Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 12.szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Tíz elbeszélést kapunk ebben a kötetben. Az olvasó már az elsőknél meglepett felfigyeléssel érzi, hogy nem a szokott novellasablonok ezek, nem sikervadászat mulattatás vagy naturalisztikus életszemlélet a cél, a mesét mindig egy merészen kiröpített gondolat, sokszor mélyen filozófikus megsejtés indítja, ez készteti fantasztikum felé hajló tablófestésekre és ez tartja egybe a frissen pergő cselekmény sokszor messze szétágazó szálait. Ezt a gondolatmagvat aztán könnyed észrevétlenséggel veti el, de lassacskán megduzzad s mire végéhez érünk, már mint megterebélyesedett fa, komor árnyékot vet az egészre. Tartalmi ismertetést nehéz róluk adni, mert vázlattá kopasztva megfosztanánk őket írójuk sajátos előadásától s már nem hoznák ki azt, amiért voltakép íródtak, éppen ezért végig kell olvasni minden egyes elbeszélését, hogy tisztán lássuk a szerző intencióját és megértsük impulzív, de kemény ítélkezésre kész, keserű líráját. Hősei: királyok, szerzetesek, gyermekek, művészek, őrült, uccalány stb., mind reális színekkel formálódnak elő és mégis csak kivételes pillanatokban olvadnak össze az élet való realitásával, legtöbbször bizarr álomlovagok, egy roppant színpad sajnálkozást keltő marionett figurái. Ezek a figurák állandóan nyugtalan mozgásban gyötrődnek, de nem az egészséges test rugalmas mozgása, hanem az agyban fogamzott gondolatok gyötrő idegessége ez, ebből tragédiák és tragikomédiák fokozódnak, de míg másoknál sokszor jóízű kacagást fakaszt egy-egy ilyen komédia, Szitnyai alakjai legfeljebb keserű mosolygást galvanizálnak, mert a színpad félvak topogásaiban nem egyszer önmagunkat látjuk és a kulisszák mögött ott érezzük a titokzatos rendezőt, aki a véletlennek álcájában démonikus fölénnyel kacag a tehetetlen emberre. Ezekben az elbeszélésekben nagy súlya van a véletleneknek, ez növeszt fantasztikumot és ez teszi oly fájdalmasan torzzá a hiábavaló törekvést, legtöbbször mesearányúvá növesztve a mondanivalókat és azt az érzést keltve, mintha a mai élet összebogosodott zűrzavarát már nem is lehetne reális rajzolással adni, hanem csak egy nagyarányú fantasztikum közelítheti meg. Ezért is legtöbbször nem kapunk valóságos embereket, csupán egy-egy felsebzett pillanat feszültségét markolja ki, hogy ezzel ne az embert lássuk, hanem azt, ami az emberben a legelemibb... Látszik, hogy nem összegyűjtött, aprólékos megfigyelések termékei, hanem egy-egy váratlanul éles pillanat meglepetést hozó fénysávja hullott rájuk, nem is azért foglalkozik velük, hogy szórakoztasson, hogy színes helyzetformálásával képzelete bravúrját mutassa, nála legtöbb elbeszélés csak ráma, melybe beilleszti önmagát, hogy olvasójával aztán kényelmesen elbeszélgessen. Ezért is oly erős eleme a líra, mintha novelláival önmagával vívott harcokon könnyítene, legtöbb alakjában tudatossá kristályosodott világnézetet rögzít, ezzel sötét hátteret nyit apró drámái mögé és sajátosan meleg szenzibilitását állandó reflektorfény alá állítja. A kontaktus, amellyel alakjaihoz fűződik, egy-egy bonyolult helyzet feszültségében tendenciózussá is válik, de mindez oly spontán és fürge elbeszélő készséggel történik, hogy nem bontja fel a mondanivalók művészi összetartozandóságát és az olvasó csak visszagondolásban ismerheti fel az alávonalozott részeket.
Erőteljes, komorhangú tíz elbeszélés ez, összesűrített töprengések, problémák, éles judicium formázza a cselekményt, hogy így az evolúciók és revolúciók után most alakuló embert megszabadítva a régies novellasablóntól, újfajta plasztikumban mutassa. Akár mesevilágot ád, akár realitást közelít vagy forró lírájával egy-egy szimbólumra építi fel az egész mesét, az emberarc mindig egyformán keserű rezignációval rögződik beléje. Álom és valóság ikertestvérként hasonul itt egymáshoz, minden határ a határtalan bizonytalanságba olvad; ezekben az elbeszélésekben már a gyermekjátszadozások is tragikus életszimbólumok, a gyermek is töpreng s mire embernyivé nő, gondolataiban megsemmisül a valóság. E tíz elbeszélésre talán legjellemzőbb a kötet utolsó novellája, ha nem is ez a legjobb, de ez hozza ki legteljesebben az egésznek összhangját s bár kissé triviálissá hangsúlyozza, de itt adja legteljesebben unamunóian tragikus életbölcselete kétségtelennek látszó igazát.