Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 13. szám
Napokig csavarogtunk hármasban, aztán Fischerről is bebizonyosodott, hogy ő sincs jobb anyagból gyúrva nálunknál. Egy reggel nyomtalanul eltünt. Ahogy Szittya eddig pörlekedett vele, most valósággal síránkozott utána. Mióta beteg volt, tűrhetetlenné vált vele az együttélés. Valami nyegle, tárgytalan szomorúság tartotta megszállva ezt az emberkét, mint egy terhes, nagy folt élt mellettem, néha a hátamon is s néha az agyvelőmön is. Ha pedig beszélt valamiről, akkor látszott rajta, a fellegek mögött jár, én pedig jelentéktelen pontocska vagyok a szemében. Különösebben azonban nem izgattak ezek a dolgok. Elfogadtam az életet úgy, ahogyan adódott. Ha nem tudtunk ennivalót szerezni, akkor legföljebb nem ettünk.
Ilyen lerongyolódott lelkiállapotban kerültünk az egyik városba. A kasszákat hogyan-úgy lekoldultuk, aztán csak kószáltunk céltalanul, nem volt hozzá erőnk, hogy valami módon berendezkedjünk és ahhoz se volt erőnk, hogy tovább menjünk. Ha valaki egyszer egy óriási söprővel összetakarította volna az utcákat, a papír, rongy és gyümölcshulladékkal együtt bizonyára minket is kisöpörtek volna a szeméttelepekre. Az eltetvesedett menhelyre jártunk aludni s hideg koszton éltünk. Aztán azon se. Valakitől megtudtuk, a barátok zárdájában ingyen ebédeket adnak a város szegényeinek, végső tehetetlenségben mi is jelentkeztünk.
Hatalmas levedlett falú épület volt a zárda. Apró ablakokkal és bolthajtásos kapuval. Nem kellett kint várakozni, a rongyos, elzüllött emberek egészen otthoniasan vándoroltak be a napsütéses, hatalmas udvarba. A legtipikusabb figurákkal itt találkoztam csavargásaimban. Öreg, kiérdemesült csavargók voltak ezek ősz szakállal és könnyező szemekkel. Az udvar közepén egy kőmedencés kút állott s előtte egymásra dobáltan öreg lavórok, fazekak s fületlen éjjeli edények hevertek. Sose hittem volna, hogy egyszer annyira erős legyek, mint amilyennek most láttam magam. Ahogy az öregek megérkeztek, egyenesen a kúthoz mentek, belerugtak, beleturkáltak ebbe az edényhulladékba, végre is fölemeltek egy-egy legkedvükre valóbb darabot s visszavonultak vele a fal tövébe, az árnyékba. Ott üldögéltek már sorban, maguk előtt a fazekakkal, lavórokkal és éjjeli edényekkel s úgy látszott, mintha komolyan ebédhez készülődnének. Kanalat vettek elő a zsebükből, némelyik, mint a gyerek a cukrot, gondtalanul megnyalogatta, mások nagy koppanással beledobták az edénybe. Mi ma voltunk itt először, még nem ismertük a házi szokásokat s az utánunk jövőkkel együtt már edények nélkül maradtunk.
- Ha ezekből a szörnyűségekből köll itt majd ennünk - nyafogta Szittya -, akkor az nagyon ízléstelen dolog.
- Na ne beszélj butaságot! - mondtam. - Csak nem gondolhatja komolyan az ember, hogy ezekbe a vacakokba fognak nekünk föltálalni! Tudja a fene, mért szedik magukhoz ezt a limlomot.
Tizenkét óra volt. A zárda templomában fölcsendültek a harangok, galambok röpültek szét a toronyablakokból s mint óriási fehér pihék keringtek az udvar fölött. Egy pillanatra mindenről megfeledkeztem, visszaemlékeztem az én gyerekkori galambjaimra és nyúlaimra, éreztem, azok voltak az én legkedvesebb játékszereim s az én egyedül felejthetetlen barátaim.
- Látod, ezek müncheni purclik - mondtam Szittyának, egészen föllelkesülten.
- Micsodák a purclik? - kérdezte értelmetlenül.
