Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 13. szám
Könnyfátylas, mély szemed kék, mint felhőtlen égbolt. -
Az én szemem sötét és barna, mint az őszi,
Hervadt, kisűlt mező, és árnya, tükre őrzi
Fakult emlékeim ködét, a furcsa, rég holt
Lázak nyomán, a tünt, széttört időn keresztül.
És szüntelen újért vágyó szívem verését
Bús fényül átveszi, - sok, szürke álmú mélység
Fölött, mint búcsúzó nap lágy verése, rezdül.
Kék szem, borulj fölém, mint az égbolt, olyan vagy.
Mindig új vágyakért égő szemem hatalmát
Sohasem tükrözöd, hiába is akarnád,
Égboltra földi kép sohsem ég és sohsem fagy.
Véres fő, vérző fa, a sors sok, kúsza csínyje,
Élet, halál fölött, mely emlékké enyész el,
Orgyilkos és rigó fölött egyforma fénnyel
Tekint, - de a földből szívódik, újul fénye.
Örök csatáimon, vádas, vérgőzös utak
Során, égbolti, halk lelkedből életembe
Egy fénysávot viszek, tudom, belém temetve,
Hőt nem járt részei felélnek, lángra gyúlnak.
Ha élted ennyi lesz, legalább ennyit élj te,
Fényed a lázaim, ha kell, hűssé csitítja,
És szítja, hogyha kell, miként a könnyű szikra
Felgyújtja a kazalt útvesztő, sűrű éjbe.
Így szólított a sors egyszerre élni minket,
Álom vagy, mely nem az életnek folytatása,
Duzzadt élet vagyok, ki föld mélyébe ássa
Álmait és kinek örök harc lángja intett.
Így jöttünk messziről és egymást meg nem értjük,
Együtt vagyunk egész, - s egy kép fog el: a barna
Rög engem eltemet és mély tölcsért kavarva
Fölötted, messzi, kék hullámok zengik éjük...