Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 12.szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
Ma amikor a dráma jóformán improduktív és a legritkább esetben tud adni új, érdemes feladatokat, a mindennapi rutinon túlmenőket, a szinháznak, a rendező lép előtérbe. Modern darabokat úgy feldiszíteni, hogy konvencionalitásuk valami különleges érdekességnek tünjön fel, nagy látványosságokat hozni szinpadra, régi nemes értékeket felújítva, kidiszítve, új világításokban, esetleg új értelmezésekben vinni a közönség elé, - a szinház, elvesztve egy virágzó és a közönséggel szoros kontaktust tartó drámairodalom támasztékának biztonságát, próbál segíteni magán a saját természetéből kitermelt eszközökkel. A Hamletet és más Shakespeare-darabokat modern kosztümökben játszanak, Mirakelt rendeznek, drámai Bayreuthokat szerveznek Salzburgban és egyebütt, egyszerű szerkezetű darabokat (lásd: Neumann: Der Patriot) szinpadi fortélyokkal szenzációsítanak. Két nagy veszedelem kényszere alatt folyamodnak a szinházak ezekhez a mesterkélt izgatószerekhez. Az egyik a modern drámaírás tagadhatatlan impotenciája. A másik a mozi, amely nem annyira azért ellenség, mert közönséget von el, hanem inkább azért, mert a rendezői trükk s a csaknem korlátlan külsőségek irányába fejleszti a közönség ízlését és fantáziáját. S ezalatt a nyomás alatt a rendező ragadja a kezébe a hatalmat a szinházban, nemcsak a szinész, hanem az író rovására is. Semmi sem jellemzi jobban a szinházi fejlődés - vagy dekadencia? - ez irányát, mint az, hogy mindenütt a világon azon törik a fejüket ambiciózus és tehetséges rendezők, mikép lehetne a régi nagy drámaírók műveit rendezési fogásokkal újra feleleveníteni a nagy tömegek számára. S ebben a törekvésükben nem riadnak vissza az írókon és műveiken elkövetett legnagyobb erőszaktól sem.
Ebbe a vonalba tartozik a Nemzeti Szinház legújabb, tagadhatatlanúl nagyvonalú kisérlete is: a Faust mindkét részét egyfolytában, egy este előadni. Szándékosan mondom kisérletnek, mert ekkora vállalkozás nem sikerülhet mindjárt az első nekiiramodásra. Ha a probléma egyáltalán életképes, amiben sok okunk van kételkedni, akkor még nagyon sok ilyen kisérlet, sok szellemnek a munkája, sok időnek a tanulsága kell hozzá, amíg egy biztosan használható gyakorlat kifejlődhetik. A kisérlet mégis jelentős, méltó egy nagy ambiciójú rendezőhöz, amilyen Hevesi Sándor s ha nem sikerül, akkor is nagy teljesítménye a szinháznak. Nagy erőfeszítés egy nagy cél irányában.
Nehézségei ennek a kisérletnek nincsenek. Csak lehetetlenségei vannak, még pedig sorozatos lehetetlenségei. Először is lélektani lehetetlenség, hogy a közönség mindvégig figyelemmel és megértéssel tudjon kisérni egy ilyen roppant koncentrációt követelő művet, mint a Faust, este félhéttől éjjeli féltizenkettőig. Ebben a műben, mely épp úgy lírai és épp úgy filozófiai alkotás, mint dráma, nem csupán a cselekmény menete s a szereplők lélektani komplikációi a fontosak, hanem épp úgy, talán még inkább fontos a filozófia, melyet a költő a szereplők szavain keresztül fejt ki s a szavak - oh, mily nehéz szavak vannak a Faustban! - a szinpadon elhangzanak, nincs meg az az akusztikájuk, amely megértesse őket s nincs meg a mód arra, hogy gondolkozva megálljunk mellettük, mert a dráma kérlelhetetlenül folyik tovább, megállás nélkül s a szavakat már elfeledtük, mielőtt megértettük volna. Csak azt érezzük, hogy valami elhangzott, amit a miénkké kellett volna tennünk s ebből kedvetlenítő hiányérzés támad. Hogy ez így van, ezt mutatja a közönség magatartása. Azon az előadáson, amelyen én is jelen voltam, a vége felé sokkal kevesebben voltak a nézőtéren, mint az elején s úgy hallom, ez más előadásokon sem volt máskép. A közönség idő előtt belefáradt a nehéz szellemi munkába.
