Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 13. szám
A bánatunk, látod, nem egy ma sem,
De könnyeink valahol összefolynak,
Mint tenger habjai, egy hangba zengenek,
Suhanj át rajta vágyam, könnyű csónak,
Dagadj tenger, ölelj mindent keresztül,
Lebegtess új viharzást, néma holnap.
Minden könnycsepped végtelenbe száll,
Más utak viszik más vágyak sodorják,
Megy mint hajó, elpattan mint a hab,
És elnyeli a tenger méla foglyát.
De jőjjőn új és új könnyed megint,
Amíg pilláid angyalok lefogják.
És egyre-egyre tisztább lesz a könny,
Sírjál és egyre mélyebb lesz az élet,
Szó máza hull, kitisztul a világ,
Hallod zaját a mindenség szívének.
A föld rögös, a tenger tarajos,
Símítsa könny, ragadjon messze téged.
S a végső, fénynél tisztább, fényesebb
Könnyedbe görcsösen beléfogózom,
Nekem se lesz már könnyem, sem veled,
Sem önmagammal többé nem vívódom,
Megtéphetetlen, győztes akarással
Riadva, boldogan hozzád hajózom.