- Purcli-galambok. Neked nem voltak soha galambjaid, nyúlaid, madaraid?
- Ugyan kérlek, mindig utáltam ezt a szentimentalizmust! Ilyesmikkel csak a falusi ember tud elszórakozni. A modern ember játékszerei a repülőgépek. Képzeld el, az ember reggel beül egy repülőgépbe, itt ül be és estére már Amerikában van.
Elfordultam tőle, most untatott és megundorított ez a nagyképű fecsegés. Igaz, tegnap még majom vagy zsiráf akart lenni az erdőben, ezzel most valószínüleg halálig megbosszanthattam volna, de minek? Érdemes az ilyesmire szót is pocsékolni?! A harangok még mindig szóltak, láttam a galambokat, amint a felhők alól lefelé bukfenceznek, ragyogtak a napfényben és kinyitották előttem a távolság kapuit.
Az emberek mozgolódtak a falak alatt, az egyik ajtóból két-két barát jött ki rúdra fűzött nagy rézüstökkel. Letették az udvar közepén s a csavargók körülállták őket szörnyű edényeikkel. A barátok imádkozni kezdtek s levett kalappal mi is valamennyien utánuk mondtuk az imát. Mint mindenütt, itt is voltak stréberek, ezek szinte lábhegyre álltak s magas fejhangon kornyikálva, mindenkit túllicitáltak. Egy objektív szemlélő előtt szörnyen komikusnak tünhettek volna ezek a pillanatok, rám tragikus kegyetlenséggel hatott az egész. Tájékozatlanul és értelmetlenül néztem, részletekbemenően láttam mindent és nem akartam hinni a szemeimnek. S a többieknek volt igazuk. A halálon kívül minden bajt és nyomorúságot elbír az ember. Imádság után a barátok nagy merőkanalakkal valami sötétbarna, sűrű folyadékot meregettek a koldusok edényeibe. Mindenki Isten nevében megköszönte az ajándékot és ott, álltukban nekifogtak a falatozásnak. Nekünk nem voltak kanalaink, várnunk kellett míg valakitől kölcsön kaphattunk. Utálkoztam az élettől, de éreztem, ez a várakozó állapot sokkal rosszabb lehet, mint maga az evés. Hárman, négyen álltak egy edény körül, reszketős kezeikkel magasra a szájuk elé emelték azt és faltak és szürcsöltek belőle, mint a ragadozók.
A harangok már elhallgattak, valahol fönn isten közelében ültek csillogó érctestükkel s a fekete-fehér, vörös-fehér purcli-galambok arany búzaszemeket szedegettek a földön.
Végre nekünk is jutott kanál, valaki ellépett a vályutól és én félszegen, ügyetlenül a helyébeálltam. Az úgynevezett étel kétségbeejtően nézett ki így közelről, az első kanállal becsukott szemmel kerestem meg a számat. A szagokra és ízekre mindig nagyon érzékeny voltam s most egyszerre elöntöttek a súlyos és meghatározhatatlan szagok és ízek. Bableves, csokoládés tortadarab és lerágott csontszilánk volt egyszerre a számban. Egy pillanatra úgy gondoltam, az eddig látottaktól halálosan megbetegedtem, azért érzek most egyszerre huszonöt ízt. De nem. A lavórunkban határozottan együtt volt az asztalokról visszamaradt levesmaradék, hús és süteményhulladék. Fölnyitottam a szemem és láttam magam körül a megsárgult szakállak koszorúját, az ételben fürdő bajszokat s a gyorsan pillogó szemeket, amik zavaros, átláthatatlan pocsolyákhoz hasonlítottak. Remegtek a térdeim, de nem engedtem. Végre is az a fontos, hogy tele legyen az ember gyomra, ezeken a kis kellemetlenségeken túl szép az élet. És én élni akarok.
Szittyát is nagyon letörte ez a lakoma. Gyáván megjuhászodott, alázatosan leselkedett ki rám koszos hajfürtjei alól.
- Nem baj, lesz nekünk még jobban is - mondta végre. - Én ezt is fölényesen kibírom, de téged sajnáltalak, úgy néztél ki, mint a vízben fuldokló.
