Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 13. szám
Ringasd bárkám, örvénylő, nagy folyam,
Ki rejtsz magadban tenger életet,
Lehet fasor zöldebb, út diszesebb,
És égitest, mely gyorsabban rohan, -
Lehetnék víg pilóta, messzi csillagász,
Szállhatna vágyam messzebb, mint a fáradt
Fény, mely az égen nyomtalan cikáz!
Halász vagyok a végtelen folyón,
Ahol viharosabb minden, mi él,
Sűrűbb a vér és felsiróbb a szél,
És zúgóbb bánat nyugszik álmodón:
Itt tornyosul fel minden vágyam, álmom,
A vizen táncol és a vízbe hull,
Az örök habokat örökre járom,
S ha megfeszül karom, a mélybe nyúl.
Én cifraságot, ékes gyöngyöket
Nem hozok fel a viztükör alól,
Itt vad kezem nyomában titkos élet
És minden perc új álmokat temet,
Itt van kezem nyomában titkos élet
Szakad fel, mely lapulva messze, lent,
Nem hivja vágyát senki más szivének,
Mert más nem hívja így a végtelent.
És bár tudom, ha mélyebb életet
Vet fel munkám nyomán a bús vihar,
Minden borús vágyam, mely égetett,
Gyorsult sorsán idő előtt kihal: -
Előre mégis!... Készen áll a varsám,
Hálóm, szigonyom, minden fegyverem, -
Ragadj folyam! Riadót zúgva, harsány
Erővel, szivem rajtad rengetem.
Tárd fel előttem minden titkodat,
Utánam úgyis minden néma lesz,
Üres leszel, minden vágyad lohad,
A holt viz lelketlen mezőkre megy.
Egy perc a fény s szétfoszlik messze esve,
Egy percre lobbanok, véres halász,
Mint hulló csillag, melynek fénye percre
A viztükör fölött végigcikáz.