Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 12.szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
A XIX. század hat kitűnő elbeszélőjét szólaltatja meg Haiman Hugó. Gársint és Ljeszkovot kivéve a többit már jól ismeri a magyar közönség. A négy első kötetben csupa olyan elbeszéléssel találkozunk, amelyet Haiman előtt is lefordítottak nyelvünkre, sőt némelyikét több ízben is. Pl. Puskinnak a Pikdámáját Csopey, Trócsányi és Malonyay fordították le. Ez tehát már a negyedik fordítás; talán sok is a jóból. Nem hibaként hozom föl, mégis jobb szerettem volna, ha új, nálunk még ismeretlen elbeszéléseket választott volna ki. Koroljenkónak A vak muzsikusa helyett (bár ezt tartjuk a legjobb művének) helyesebb lett volna A rossz társaságban (V durnom obscsesztve) c. elbeszélését bemutatni, mert akkor Koroljenko minden számottevő műve (Makár álma, Zúg az erdő, A vak muzsikus) meg lett volna magyarul is. A vak muzsikust már ketten is lefordították előtte. Így vagyunk Turgényevvel is. Mumu (Csopey), valamint A kutya (Kálmán A.) c. elbeszélése már rég megjelent magyarul. Tehát a címben felsorolt négy első író elbeszéléseit (egy-kettő kivételével) régóta ismeri már a magyar közönség s csak Gársin meg Ljeszkov nem részesült nálunk kellő figyelemben. Igaz, hogy Gársinnak A piros virágja is megjelent pár évvel ezelőtt a Budapesti Szemlében, de mivel külön könyvalakban nem adták ki, aránylag kevesen vettek róla tudomást, pedig megérdemli, hogy ismerjük s olvassuk.
A felsorolt írók közül csak Gársint és Ljeszkovot kell bemutatni, a többiek régi, jó ismerőseink.
*
Gársin a realisztikus ábrázolás epigonjai között Koroljenko mellett a legtehetségesebb, de művészete az orosz realisztikus ábrázolás hanyatlásának s nem a fejlődésének a vonalába esik. Gyerekkorától kezdve idegbajos volt, már ekkor mutatkoztak rajta az őrültség jelei (33 éves korában öngyilkos lett) s ezért rendszerint beteg emberekről írt, de szomorú írásait meleg emberszeretete s szelíd melanchóliája kedvessé tudta tenni. Nem gyötri, nem kínozza szándékosan olvasóit, mint másik beteg írótársa Dosztojevszkij. A gyenge idegzetű s rendkívül érzékeny költőnek fájt a mások, különösen a megalázottak és az elnyomottak szenvedése s ezért a szeretetet s az igazságosságot hirdette. A háború borzalmai, a vér, a gyilkosság, az öngyilkosság, az őrültség a témái, de mindig el tudja találni a kellő hangot és mértéket s a végén kiengesztel s megnyugtat. Nem vesz tollára sem új, sem nagy problémákat, de a fölvetett kérdést mindig művészi módon s megnyugtatóan oldja meg.
Elbeszéléseinek - melyeket ő prózai költeményeknek nevezett - az eszmei tartalmát ebbe a mondatba foglalhatjuk:
Mindenki teljesíti a kötelességét, még ha a lelkiismerete s a józan esze tiltakozik is ellene.
Ezzel magyarázható, hogy önként jelentkezett hadiszolgálatra, jóllehet ellensége volt minden vérontásnak s különösen a háborúnak.
A kötelességtudás és a belátás összeütközését rajzolja elbeszéléseiben s a megoldás mindegyikben tragikus.
Szerencsés gondolat volt a fordítótól, hogy A piros virágot tette első helyre s róla nevezte el a kötetet (a szerzőnél egyszerűen Elbeszélések első könyve és Elbeszélések második könyve a cím), mert ez az elbeszélés jellemzi legjobban Gársin művészetét s felfogását.