- Azért én is kibirom. Sokan a négy-öt éves inaskodást se bírják ki, én azt is kibírtam. Lehet azonban, most már ott tartok, szó nélkül az apámat is meg tudnám ölni.
- Nem a legjobb állapotban vagyunk.
Nem sokáig nyavalyogtunk ennél a témánál. Elmultak fölöttünk az órák s másnap már kanállal fölszerelten, amit a menhelyen loptunk, jelentünk meg az ebédnél. Látszatra ugyanúgy történt minden, mint tegnap, de az én bensőmből már valami cinikus pofa vigyorgott elő s azzal szórakoztam, hogy a lavórban összezagyvált ízeket valahogy szétválasszam, külön-külön is érzékelni tudjam. Szittya hálás volt érte, hogy ilyen fölényesen viselkedtem. Ez a nagy nyomorúság nem tört meg bennünket, gyerekesen jóba voltunk, együttmentünk be a templomokba, Szittya gőzerővel gyártotta a jegyzeteit, én a magam gyönyörűségére nézelődtem. Tulajdonképpen ekkor fogtam föl néhány előttem eddig ismeretlen értékét a festészetnek. Az oltárokon klasszikus képek utánzatai álltak s két Grünewald Krisztus-kompozició, melyek nagyon megtetszettek nekem. Itt vettem észre az eddig látott képek között fönálló értékkülömbségeket. Eddig például, ha egy kép a halott Krisztust ábrázolta, minden emóció nélkül elfogadtam a festő állítását s elfogadtam azt, hogy a vászonra fölkent festékcsomó valóban a halott Krisztust ábrázolja. Szóval minden további nélkül tudomásul vettem azt, ami a képen látszani látszott. Grünewald megfeszített Krisztusa azonban élményemmé vált. Fölsarjadt érzéseimnek nem tudtam volna kifejező formát adni, de tudatom mélyén, valahol egész bizonytalanul éreztem, Grünewald halott Krisztusa él, ez a kép nem az értelemhez, hanem egész kozmikus életemhez szól. Szittyának megemlítettem ezt az érzésemet, el volt ragadtatva az észrevételemtől és sokáig komolyan vitatkoztunk művészeti kérdésekről. Az ilyen beszélgetések alkalmával mindig nagy biztonságérzés lobogott bennem, éreztem, ezen a ponton vagyok leginkább önmagamnál, inspirálódtam és dolgozni kezdtem, mint akiben kivirágoznak az elnyomott erők.
S ilyenkor nem zavartak az anyagi nyomorúságok, leváltak rólam a kölöncök s repülni tudtam, szinte testetlenül. S megfigyeltem, ha így megszállt a lelkesedés, akkor a materiális dolgokat is sokkal könnyebben tudtam megoldani. Ebben a városkában például, ahol maradék nélkül, csakúgy lekoldultuk már az eszperantistákat, mint a szocialistákat és a hitközséget, önként rászántam magam, hogy ujra meglátogatom ezeket az egyesületeket és nem egészen sikertelenül végre is hajtottam ezt a tervem. Mikor ujra kint voltunk az országúton, némi pénzek csörögtek a zsebünkben, vidámak voltunk s a fantáziánk kivirágzott, mint a májusi kertek. Elhagytuk a kilométereket és elhagytuk a napokat.
- Most jól vagyunk, de mondtam már, hogy még ennél is jobban leszünk egyszer - fecsegett Szittya. - Végeredményében, minden az emberen magán mulik. Sokszor gondolkodtam már a halál problémáján s ha egyszer rászánom maga, erről is írok egy könyvet. Azt fogom benne megírni: ha az ember akarja, meg se kell halnia. Az ember csak akkor változik át élőből halottá, ha nincsen benne elég akaratenergia az élethez.
- Ezt elfogadom én is. De most már mondd meg azt is, hogyan akarjon az ember élni, ha a te állításod szerint már nincs benne elég életenergia. Mert az akarat nem a légüres térben élő független valami. Akiben van életenergia, természetes, hogy abban van életakarat. Ha pedig valakiben nincs életakarat, az azért van így mert már nincs benne életenergia.
