Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 13. szám
Futok hozzád, mint forrás hűs vizéhez
A vándor, ki csak szomjúságot érez.
Ha nem látlak, sebem tengernyi támad,
És mindegyikkel sír a vágy utánad.
Szél nem sirt így esővert őszi tájon,
Hulló lomb nem zihált még így a fákon.
Lágyan ér hozzád szárnya mind e kínnak,
Így nem lep el álom, se szénaillat.
Ne tudd, hogy torzul benne, egyre képed,
Míg napról-napra mélyebb lesz s egészebb,
Hogy nem lehetsz számomra színes álom,
Mely könnyű fénybe vonja árvaságom,
Hogy átfonhatsz egy percre önfeledten,
Karod máskor mindig szaggatja lelkem,
Hogy csak szavadnak suttogó zenéje
Cseng s rángat engem minden néma éjbe,
S ha elmentél, az élet is megállott
És minden virág illata lepárlott.
És sehova se néző pusztaságban
Fojtó kínná lesz minden könnyű vágyam.
És, mintha fojtó, égető sebekben
Elégett volna érted már a lelkem,
Szénné lett testtel, lelkemet keresve,
Zihálva, rángva, vágyva és elesve
Futok az úton, amely egyre vérez,
Hozzád, örök forrás örök vizéhez.