná, most kívül van az ő életén, melyet valami végzetes taszítás messzire kanyarított tőle. Ellökte magát az ajtófélfától és megindult lassan, ki a kapun, ki az utcából, ki ebből az idegen városból, új találkozást keresni.