A második lehetetlenség az, hogy az egész Faustot, ahogy Goethe írta, lehetetlen egyszerre előadni. Alkonyattól hajnalig tartana s ilyenre csak a kinai közönség és szinház van berendezkedve. Nincs az a szinházi apparátus és nincs az a közönség, mely ezt kibírná. Az eredmény nem lehet más, mint egy igen nagy mértékben kihagyásos Faust. Vagyis, a teljes Faust egy estén át annyit jelent, mint egy nagyon hézagos Faust.
A harmadik lehetetlenség végül az, hogy a Faust második részét egyáltalán előadják. Ez a mű tudniillik nem olyan értelemben folytatása az első résznek, mint például a Wallenstein-trilógia harmadik része az első kettőnek. Erre vall már csak a két rész szereztetési idejének nagy távolsága is, de még inkább a mű külső és belső struktúrája. A második rész Goetheje már más élettanulságok alapján dolgozott s ezekből más életfilozófiát szűrt le, mint az elsőé s ennek megfelelően eltérő a két részben ábrázolt világkép. Már a belső szerkezet is: az első részben Goethe az érzékelhető élet képeiben, eleven cselekménynek a realitáshoz közelálló jeleneteiben igyekezett kifejezni mondanivalóját, míg a második részben már csaknem egészen elhagyja a realitás talaját s csupa szimbólumokkal és fantáziákkal dolgozik. Hasonlóképp más a külső szerkezet: az első részben legalább a fővonalat, a Margit szerelmi cselekvényét drámai fokozással fejleszti a költő, tényleg drámát ad, míg a második részben nincs ilyen cselekvény-vonal. Van egy gondolati egység a váltakozó jelenetek mélyén, az eszmék filozófiai fejlődésében, de nincs egység a szinpadon lefolyó cselekvésekben. A szimbólika pedig a legritkább esetben áll meg a szinpadon. Különös, de nem most tapasztaltam először, hogy a szimbólumot s a szimbólikus alakot olvasás közben el tudom képzelni elevennek, de amint szinpadon, szinész képében jelenik meg, hideggé, életképtelenné válik előttem. A szinészi ábrázolás, hang, mozdulat, testi megjelenés túl-valóságos hozzá. A szimbólum lényege abban van, amiben a valóságtól eltér. És még valami: a szinpad természete szerint arra igyekszik, hogy szemlélhetővé tegye és ezzel megmagyarázza a dolgokat, a szimbólum pedig éppen azért szimbólum, mert nem tűr magyarázatot, nem a szemléleten, hanem a sejtelmen át kell megközelíteni. S végül: a Faust második része, akárhogy csűrjük-csavarjuk, mégis csak tele van homállyal, semmiféle kommentár nem tudja megvilágosítani, legkevésbé a szinpad kommentárja. Ilyen homályosságokat nem tűr a szinpad, amely gyors ritmust kíván a szinésztől és nagyon gyors percipiálást a nézőtől. A Faust második részét olvasva megérteni nagyon nehéz, mindúntalan meg kell állni olvasás közben, tünődni, hátralapozni, az ember műveltség-készletéhez, sőt néha bizony kézikönyvekhez is folyamodni, erre pedig a szinház nem adhat időt. Aligha van ember, aki ezt a művet egyfolytában olvasta el, megértve, egy nap alatt, hogy kívánhatják, hogy a nézőtéren hallva megértsem este kilenctől féltizenkettőig?
Nem hiszem, hogy valaha is elő lehessen adni sikerrel a Faust második részét, akár külön, akár az elsővel együtt. Hevesi Sándor e rész előadásának szükségességét azzal indokolta, hogy az első rész magában csonka s előadása annyit jelent, mint a Hamlet előadását abbahagyni Ofélia halálával. Ez nagyon elmés mondás, de kettőt lehet ellene vetni. Az Ofélia halála utáni részek szerkezetileg szervesen össze vannak építve az előbbiekkel s tényleg befejezik a drámát, külső képében és belső tartalmában egyaránt s a Hamlet a maga egészében egy egységes mű. Ezt pedig nem lehet a Faust két részéről mondani. Ez bizony két igen lényegesen különböző mű, melyeket alig tart össze más, mint Faust személye és a befejező mennyei jelenet.
