Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 13. szám
A mi malmainkat hajtották a vizek, de valahonnan leereszkedik egy keresztbe fektetett gerenda és eltorlaszol mindent. A mi hullámzó életünkben napokig fölfelé mentünk a lépcsőkön, optimista természetünknél fogva azt hittük, semmi különösebb baj nem érhet bennünket. S mégis péntek este későn érkeztünk be az egyik községbe, az Istentiszteletnek már vége volt, hiába mentünk el a samesz lakására, szóba sem akart állni velünk a szent ember.
- Nincs semmi, nincs! Jöttetek volna előbb - fröcskölte ki az ajtónyilláson. - Semmi egyéb dolgotok nincsen, gondoljatok legalább a mi békességünkkel!
- Éhesek vagyunk - siránkoztuk. - Álmosak vagyunk.
Csúnya gyűlölködő patáliába csapott a feleselésünk. Minden áron el akart űzni bennünket, de mi most elővettük az orosz zsidók támadó módszerét, ragaszkodtunk állítólagos jogainkhoz, követeltük a segítséget. Az utca népe nagy gyűrűben verődött össze körülöttünk. A parasztok vihogtak és tettleges összecsapásra uszítottak bennünket, a zsidók, szakállas és nagyhasú kereskedők, a samesz mellé álltak, méltatlankodtak és szitkozódtak. Szittya eleinte csak számításból, a biztosabb eredmény érdekében gorombáskodott, később azonban hisztérikusan nekivadult, egészen kifeledkezett előkelő pózaiból.
- Menjetek a pokolba, mert rendőrt hozatok! - kiabálta ránk a samesz. - Ha jó zsidók lennétek, magatok is beláthatnátok, hogy jogtalanul zajongtok itt. Mindennapi vendégek itt a hasonló csavargók és már egészen kifosztottátok a kasszát.
Hosszú hónapok óta csavarogtunk már, de ilyen helyre még nem akadtunk. Valami segítséget mindenütt el tudtunk érni, ezek itt komiszul makacskodtak, valósággal személyes ellenségnek éreztük őket. Pörlekedtünk s a körülállók is egyre jobban belevegyültek a hangzavarba.
- Rendőr! Rendőr! - kiabálta a samesz, s mindjárt akadtak olyanok, akik tovább adták a segélykiáltást.
Én már nem igen mertem ugrálni, de a Szittya önérzetével nem lehetett bírni.
- Hallgass, te gazember, mert agyonütünk! Máma még úgyis rádgyujtjuk a házat, te gazember.
Ekkor már két rendőr is volt a színhelyen, be kellett látnunk, hogy elvesztettük a csatát.
- Csukják le őket, mert gyilkolni akartak - sivította a samesz. Előjött az ajtó mögül s hosszú, vörös szakállával olyan volt, mint valami megvadult kakas. - Képzeljétek el, koldulni jöttek és meg akartak gyilkolni engem.
Az emberek összevissza kiabáltak, néhány pillanat alatt csakugyan úgy álltunk ott, mint akik gyilkolni akartak, mindenki vádaskodott ellenünk. Némelyek azt követelték, csukjanak le bennünket, mások azt indítványozták, hogy dobjanak ki a községből. A rendőrök nem álltak oda tanácskozni, karon markoltak bennünket és nagy biztonsággal azt mondták - no gyerünk. - S úgy löktek rajtunk egyet, hogy a községből kivezető úton indultunk el önkéntelenül. Ők hosszú lépésekkel és szó nélkül jöttek mellettünk. A lármázó tömeget pedig mintegy láthatatlan köteleken húztuk magunk mögött.
Hogy az utolsó házakat is elhagytuk: - Most menjenek szépen tovább - mondták a rendőrök - s meg se kiséreljétek, hogy visszagyertek, mert akkor megverünk benneteket. - Kétségbeejtő volt a helyzetünk, de nem akartunk könyörögni és nem mertünk ellenkezni. A városon túl egy hosszú fasor következett, alattuk padok voltak fölállítva, ezeken nyilván a község szerelmesei szoktak üldögélni, az egyikre kimerülten levetettük magunkat.
- Most aztán el vagyunk látva - mondtam. - Ezt jól megcsináltuk. Te voltál a szamár, hogy úgy fenyegetőztél, most menj és gyujtsd föl.
- Föl is gyujtom - fröcskölt Szittya. - Még nem mondtam le róla, hogy elpusztítsam azt a gazembert. De annak azért mégis örülök, hogy így történt a dolog, most legalább láthatod, mi az a szent társadalmi szolidaritás. Most már láthatod, hol tart a zsidóság is. Péntek este képesek voltak a rendőrség kezére adni bennünket. Nagyon mellékes az, hogy ezen a földön járt Jézus s Zarathusztra is csak egy naiv ökör.
