Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 12.szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
E novelláskötetnek az az írásmű a legszebb darabja amely formailag legkevésbé novella: a Nyugat tavalyi novella-pályázatán feltűnt, de most előnyére még teljesebbé tett «Éveim». Az író, vagy mondjuk: valaki kisgyermekkorának visszavarázsolása ez az írás, mindenkit a gyermeki sejtelmek derengő tejüvegén át látó s a lényeget mégis helyesen és mélyen megérző képekben. Az író körülbelül mindenkit megrajzol, akinek valami szerepe volt gyermekkorában, úgyhogy egy egész külvárosi ház képe elevenedik meg előttünk a szűkebb család, a csillagokat néző, kóbor és züllött nagybácsi, a szomszédok, a kedves csavargó, aki egyedül áll a világban, de akit békés, derűs természetéért és szolgálataiért az egész ucca szeret, a háttérben a rét és a távolban futó vonat. Azt mondhatnám, egy egész regényvilághoz való anyagot hozott itt össze a fiatal író, csak azt mulasztotta el, hogy igazi kapcsolatba is hozza egymással a figurákat, egymás sorsának döntő erőivé tegye őket. S mégis: ennek az írásnak van varázsa (mindössze az zavar, hogy Vadász itt-ott olcsó szimbolista rekvizitumokban kéjeleg). Miért? Mert az «Éveim»-nek igazában nem is ez vagy az az ember, ez vagy az az esemény van a középpontjában, hanem ami az alakok egymásmellettiségéből összeadódik: maga a rejtelmes, sokágú élet, amely ama külvárosi ház sokféle figuráján keresztül kezd kitárulni egy nyitott gyermekszem előtt. Mit kezdene itt az író holmi torlódó drámai eseményekkel? Ő inkább azt érzi lényegesnek, hogy a legszürkébb és legcsendesebb eseménytelenség mögött is a színeknek és az érzéseknek csodálatos rejtett gazdagsága van. Ezért inkább a kis dolgok lírai átérzésében, szimbólikusnak láttatásában és laza egymásmelléhelyezésében fog mutatkozni a művészete, semmint rendkívüli események kitalálásában (amelyekre neki nincs szüksége) és szoros kapcsolatbahozásukban, (ami az ő szemében csak elvenne az élet szabad tenyészetének szépségéből). Északi írók finom művészetével rokon kompozícióforma ez.
Vadász Tibor többi novellája, amelyek e műfaj szokott formáját igyekeznek követni, nagyon alatta állnak az «Éveim»-nek. Ezekben kellemetlenül fölösleges pongyola irodalmár és banális hasonlatokkal próbálja itt-ott az «Éveim» egyes passzusainak spontán líraiságát pótolni. Meglehetősen érdektelen novellák ezek. Vadász fő írói ereje: csendes, de átható lírája nélkül. Kivéve kettőt: az «Egy házasság» címűt, amelyben egy gonoszul-ártatlanul hideg nő meglepő és mégis meggyőző arcképét rajzolja meg és főleg «A fészekben» címűt, amelyben egy hivatalnoklány éjjel hirtelen rájön a maga és hat huga csúnya voltára, felkelti a szegény lányokat s most a hét nővér ingben körülüli az asztalt s nem kérdve, miért, egy öntudatlan baljós sejtelemmel sírni kezdenek az éjszakában.