Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 13. szám

IMECS BÉLA: HAVAS TÁJ, HOLDAS ESTE

Végtelen némaság borult a tájra,
Szellő elült, nem sír lágy rezzenéssel.
Hószőnyeg, óh, a messzeségbe vész el
Holdfényes lepled elmosódó ránca.
Csend, csend. Egy hang se zeng, kuvik se szól,
Egy árva lélek se kószál sehol.

De a tájnak minden apró pehelynyi
Helyén az élet láza fut keresztül,
Rajta a hold varázsos fénye rezdül,
Kísért, bénít, szem nem tud megpihenni.
Rezzen pihe, mint hang a húrokon,
E holdas táj szívemmel mért rokon?

Olykor lelked a végtelenbe szédül,
Varázsló fény borul rá tiszta éjen,
A nappal sok rossz harca, görcse, mélyen
Nyugszik és nem vonaglik semmi vétkül.
És messzi, tiszta, zengő lelkeden
Miriád vágyam szálldos csendesen.

És elkopnak az elvarázsolt tájak,
Majd a fakó föld tűnik elő lassan,
Szemetes út. jajszó, hangzavar harsan,
Rád nehezül nyomasztó, szürke bánat.
Vagy üres lelkedre új arc vetül,
Ráég és lángol mindenen felül.

Óh, őrízd ezt a havas-esti képet,
Lásd, milyen szép, milyen csendes zenéje,
Elmerül úgyis vak, halálos éjbe,
Ne rontsa össze durva szívverésed!
Havas táj addig összeköt velem,
Lágy hópihék lebegnek csendesen...