Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 12.szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ
A pozsonyi művészház két termének falain most Reichental Ferenc képei függnek. Aki belép ezekbe a termekbe, azt megüti ezekről a képekről a tehetség és az erő. Olyan sok erő van ebben a festőben, hogy szinte nem bír vele és minden, amit lefest, a totalitásig tele van azzal, ami lenni akar, akár egy csavargóról, akár egy favágóról, kivándorlóról, vagy züllött nőről van szó. Képeinek nem az a céljuk, hogy szépek, hanem az, hogy igazak legyenek. És van is bennök igazság: festői, tárgyi, emberi, még társadalmi igazság is. Mert Reichental többnyire olyan képeket fest, melyeknek van valami tartalmuk, még pedig túlnyomórészt emberi tartalmuk. Ezt az emberi tartalmat Reichental mindig mint társadalmi valamit adja. Azok az emberek, akiket lefest - akár egyet, akár csoportokat - magukon viselik társadalmiságukat. Ez a társadalmiság Reichentalnál barátságtalan, rideg és szomorú. Mert az emberei nem az élvezők, hanem a szenvedők közül valók. Ennek a szenvedésnek egy fokozata az emberi bukottság is, mely talán már állatias formát is ölt, mint azon a képén, amelyen egy az életmalomban elnémberült asszony viszi haza részeg férjét valami vad és izgult dromedárságban. De a szomorú, elesett, vagy már el is züllött emberei sohasem bűnösek! Valahogyan rajta van ezeken az embereken, hogy nem tehetnek arról, amiért ilyenek lettek; nem ők az okai ennek, hanem a világ! Nem történik erre semmiféle külön eszközzel való rámutatás és a képeknek minden tárgyiságán és szinbeliségén túl mégis megvan ezeknek a képeknek ez a szellemi kivetítődésük. Ez egyéni ezekben az alkotásokban.
Reichental festményei örömtelen képek. Nemcsak amikor emberekről, de akkor is, ha a Természetről van szó. Mintha valami nehéz trauma sebezte volna végig a művész lelkét és nem engedné meg, hogy vidám is legyen és ragyogást is lásson. Minden valami tompított, elfakított színben jelenik meg nála, még a Természetről is letépi a teljes, kicsattanó színeket, a fénylést és a Mindenségből szakított természetrészleteket is valami tragikusan viharos és tört színekbe mártja. Honnan ered ez a trauma? Nem lehet csak az örömtelen fiatalság, gyermekkor kijózanító és fagyasztó hatása! Itt valaki fest, aki végigélte a háborút és a gyermekkori traumához még egy másodikat is kapott. Mintha ez a trauma köpte volna ki magát annak a természettfelettin elnyújtott, félelmes, undorító és szörnyű ebnek a képében, amely egyik festményén valami bizonytalan feloszlásnak bizonytalan maradékaiból zabál vércsöpögő ronda szájjal és vámpirszemekkel, mely képnek festője ezt a nevet adta: Háború...
A képek egész során az emberi világnak két véglete jelenik meg a figurákban: rothadtság és vértanuság. A rimaság hipertrofiáival mulató matrózait mutató képének a másik végleten: - az élet- és munkaáldozatban szinte szentségbe naivult munkásai felelnek meg. Általában érti azt, hogy a szociális elemet belevigye elformátlanodott testű munkaembereibe, evvel felmentse őket a maguk testi elcsunyultságának felelőssége alól és innen már nincs messze az a fokozat, melyben ez a felmentettség a képein többször megjelenő naiv szentséggé tisztul. Innen vannak madonnaarcú proletárasszonyai; innen jönnek azok a keskenymellű, félretolt vállú, hosszúnyakú, alig rügyező keblű proletárlánykái is, akik a lichthófok penészes falait, a kalóriátlan ételek csalását hordják fakóságukban; akik a pubertas félelmes korában, ártatlanság és érlelő ösztön közt valami örvényben a ferdére taposottság vádjait kiáltják ki vánnyadt és elaránytalanodott testrészeikből. Igaz, hogy ezt nemcsak Reichental csinálja így; de ahogy ő csinálja - azt magából és igaznak csinálja.