Kedvetlen voltam és fáradt.
- Inkább azt mondd meg, mihez kezdjünk most. Hűvös van, alighanem esni fog.
- Nem baj. Elindulunk, útközben majd csak akad valami menedékhely.
- Próbáljunk meg itt elaludni a padon. Ha valami történik velünk, mégis közel vagyunk a házakhoz.
Megegyeztünk, hogy itt maradunk. Mégis, legalább nem kell a földre feküdnünk, a fák is megvédenek az esetleges esőtől. Nem beszélgettünk, mind a ketten éreztük, hogy elaludni volna a legjobb, megfeledkezni mindenről, ami kivülünk van a világban. Kinyújtózva a hátamon feküdtem, nehéz tintafoltok úsztak a csillagtalan égen, hallottam, hogy Szittya nagyokat nyög és sóhajtozik, mint a másállapotosok. Nem szóltam hozzá, nem akartam újra prédikációba vadítani. Egyedül voltam s lassan egészen elvesztem önmagamban. Régen nem gondoltam Jolánra s tudja az ördög hogyan, most ő jutott az eszembe. De nem mint barátra, hanem mint nőre emlékeztem s nem csak az eszemmel, hanem az egész testemmel emlékeztem rá. Csavargásaim közben ez is most fordult velem elő először. Fölemeltek a bizsergések és vittek árkon-bokron át Újpest felé. A vágyak és beteljesülések álomjátéka kezdődött el, egyazon pillanatban ott voltam a müncheni kasszánál, a stuttgarti múzeumban Lukas Kranach képei előtt és Újpesten az asszony ágya szélén úgy, mint ahogyan először ültem ott, mikor magához húzott, mikor a takaró alatt a kezeim a mellei után kapaszkodtak.
“Kasi Kasi" hallottam egyszerre ezer irányból. Mint a menedéket kereső madarak jöttek felém a hangok és tüzes fogóvá változtak, mikor közel értek hozzám. Fölriasztottak.
Kegyetlenül fáztam, a levegő tele volt eső előtti nedvességgel, éreztem, hogy a vérem is áthült, remegtem egész testemben. Fölkeltem, átmentem Szittyához, ő összekuporodva ült a padon, ébren volt és nagyon fázott.
- Úgy vacogok, hogy majd kihullnak a fogaim - mondta halálosan elszontyolodva. - Mégis csak tovább kellene mennünk, mert itt megdöglünk.
- Menjünk, a mozgás talán még föl is frissít bennünket.
Elindultunk, de nem volt kedvünk a beszélgetéshez. Valami alvilági utakon járhattunk, messziről viszhangoztak a lépteink. A fasoron túl még jobban éreztük a hideget, a nedvesség most már sűrű vízcsöppekké változott át, nem tudtuk a földből fölszálló pára, vagy az égből lehulló eső-e. Vagy tizenegy óra lehetett, előzőleg már ötven kilométert gyalogoltunk, alig bírtuk már cipelni magunkat. Szittya annyira elkeseredett volt, hogy el akarta dobni hátizsákját összes Krisztusjegyzeteivel együtt.
- Ne tedd - mondtam. - Most már csak azért se hagyunk kifogni magunkon. Az a baj, hogy el vagyunk puhulva.
- Az a baj, hogy így ki vagyunk dobva a világba - nyöszörögte Szittya. - Szeretnék valami jó bőrfotőjbe ülni és lábaimat föltenni az asztalra, mint az amerikaiak.
- Én inkább valami jó szamárhús virslit szeretnék enni.
- Ki tudja, mikor jutok megint olyan krémes tésztához, mint amilyent legutóbb Stuttgartban ettünk.
A hátizsákon, ezt az összefirkált papírosokkal bélelt dögöt, karunkra fűzve közös erővel cipeltük. Magamban nem sokra értékeltem azt az irka-firkát, ami benne volt, de most jámbor és érzelmes voltam, akár egy aggszűz. Úgy gondoltam, mért ne lehetne meg ennek a kis embernek a maga ártalan kedvtelése továbbra is. Ha valaki ebből a mániájából kilökné vagy kimentené őt, talajtalanul elkallódna a világban. S különben is az embernek akkor esik legjobban a saját jó cselekedete, ha maga is komolyan bajban van. A szegények például mindig hajlandók társaik segítségére lenni, a jómódúak azonban mindig közömbösen elnéznek a bajbajutottak fölött.
- Ez már határozottan eső - mondta Szittya megint -, és én már alig tudok tovább menni.
