Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 12.szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
Azok, akik Reinhardt látványos nagy rendezéseit korábbról ismerték, a budapesti «Mirakel» előadásán mindössze annyit állapitottak meg, hogy a mester ma is még kitünően mozgat tömegeket és ma is még virtuóza a reflektor-technikának. Végső soron ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik, mint művészetének hajnalán, tudása nem gyarapodott és nem csökkent. De vajjon fejlődött-e egyáltalán a rendezés művészete az ő feltűnése óta? Volt a német szinpadnak egy úgynevezett expresszionista korszaka; ez arról nevezetes, hogy a prospektusokon ferdére festettek minden tornyot és kubisztikus idomokat raknak oda is, ahol annak semmiféle értelme nem volt. Ezeket az eszközöket Reinhardt is igénybe vette egyszer-egyszer, de - kitünő stílusérzékről téve tanuságot - többnyire parodisztikus célzattal. Jessner hozta a mindent megváltó lépcsőt, azaz a szinpad berendezését egyetlen lépcsőzetes alkotmányra egyszerűsítette le. De szélsőségesen egyszerű Reinhardt is tudott lenni és ezért nem egyszer szemrehányással illették! Akárhogyan nézzük az oroszokat, lényeges új elemet az ő rendező-művészetükben sem találunk. Sztaniszlavszkij a reinhardti naturalizmus nuance-imádatát fejlesztette tovább, Tairoff a reinhardti tömeg-mozgatást elemeire bontotta, ritmizálta, sőt elgépiesítette. Ha produkcióikban látszatra van valami új, az mindössze onnan ered, hogy (sajátos orosz viszonyok! sajátos orosz szinészanyag!) egy-egy darabból száz próbát is tartanak.
Ami újat a modern színpad-művészet tudott hozni, az egyetlen fölismerésen alapszik: a szinház autonóm erőinek a fölismerésén, ami visszatérést jelent az örök komédiához és a szinjátszás kiszabadítását a századvégi «irodalmi szinház» álszenteskedéséből. Tairoff egész elméletet, kissé nagyképű elméletet szűrt le ebből az egyszerű fölismerésből, de a bilincseitől megszabadított szinház első cselekvő embere kétségkívül Reinhardt volt.
A legújabb rendező-generációnak már nem igen lobbantják a szemére, hogy a keze alá kerülő darabokat csak nyersanyagnak tekinti, ürügynek, hogy az ősi Komédiából új varázst fakasszon. Reinhardtot, aki Otto Brahm és Antoine uralkodása idején indult útnak, ma is az irodalmon elkövetett árulással szokás vádolni.
A «Mirakel» valóban rendelésre készült, eléggé silány munka, durva, giccses szimbolikával dolgozó mutatvány, amelyből mintaképének - a Lagerlöf-féle novellának - számító miszticizmusa és zsurnalisztikus áhítata is elpárolgott. Engelbert Humperdinck, aki a kisérőzenét írta, állítólag tevékeny segítőtársa volt az agg bayreuthi mesternek a Parsifal teremtésénél; a Mirakel-muzsikán mégsem érzik meg, hogy szerzője a wagneri vallásosság bűvkörében nevelkedett.
De Reinhardtnak nagy dekoratív képekben bő invenciója sok szép hatást csihol ki ebből a valóban nyers anyagból. És ennyiben a Vollmoeller-Humperdinek némajáték teljesen betölti hivatását.
A madonnát és az apácát két műkedvelő amerikai hölgy játssza; mindkettőnek sudár, újvilági filmdivákra méltó alakja és hollywoodi mértéket megütő angolszász arca van. Ehhez képest játékukban sok a mondain báj és arcukon az a fajta áhítat van, amely amerikai filmek bubifrizurás szentjeiről szokott áradni.