Akár egyenként, akár csoportosan vannak ezek az élettaposottak, ott függ rajtuk ez a látatlan mondat: Mi nem tehetünk róla, mások tehetnek róla. Ezért egyik-másik ilyen képe valósággal biblikus. A munkáscsalád, mely dolga végeztén künn a földön, az alkonyat barnaságában csoportba áll, mintha készen lenne a kinyilatkoztatás befogadására, és kivándorlói, akik a fedélközben fáradtságtól elnyomva alusznak, mintha nem koffereiket, hanem azt a sírt őriznék, melyből ki fog kelni valamely megváltó...
Züllött és mártir-emberei is valami légkörbe vannak mártva, melyről nem lehet pontosan tudni, hogy mi az? Levegő, melynek színe rozsdásba vesző kék és kékbe mosódó szürkeség, melyben valamely vörösesség veszett el? Vagy talán alakjaikat vesztett és formátlanságba omlott tárgyak olyan romozata van itt háttérré mosva és kuszálva, melyben kandinszkisan semminek sincs körvonala vagy formája? Ez nem tudni mi: - a Sors! Nem isteni, de társadalmi sors! Ez az a megnevezhetetlen, de végzetes szaft, amiben, mint a levágott fejű hering az ecetes-hajmás lében, bepácoltan ázik a társadalmi gigantizmus által az önmagát akarásától már teljesen megfosztott európai pária-ember. A festő talán nem tudja, hogy ezt csinálta, talán nem is tudatosan akarta ezt, mégis ez lett belőle és ez a valami mégis csak ő - a festő. Aminthogy ez a magát ösztöneire bízó - és joggal bízó - festő sok mindenféle olyasmit csinál, aminek nincs nála szavakba fogalmazható miértje. Legtisztább ilyen képe egy fehér ruhába öltözött egyszerű lányt mutat könyvvel a kezében, a fotel szélén félig támaszkodva, félig ülve. A különös, reichentali háttér ezen a képen valami tükrösen sima levegősíkokká higgad és megint különös, de más hatást vált ki: mintha kiterített, csiszolt gőzfelületek emelnék és tartanák a magasba ezt a leányt, aki pedig egyik lábával a reális és józan padlón áll, egy reális és túljózan szobában, melyről valahogyan mégis tudni, hogy az ötödik vagy a hatodik emeleten van.
Néhány portré is függ a falakon és valami rokon tulajdonságuk van a reichentali háttérrel. A művész lelke sajátságos elemezéssel kivillództatja a társadalmi zűrből ezt a maga szétfejthetetlen beszédes hátterét, ilyesféle elemzéssel választja ki az emberből, akiről portrét akar festeni, annak elrejtett emberi valóját. Orszka Máriának, a szinésznőnek, Kaczér Dinának, a táncosnőnek, Földes Sándornak, a költőnek a képe nem fizikai, hanem pszichikai portré.
Reichental képein az emberi formák, körvonalak, arcok nem azáltal látszanak előállni, hogy különböző színű festékfoltok metszik egymást és ezáltal vonalat alkotnak. Mintha alakjai grafikai eszközökkel lennének a vászonra vive, mintha ezekben a grafikai vonalakban benne lenne már a karakterük, mely nemcsak az ő jellemük, de mindig a társadalomé is! És mintha az így már körülhatárolt formafelületek lennének azután különböző, sokszor egymásbafolyó-vesző, elfakított színekkel befestve, hogy ez nemcsak teljesebbé tegye a kép grafikai életét, de hogy minél többet adjon ahhoz - a társadalmiból. (Csavargó és utcalány; - Mulató matrózok.)
Fénytelen színek, erős körvonalak, biblikusság mintha csakugyan előrevetítenék azt, ami a művésznek törekvése, hogy - egykor freskó-festő legyen belőle... Reichental komáromi fiú, harmincas ember, orosz fogoly volt, Moszkvában tanult, Irkutzkban tanított festeni, most pedig Párisból hozta haza a pozsonyi kiállításra képeit.
Pozsony, június hó.