- Próbáljunk meg megint lefeküdni kicsit. Valahogyan menetelesen az árok partjára, hogy kevésbé öntsön el a víz.
Lefeküdtünk, a hátizsákon egészen egymás mellé tettük a fejünket. De sajnos, nem csak hogy elaludni nem tudtunk, de pihentetőn fekve se maradhattunk. Ruhánkat átitatta az eső, a nedves rongyok hozzá tapadtak a testünkhöz s most már áthültünk egészen a csontjainkig. Szittya nyöszörgött:
- Ha most nem lennénk olyan messze attól az elátkozott samesztől, Isten bizony fölgyujtanám a házát. Fölgyujtanám már csak azért is, hogy egy kicsit megmelegedhessünk. Nem értem meg egyáltalában, hogy az Isten mért teremtett vizet is. Nem lehetett volna talán az egész teremtést víz nélkül elgondolni?! S egyáltalában ahogy ez az egész világ meg van teremtve! A Krisztus-képek tanulmányomnál ezt a kérdést részletesen meg is fogom tárgyalni... A víz azért van, hogy így átáztasson bennünket. S ezt az egészet a zsidóknak köszönheted, akiket dícsérni szoktál. Már éppen ideje lenne, hogy az ember egy új vallást csináljon. Ha eljönnél velem Csilébe, ott összehozhatnánk valamit.
- Ajaj, ez már megint benne van - gondoltam magamban, meg se mertem moccanni, nem mertem megjegyzést tenni, nehogy támpontot adjak neki a továbbiakhoz. De ő elemében volt. Tervezgetéseiből átcsúszott a szokásos szitkozódásba, megint anarchista volt, a csileiek között Messiás, majom az őserdőben és öreg, átkozódó zsidó egyszemélyben. De mind ez pillanatra semmit se változtatott a sorsunkon. Éreztük, hogyan nyűnek el bennünket percek s megint fölcihelődtünk és tovább csoszogtunk.
- Sohase lesz vége ennek az éjszakának - mondtam.
- Ha legalább revolver volna nálunk.
- Igen, de egy szafaládé még annál is jobb lenne.
Nehezen emeltük a lábainkat és ha figyelni tudtunk volna, bizonyára halhattuk volna, hogy agyvelőnkben hogy csikorognak az egymáshoz súrlódó gondolatok. Lehet, hogy már hajnal felé járhatott az idő, de a beborult égen át még sokáig nem jött hozzánk a világosság. S egyre sűrűbben kellett megpihennünk és egyre kevesebb erőt merítettünk a pihenésekből. Valóban már csak Isten kegyelméből éltünk. Ha nem esett volna az eső, végtére is fiatalemberek voltunk, könnyen át kellett volna lábolni ezt az éjszakát. Így azonban azt hittük, reggelre bizonyosan elvisz bennünket az ördög. És még sem.
Már régen nem tettem Brotsuppet s mire kiválogosodott, egy parasztház eresze alatt ültünk s egy nagy cseréptálból lefetyeltük magunkba a bizonytalan ízű levest. Önkénytelenül Petőfi “Farkasok dala" jutott az eszembe s ahogy megszólaltam, már kevésbé volt siránkozó a hangom, már aligha segítettem volna Szittyának a hátizsák cepelésében. Valószínű azonban, már ő se gyujtotta volna föl a samesz házát. Valóban bolondság is lenne, hogy az ember ilyen kicsiségekkel bajba keverje magát. Néha a vízben fuldoklik az ember, néha, mint az urak, kint ül a napos parton. S tulajdonképpen most már mi is parton ülő ura voltunk. Szittyának, hogy kicsit összeszedje magát, megint eszébe jutott Csile s az öreg gazdasszonynak, aki a Brotsuppet adta, már úgy beszélt az ő maga gyártotta új vallásról, mint valami máris jól bevált isteni kinyilatkoztatásról.
- S most odamentek a vadak közé, szegény gyerekeim? - kérdezte az öreg parasztasszony. - Segítsen benneteket az Isten, hiszen még olyan fiatalok vagytok. Kár lenne értetek, ha fölfalnának ott.
Körénk jöttek a gyerekek is és így együtt jó közönség voltak Szittyának. Svungba lendült, most láttam rajta, nem hiába tanulmányozta a Krisztus-képeket, szinházban se játszhatná jobban a csilei próféta szerepét.
Mikor elváltunk a parasztoktól, kitárta két kezét és azt mondta:
- Imádkozzatok és emlékezzetek arra az emberre, aki itt járt nálatok!
Néztem rá és láttam, hogy nem mókázik. Ő ezt komolyan gondolta így és láttam, a parasztok megérzik a fáradt szemeiből kisugárzó delejes álmokat.
(Folyt. köv.)