Lelkiismeretünk parancsolja, hogy gyökerestől irtsuk ki a rosszat, de erre a lehetetlen feladatra csak bomlott agyú emberek mernek vállalkozni. A piros virág hőse is őrült volt. Tolsztojnak azt a tanítását vallotta, hogy csak belső szabadságra van szüksége az embernek. «Én a valóságban értem el azt, amit a filozófia kidolgozott. Önmagamban élem át azt a fenséges gondolatot, hogy tér és idő csupa képzelődés. Mindig élek. Tér nélkül élek, mindenütt és sehol, ahogy akarja. Ezért mindegy nekem, itt tartanak-e, avagy elbocsátanak, szabad vagyok-e, avagy rab», mondotta az orvosának. Hanem a gonoszságra jellemző, hogy mindig térben jelentkezik s ezért ha egyik helyen ki is irtják, másik helyen ujra felüti a fejét. Az őrült szerint a fogház kertjének egyik piros virágában egyesült a világ minden gonoszsága. «Ez a virág volt az ő szemében minden rossznak a megtestesülése, magába szítt minden ártatlanul kiömlött vért (ezért is volt olyan piros), minden könnyet, az emberiség minden epéjét. Titokzatos, szörnyű lény volt, az Isten ellentéte, Ahrimán, aki szerény és ártatlan külsőbe öltözött. De nem volt elég letépni, nem szabad megengedni, hogy lehelletével minden gonoszságát kiárassza a világra. Ezért rejtette el keblére. Remélte, hogy reggelig a virág elveszti minden erejét. Gonoszsága átszivárog az ő mellébe, az ő lelkébe, ott vagy tönkremegy, vagy győz és akkor ő maga is elpusztul, meghal, de mint becsületes katona hal meg, mint az emberiség előharcosa...» Alighogy az első virágot leszakította s elpusztította, ott mosolygott már rá a második. Ezt is elpusztította, de ekkor észrevette, hogy valamivel távolabb egy harmadik dugja ki a fejét. Ezt csak nagy erőfeszítések árán tudta megszerezni, ami később az életébe is került. De boldogan, abban a tudatban halt meg, hogy teljesítette kötelességét s megmentette az emberiséget.
A négy nap és A gyáva c. elbeszélések hősei jobb belátásuk ellenére engednek a kötelesség szavának s önként mennek a háborúba. «Egész valóddal tiltakozol a háború ellen és a háború mégis rákényszerít, hogy válladra akaszd a fegyvert s indulj ölni és meghalni... Semmiféle fejlődés, a világnak és önmagamnak semmiféle ismerete, semmilyen lelki függetlenség nem adják meg nekem a hitvány fizikai szabadságot, azt a szabadságot, hogy magam rendelkezzem a testemmel.» Rendkívül megrázó A négy napban a háború borzalmainak leírása. A legszomorúbb a háborúban, hogy testvér testvért öl meg, hogy jó ember öli meg a másik jó embert, amiért azután a lelkiismeretünk mardos, pedig csak a kötelességünket teljesítettük. Mikor a sebesült orosz katona meglátja a megölt török holttestét, a következő szavakra fakad: «Én ezt nem akartam. Nem akartam én rosszat senkinek, amikor elindultam harcolni. Az a gondolat, hogy majd nekem is kell embert ölnöm, valahogy eszembe se jutott. Én csak azt képzeltem el, hogyan fogom a mellemet odaszegezni a golyónak. Mentem és odaszegeztem.»
A sebesült kínjai közt felebarátaira gondol, akik nem értik meg s gyilkolják egymást. A Szentírás szerint csak Kain öl, ma pedig Ábel is öl már.
Gársin elbeszélései azt bizonyítják, hogy az élet tele van a háború elemeivel. Gyilkosság, öngyilkosság, halál mindenütt. Még a szabadságot is csak a halál árán lehet megszerezni (Attalea princeps).
A piros virág kíséri az embert egész életén keresztül. A kötet utolsó elbeszélése (A pályaőr, orosz címe: Szignal) is erről szól. Szimjon pályaőr észreveszi, hogy Vászilij bosszúból meglazította egy helyütt a síneket. Szinte hallja a közeledő vonat zakatolását s hogy megakadályozza a szerencsétlenséget, beledöfi a kést a balkarjába, a saját vérébe mártja kendőjét, ráköti egy botra s fölfelé tartja. A vér patakzott a sebből, de ő csak az ártatlan utasokra gondolt s nem törődött önmagával. Ezután megtántorodott és kiejtette kezéből a zászlót. De nem esett le a földre, mert Vászilij elkapta s magasan lobogtatta a robogó vonat elé. A gépész meglátta s ellengőzt eresztett. A vonat megállt. Vászilij körüljártatta szemét a tömegen és fejét lehorgasztva rebegte:
- Kötözzetek meg, én szedtem szét a síneket.
Mint minden ember, Vászilij is teljesíti a kötelességét. Pedig ha nem teszi meg, soha senki se tudja meg, hogy ő a tettes s megszabadul a felelősségrevonás elől.
Gársin elbeszéléseiben szép természeti képekkel s helyenként finom iróniával is találkozunk. Mutatóul álljanak itt az Attalea princeps c. elbeszélés eme sorai:
«Volt a növények közt egy pálma, amely szebb és magasabb volt a többinél, A házikóban ülő igazgató latinul Attaleának nevezte. Nem volt az eredeti neve, ezt csak a botanikusok eszelték ki. Igazi nevét a botanikusok nem tudták és nem is volt ráírva fekete festékkel a kis deszkára, mely a pálma törzsén függött. Eljött egyszer a virágházba egy ember abból a forró országból, ahonnan a pálma származott. Mikor meglátta, elmosolyodott, mert eszébe juttatta hazáját.
