Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 12.szám · / · FILM-FIGYELŐ · / · Hevesy Iván: REPERTOÁR- ÉS REPRIZ-MOZI
A filmtermelés művészi színvonala évről-évre ijesztőbb mértékben száll a nullapont felé. Ilyen rossz filmszezonra például, mint a mostani volt, a legöregebb mozihabitüék sem emlékeznek. A már lejátszott filmek felújításához a filmszinházak csak ritka esetben folyamodnak, különösképpen a premiermozik. Nagyon kifogyott már a jó «képekből», az üzletet ígérő «kötésekből» a bemutató mozi, ha régi filmekre fanyalodik. Az idei szezon vége hatalmas reprizáradatot hozott, jeléül a rossz főszezonnak, amelynek így ezek az egymást érő reprizek adtak komolyabb és értékesebb befejezést.
A pesti mozis, ha kényszerűségből is, kezd szakítani a régi idegenkedésével a reprizekkel szemben. És bizonyára nem lelkesedésből tűz műsorába régi filmeket, nem azért, hogy szolgálatot tegyen az oly nehezen és oly lassan cseperedő filmkulturának, hanem egyszerűen üzleti szempontból. A reprizek anyagilag is nagyon jól beváltak, mutatva, hogy a közönség szivesebben megnéz egy régi, de jó filmet, mint azokat az új giccseket, amelyek a mai filmtermelést dominálják. Egy-két másodhetes filmszinház vezetője, igazgatója a főszezonban is egyre-másra hozott a siralmas új filmek helyett pompás régi filmeket. Így támadt pl. életre «A kölyök», Chaplin feledhetetlen remekműve.
Bebizonyosodott tehát a mozisok tévhitével szemben, hogy a közönség nagyon szívesen fogadja a régebbi filmek felelevenítését és bebizonyosodott az is, hogy a filmművészetben éppen művészi szempontból mérve, nemcsak hogy nincsen olyan rohamos haladás, mint azt sokan hiszik, hanem ellenkezőleg, az egyes kivételes esetektől eltekintve, a filmművészet mintegy öt esztendeje állandó hanyatlásban van. Most még, a nyári szakbemutatók előtt nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő szezon, annyi azonban bizonyos, hogy ha az ideinek lesz a folytatója, akkor a közönség mozibajáró kedve is tovább fog csökkenni, a filmkultúra, amily gyorsan nőtt, olyan gyorsan fog elsatnyulni és a következő évek a mozibukások esztendői lesznek.
A reprizszezon első és legfontosabb tanulsága abban áll, hogy a film művészi fejlődése hanyatlik. Soha ezt ilyen pontosan nem lehetett megállapítani, mint az idén, nemcsak azért, mert a kontraszt is igen nagy volt a régi jó filmek és a silány új produktumok között, hanem azért is, mert a régebbi filmtermelésnek majdnem minden reprezentatív alkotása sikerült és így az összehasonlítás nem egyes kivételes esetekre, hanem az általános eredményekre vonatkoztatható. Napvilágra kerültek a legnagyobb rendezőknek régi filmjei, majdnem az összes Mozsukin-filmek, Lubitsch filmjeinek túlnyomó része, Joe Maynak, Buchoveczkijnek, Griffithnek legjelentékenyebb alkotásai. Az összehasonlításokból a művészi színvonalkülönbségeken kívül még az is igen érdekesen derült ki, hogy a sokat emlegetett rohamos technikai fejlődés milyen keveset jelent és milyen keveset ér.
Mit értsünk a filmen technika alatt? Vehetjük a szót elvontabb értelemben és értjük alatta a film szcenárium-részét: az egyes képek képszerű beállítását, a képjelenetek drámai kapcsolatait, a téma filmszerű elmondását, mindazt, ami a filmre-transzponálást, tehát a filmszerűséget jelenti. Az új filmek hanyatlása, ha így értelmezzük a technikát, kétségtelen: a régi filmek sokkal filmszerűbben voltak motiválva és szerkesztve, mint a mostaniak; bebizonyosodik ez, hogyha minden rendezőnél, külön ebből a szempontból, egybevetjük újabb filmjeiket a régebbiekkel. Talán csak az egy Lubitsch az, akinél nem találjuk a hanyatlás ismertető jeleit.
A szónak szorosabban vett értelmében a film technikája alatt azonban magát a fotografálást, a fölvevő gép lencséjének teljesítményét, a világítási módszereket, a trükkös fotografálást, a kulissza-építést és a maszkirozást értjük. Hogy mindezekben a technikai dolgokban a filmművészet igen sokat fejlődött, azt oktalanság lenne kétségbevonni. A jó technika azonban önmagában semmit sem ér. Mutatják ezt az amerikai filmek, amelyek nagyon kevés kivétellel unalmas, lapos és filmszerűtlen népbutító fércmunkák, azonban a legkifogástalanabb technikával előállítva. Azt is meg kell figyelnünk, különösen a régi, még Európában készült Lubitsch-filmeken, hogy a technikai tökéletesedés a művészi hatásokat néha nemcsak hogy nem emeli, hanem egyenesen rontja és gyengíti. Régebben pl. a műtermi jeleneteket talán éppen a megvilágítási eszközök fogyatékossága miatt, úgy fotografálták, főként a szekond-plánokban, hogy csak az előtérben álló alakok voltak megvilágítva, a háttér pedig homályban vagy sötétségben maradt. Ezzel azonban a drámai hatás csak erőteljesebbé vált, mert a néző figyelmét semmi sem vonhatta el a szinészi játékról. Az amerikaiak kezdték a színtérnek fényözönbe való borítását, az ellenvilágítást és a háttér teljes keresztülvilágítását. Ezzel a filmjelenetek szemre tetszetősebbé váltak, a képek plasztikája is növekedett, azonban elvesztek ezek a drámai sűrítések és azonkívül mindaz, ami a régi világítási módszerből a vizuális képzelet változatait fejlesztette.
A tökéletesebb technika, a tökéletesebb megvilágítás az európai fantáziával szemben az amerikaiak földhözragadt naturalizmusának diadalát jelentette.
Még sok ilyen példával lehetne bizonyítani, hogy a technikai fejlődés a filmnél önmagában édes-keveset jelent, és meg lehet állapítanunk, hogy a filmművészetnek az elmult fél évtizedben csak a teste fejlődött, a lelke azonban nem.