Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 13. szám
Már rámlehelt az álom. Bágyadva verdesek még,
Űzném, mint szélfútt fa a ráhulló ködöt.
Egy nap lehullt a mélybe, elmúlt napok seregjét
Látom homályosan, szendergésem mögött.
Harsogó vízesések erejével feszültem,
Vitt vágy és gondolat, s mind csendesebb meder
Vezet tovább és végül elsímulva, lehűlten,
Páraként szállongok a semmiségbe el.
Orgonák búgtak bennem, mély hangok felszakadtak,
Egy billentyű zsongott, elhalt, másik dalolt,
Eltört egy harmadik és új zengések fakadtak,
Elnémul mindenem, minden hiába volt.
Vándormadársereg száll parttalan, messzi útra,
Cél nem lehet, de szép, ahogy messzebbre ér,
Olykor egy-egy lefordul, vergődik, rebben újra,
Amíg végül lehull, elnyúlik a vezér.
Aztán nincs semminek már alakja és a vérem
Feloldta mindenem s a helyéből kicsap,
Ringok, mint lomha tenger, végtelen lanyha téren
Tolul és elpattan, elszáll a játszi hab.
Küzködök s felmerülök, szinte már léggé égve,
A szívem hangtalan egy utolsót kiált,
És testetlen lehullok, nagy, messzi semmiségbe
Sülyedek és velem elsülyed a világ.