- Csak hadd, kérlek, ezt majd én elintézem. Olyan dolgokról, amiket meg akarok írni, nem szeretek fecsegni.
Minden nagyon rendben volt így, de mégis. Az országúton sem a filozófiából, sem a költői fantáziálgatásból nem lehet megélni. Vissza kellett térnünk a városokba, ujból meg kellett látogatni az egyesületeket és állandó volt az étvágyunk a hitközség péntek esti vacsorájára és szombati ebédjére. Tudtuk, az Isten örök időkig kegyeibe fogja tartani a zsidókat és mi is, ha nem káromoltuk, akkor hálásan áldottuk őket. Hiszen olyan szelidek és együgyüek voltak ők. Este csak be kellett ülnünk a templom utolsó padjába s fogunk alatt egy óra mulva ropogott a friss barhesz és ingerkedtek velünk a frissen sütött húsok. De persze, ezért ezek a jó dolgok se tudtak kiforgatni bennünket elemünkből. Legjobban azokat a lakomákat szerettük, amiket a vendéglő különszobájában rendeltek meg a részünkre. Ezeken a helyeken aztán teljesen mi voltunk az urak, még a samesz se nézett be hozzánk soha. A privátházakban azonban vigyáznunk kellett magunkra, szenteskedő játékkal kellett végigennünk az egész vacsorát, vagy ebédet. Ez pedig nehéz munka volt, mert minden alkalommal legalább ugyanannyi keresztény volt köztük, mint zsidó. Ha valaki bent volt köztünk a ház urai közül, akkor fitogtatón szenteskedők voltunk, de ha kitévedt közülünk, belenyultunk a tálakba, zsebreraktuk a barheszt és durva össze-vissza nyelven marakodtunk.
Egy alkalommal a konyha melletti kis szobában helyeztek el bennünket szombati ebédre. Kilencen voltunk együtt, köztünk két zsidó, hét magyar s a hét közül öt keresztény. Én voltam a legfiatalabb. A szakácsnő ott mozgott közöttünk, rendesen kellett kezdenünk az ebédet. A konyhában sorban kezet mostunk s az asztalnál, mint a legfiatalabb, én mondtam el az imát és én szegtem meg a barheszt. Nagy munka volt, hogy mi magyarok visszatartsuk magunkat a röhögéstől. Nagyszerü ételeket kaptunk. Evés közben a két lengyel zsidót kikapcsoltuk a társalgásból, mi többiek magyarul beszéltünk. Vicceket mondtunk a kasszákról és nagy élvezettel szidtuk a vendéglátó gazdánkat. Tudtuk, itt kivülünk senki sem tud magyarul, bevallottuk, hogy hány keresztény van közöttünk s egyáltalában nem akart vége szakadni a gazdánk ellni gúnyolódásnak és szitkozódásnak.
Egyszerre beütött az Istennyila. Az ajtónyilásban megjelent a szakácsnő és mintha isteni csoda történt volna vele, megszólalt tiszta magyarsággal:
- Ne legyenek már olyan gyalázatosak az urak, hogy így szitkozódnak az ellen az ember ellen, aki most vendégül látja magukat. Őszintén mondom, ha én goj lennék, soha se ülnék le egy zsidó asztalához. De ha már maguk itt vannak, keresztény létükre, maradjanak legalább emberségesek.
Egy üvegessegéd fölállt és mint valami szónok válaszolt neki:
- Igaza van anyukám, teljesen igaza van, de most legalább el ne áztasson bennünket. Beismerjük, hogy mi gyalázatos gojok vagyunk, de azért élni csak nekünk is kell.
Nehezen született meg köztünk a békesség, aztán mégis csak megszületett. A szakácsnő még elég fiatal volt ahhoz, hogy méltányoljon bennünket. Pestről kérdezősködött tőlünk, elmesélte, hogy fölső Magyarországból való s piszkos tányérjaival körülvéve ott ült közöttünk egész két óráig.
És ezen a napon jó erős feketekávét is kaptunk ebéd után.