S ezért a megoldhatatlan vállalkozásért fel kell áldozni az első rész szinpadilag már bevált szerkezetét. Egyet-mást a drámai költeményből már azelőtt is elhagyogattak, mikor az első részt magában adták, de most a rendező operáló keze nagyon is mélyen behatolt a húsba, sőt a csontszerkezetet is megbontotta. Elmaradtak az olyan fontos jelenetek, mint Faust beszélgetése Wagnerrel az első szinben (Wagner szinpadilag is érdekes alakja egész jelentéktelenné zsugorodik), a városkapu előtti nép-jelenet Faust beléptét megelőző része, a kutya megjelenése és Faust varázslata, Mefisztónak a diákkal való beszéde, az Auerbachpince híres jelenete, a boszorkánykonyha nagy része, az a szép jelenet, mikor Margit Mártánál próbálgatja az ékszert, Mefisztó jelenete Margittal és Mártával, a híres rokka-jelenet (ennek a verse előbbre van téve, mikor Margit a szobácskájában egyedül a haját bontogatja) s a Walpurgis-éjből is nagy kihagyások történtek. Ezenkívül pedig meg van kurtítva minden jelenet, különösen az átmenetek, az egyes jelenetek közt kapcsolatot teremtő hidak vannak lerombolva. Ezzel az első rész is hézagos lett, többé-kevésbé lazán kapcsolódó jelenetek sora s gyakran elhalványodik az értelem. Egy bővebbfajta Faust-kivonatot kaptunk a Faust első része helyett. Nem tudom elhinni, hogy érdemes lett volna ennyire feláldozni az első részt a kilátástalan második rész előadása, illetőleg egy akadémikusan talán helytálló, de kivitelében lehetetlen rendezői gondolat kedvéért. Úgy érzem, amit a két rész együttes előadásával kaptunk, az kevesebb, mint mikor az első részt adták magában.
A szinház erőfeszítése azonban tiszteletreméltó. Apró részletekben sok finom rendezői megoldást nyújt, a mű misztériumszerűségét erősen érezteti, a tömegjelenetek gondosan vannak vezetve, a nagyobbára új díszletek stílusban, szinben, térben megfelelnek, sőt némelyik közülük nagyon szép. A nagy feladatok túlnyomórészt a rendezőre háramlanak, hiszen a darab elsősorban a szereplők tömegével hat. A három nagy szereplő közül elsősorban Palágyi Lajos emelkedik ki. A racionalista Mefisztót játssza, az ideálnélküli észt, mely szemben áll ellenségként mindennel, ami a föld fölé, magasabb lelki régiókba emel. Ezt a koncepciót következetesen építi végig, a szerep minden regiszterét megjátssza, a démoni nagyságból is éreztetni tud valamit. Fizikai teljesítménye is imponáló. Várady Aranka Margit naivitását, öntudatlan érzékiségét, érzelmi gazdagságát, a börtönjelenetben tragikus eszelősségét finom megérzéssel ábrázolja. Régi szerepe neki Margit, nagy sikerei voltak már vele s játéka azóta talán mélyült még. Azelőtt Dóczi szövege szerint mondta a szerep szavait, most a Kozma Andoré szerint; a szinészi technika ismerői tudják, milyen nehéz dolog egy már sokszor játszott szerepet új szöveg szerint újra megtanulni. Lehotay itt-ott küzd még a nehézségekkel, technikája nem elegendő még ilyen komplex feladat minden árnyalatára, de a legnehezebb részeken átsegítik veleszületett adományai és egészséges szinészi ösztöne. Ezekhez szemmelláthatóan hamar hozzászerzi a rutint is, lelkiismeretes tanulás, tapasztalat, néhány jó szerep s ami ma még hiányzik, azt hamar ki fogja pótolni. A többi szereplők tömegéből Fáy Szeréna karakterisztikus Márta-ábrázolása emelkedik ki, de egyébként a Nemzeti Szinház átlagszinvonalán mozog az előadás szinészi része.