- Ah, ismerem ezt a fát. - És megmondta az igazi nevét.
- Bocsánat, ön téved, - szólt ki a házikóból az igazgató, aki éppen valami növényszárat vágott szét beretvával. - Ilyen fa, amilyet mondani méltóztatott, nincs. Ez Attalea princeps, Braziliából.
- No igen, - szólt a braziliai - elhiszem, hogy az ön botanikusai Attaleának hivják, de van neki igazi, valódi neve is.
- Az igazi név az, amelyet a tudomány ad, - felelt szárazon az igazgató és becsapta a fülke ajtaját, hogy ne zavarják az emberek. Mert ha már valaki nem ért valamit, akkor legalább hallgasson s figyeljen oda, ha egy tudós ember megmondja neki.»
*
Gársint, ezt a «csillogószemű és sápadthomlokú» írót mindenki szerette hazájában, ellenben Ljeszkovot mindenki gyűlölte. Nem művészete miatt. Az egyénisége tette gyűlöletessé s ezt a gyűlöletet a munkáira is átvitték. Gársint olvasni a bon ton-hoz tartozott, míg Ljeszkovot szégyen volt a kézbe venni. Aki olvasta, csak titokban tette, hogy még barátai se vegyék észre. Pedig Ljeszkov sokkal tehetségesebb elbeszélő, mint Gársin, a novellaírás terén Turgényev és Tolsztoj mellett van a helye. Ljeszkov egyformán kíméletlenül támadta a konzervatív és a radikális irányzatot, ezért úgy az egyik, mint a másik tábor neheztelt rá s egyik se akart tudomást szerezni remek elbeszéléseiről. (A regényei gyengék.) Kropotkin és Veszelovszkij még a nevét se említik irodalomtörténeti műveikben, a többi irodalomtörténetíró csak röviden, pár sorban végez vele. Pedig nem szolgált rá. A legoroszabb író s még Dosztojevszkijnál és Tolsztojnál is hívebben rajzolja az orosz életet, mert a cinizmusig nyílt és őszinte.
Ljeszkovot teljesen különálló hely illeti meg az orosz irodalomban. Nem tartozik semmiféle iskolához, sőt maga teremtett iskolát, mert a ma divatos orosz ábrázolásmód, - a neoreálizmus - tőle indul ki. Leonov és Remizav nyíltan bevallják, hogy Ljeszkovot tartják mintaképüknek s kívülök sok más újabb író is mesterének tekinti.
Hazájában már elégtételt adtak a jogtalanul elhallgatott s mellőzött írónak. Ma érdeme szerint foglalkoznak vele s szívesen olvassák. Éppen ezért szerencsés gondolat volt a fordítótól, hogy Ljeszkovnak is bemutatja két elbeszélését s ez annyival is nagyobb érdeme, mert az összes orosz írók közül (leghűbb tanítványával, Remizovval együtt) a legnehezebb más nyelveken híven visszaadni. Nyelve teljesen népies, a hazai föld illata árad ki minden sorából. A nép mese- és mondavilágára s az élő népnyelvre támaszkodik, úgy hogy néhány elbeszélését (pl. a Sztaljnaja blocha vagy a Tulszk. ljevsa) még a született oroszok is nehezen tudják olvasni tájszótár nélkül. Legtöbb elbeszélése annyira humoros, hogy olvasás közben nem bírjuk visszafojtani a nevetést. Kifogyhatatlan az érdekesnél érdekesebb mesék kitalálásában.
Csak az ismerheti, aki minden elbeszélését elolvasta, mert mindegyiknek más a tárgya és más a tendenciája. Érdemes volna még több elbeszélését is lefordítani (pl. A lepecsételt angyal) s a legjellemzőbb munkáiból, t. i. a szentek életéből vett elbeszéléseiből is bemutatni egyet-kettőt, mert ezekben bontakozik ki legjobban írói egyénisége. Nincs orosz, aki ne olvasta volna vagy ne ismerné Krisztus vendégségben a muzsiknál (Chrisztosz v gosztjach u muzsika) c. elbeszélését. Haiman nemcsak megértette, de híven és elég szépen is tolmácsolta az Ördögűzés-t meg a Halhatatlan Golován-t, már pedig aki az Ördögűzést le tudta fordítani, az a többi elbeszélés tolmácsolásával is megpróbálkozhat. Nehéz feladat, mert Ljeszkovnál minden szó, minden árnyalat fontos s ha azokat nem adjuk híven vissza, munkáinak minden szépsége elvész. De Haiman tanujelét adta képességének s meg vagyok róla győződve, hogy Ljeszkov nehezebb dolgait is éppen olyan híven fogja lefordítani, mint az Ördögűzést.