Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 13. szám
Mikor elvégezte - és a szerszám kiesett a kezéből, előbb még valami ingatag egyensúlyú rajongásba menekült.
- Most már húzni tudnám a szekereket! Járnék zsákkal a hátamon hegynek fölfelé vígan, a folyosókat öblítném görnyedve - a fehérkabátosok közt, ahol a járványok dühöngnek, ahol gázlángon főzik a műszereket, vagy ahol vastag gőzben mossák a tarka cihákat, a kékzubbonyosoknál és mindenütt, ahol az ismétlések ízetlen iszapjába marnak. Ami esztelen és áldatlan kín van, azt én is, - vetélkedve egyenlőtlen versenyben derűs alázattal, ahogyan előlről kezdeni tanultam, éveket felejtve ezeregyedszer is.
Mert a Munka elkészült! És elesni, azt lehet még, - de elbukni nem már!
Adakozó hévvel indult az emberek felé. - Valamit tehet most vége. Mert ők valami kereket forgatnak fáradt-fáradhatatlan és nincs egy kilengő mozdulatuk.
Amint aztán útközben eleresztette cirkálni a képzeteit, - (nagy feszüléstől lekapcsolást keresni kihagyásos ugrándozással) - s az első tárgyakba beleütközött, ámulva látta, micsoda közösségbe jutott mindennel. Hogy sajátságosan elváltoztak és jelentőségre nőttek a dolgok, - elmélyültek és áttetszőek lettek az éjjel, hogy belülről világítnak átható, közös fénnyel, hogy kilépnek a kereteikből s utalnak valami felé minden irányból, idomulnak valamihez... súlyosan érezte, milyen közel jutottak hozzá. - Vajjon az emberek is?
Széjjelnézett a fehérre meszelt teremben. Itt ülnek. Tompa szemmel.
- Ez itt a munkám, amit csináltam.
Nézte őket. Most látják! A látótér centrumába érkezett. Kitérni nem lehet. Most föl kell ismerniük.
És - igen, - az arcuk tisztára vált, a szemük átvilágosodott: néznek; - hova néznek?
- Ez itt az ormon kitűzött zászló; akarat, ami megelevenedik. Élőlény! Több! Eredmény! Megoldás!
Ők tudják. Tudatuk fehér mezőiben minden kirajzolódik.
Mégis, hova néznek? Keresztül rajta, túl a művén?!
Próbálta hát megérttetni szuggeráló gesztusokkal igézve őket. Amikor egyszercsak tisztán hallott egy tompa kiáltást:
- Add ide a vésőt!
- Mi ez, mit akarnak?
Roppant ütés volt. A tudata belerendült. De gyorsan jött rá kivédni az indulat.
- Talán kevés?! Kevés! Hát tudjátok meg: ez minden - nincs tovább! Se alázatban, se lázadásban. Csak ennyi. És emberi agy szétroncsolódásából
- Add nekünk a vésőt!
És mint kiütést a testén, látta meg a kezükön rémülten a saját ismerős mozdulatait. Mint aki lázálomban forog önmaga körül ezer tükör között, - mert lázálom ez, (fellélegző könnyebbség, - az elkészült munka, - és íme, a reakció), más nem lehet!
- Vagy - hát így vagyunk? - tört ki belőle - és minden hiába volt, mert mindenki adni akar és egy sincs, aki elfogad? És hiába keresni, nincs sehol a Másik, aki igazoljon, a kórus, a visszhang?!
Mert, külön fészkel mindenkiben valami tökéletlen vizió, betegség, örökletes méreg, amit satnyán dédelgetve elhurcolnak a halálukig?
- Tudjátok meg:
- Giliszták vagytok, ágaskodók, szörnyetegek! - és a szájára már jöttek az igaztalan vádak, amikor a szemükbe nézett és - mint az imént, mikor feléje tódultak, elárasztották a dolgok, - ők megnyiltak előtte, mint egy csoda.
- Forgattátok a kereket, forgattátok egyre hevesebben, együgyű bizalommal, hogy valami rejtőzik benne és - megváltáskeresők, - forgattátok a lázig, a nevetségig, az összeroppanásig, - de forgatás maradt az, mindig csak forgatás, haladás kijelölt úton, másolás, átok, kín, - mindig ugyanaz. S elmaradt konokul, elsorvadt mindig: az öröm - a munka öröme!
- Dehát mit tehetek én?! A kezem a munkámon túl nem ér! Vajjon mit tehetek én?! - Itt a munkám! Szedjétek szét és építsétek föl újra; odaadom!
- Nem kell? - Hát menjünk már innét! Egymást gyilkolva ne álljunk itt szemben! - Hisz' annyi minden van még! Süt a nap, fuj a szél és minden oldalról belénktorkollik a Végtelen!
- Add a vésőt!
És az idétlen, sokféle egyforma arcukból most néztek rá a szemek és visszaverték, roppantul megnövelve, amit felidézett bennük, a Nagyont az Intenzitást.
Az érzékeny halántékukon dolgoztak az erek és iszonyú feszítéssel nekiestek a szűk koponyáknak, a homlokoknak, - tisztán hallotta, - csúnyán zakatolt a szívük és - milyen torzul! - félelmes-eszelősen! - mosolyogtak!
- Mit tehetek én?! - már dühöngve üvöltött; nem bírta. - Őrültek vagytok! Iszonyodom, sajnállak és az iszonyú sajnálattól immár szabadulni akarok! - Fogjátok föl: olyat akartok, amit nem lehet!
Ők kilökték keresve a karjuk, - a kezük az ismerős mozdulattal, - már alig állta, - ők valami irreális lázban, - mintha elindultak volna, hallucináló, fénytadó szemekkel. - Megszállottak! - tömeges őrültség! - tűz!! - Már-már nem értett semmit, - tántorgott, a hangja elhagyta, mégis kiabált, idegenül: - Vagy akkor valami történik itten?! Vagy akkor itt valami változik mostan, - öröknek hitt törvények csődöt mondanak s új arcát mutatja az Élet! Valami most összemarkolja őket, - ellenem - én önmaguk ellen, - ugyanaz a láz, - az alkotás láza, - mert tán teremteni jöttünk mindannyian; - de ha meddő is - és csak döngetni tanulták a falakat, - most íme, megelevenedett és tűzbeborulva járkál itt előttem az Akarás...
És igéret, vagy teljesülés, - egy perc csak, vagy a Jövő, - ez a dolgok mélye, ami megmutatkozott! ha a levegője már a teremtésnek, ha csupán a végső erőfeszítés, - ez, - ez a végső erőfeszítés, - már a Nagyság!...
Lassú, nagy ütemet kalapált a szíve.
- Idáig hurcoltam magam! - Míg a tudatom kitágult, az önzés meglazult bennem és most
Mozdulnak. S valami taszítja feléjük.
Indulnak. S ő utánuk lódul.
Hogy melléjük szegődjön.